1890. január 21.
A varázs rögtön megszűnik. Zavartan elfordulok a hang irányába, és kissé dühösen veszem észre, hogy Ms. Emily tüntette el ezt a különös dolgot kettőnk közül.
-Emily kisasszony - felállok, és a kalapom megemelésével üdvözlöm. - Minek köszönhetem a jelenlétét?
-Erre jártam és amint megláttam Önt, úgy gondoltam, hogy amennyiben nem zavarom, beszélgethetnénk. Persze, ha Ön is szeretné... - a döntés az én kezemben van, ez nyilvánvaló. Mindketten tudjuk, hogy mi történhetett volna, ha nem zavar meg minket. Én dönthetem el, hogyan alakuljanak tovább a dolgok. Folytatom a vele való beszélgetést vagy pedig visszamegyek Edgarhoz. Bármelyiket is választom, megsértem a másik személyt. De Edgar többet ér.
-Sajnálom, most nem alkalmas. Viszont este mindenképp jelen leszek a vacsoránál.
-Rendben, elnézését kérem, hogy megzavartam - szünetet tart, hogy közbe tudjak szólni, hogy nem zavart. De nem teszek így. - Nos, akkor majd este találkozunk - nem tudtam nem észrevenni, hogy a csalódottság egy pillanat erejéig átsuhan az arcán. De jelen pillanatban ez számít a legkevésbé.
Egy kényszeredett mosoly kíséretében biccentek neki. Megvárom, míg hátat fordít, s ezután megfordulok és visszaülök Edgar mellé. Ugyanott ül, de most könyökét a térdén támasztja meg, és tenyereibe rejti arcát. Ahogy helyet foglalok mellette, a kezem a válla felé nyújtom, de rögtön visszahúzom, amint gyorsan felpattan ülőhelyzetéből. A szeme zavaros, össze-vissza kapkodja a tekintetét, mintha valamit keresne. Mikor rám néz, nyugodtabbnak tűnik. Engem keresett volna? Nyugtató hatású számára a jelenlétem? Ettől a gondolattól furcsa, de kellemes érzés jár át.
-Minden rendben? - kérdezem, mert az előbbi tette kissé nyugtalanító volt, mintha hirtelen megzavarodott volna.
-Ezt nem szabad, nem - mondja, miközben maga elé mered. Felkelek a padról, és elé állok. Két kezem a vállaira teszem. Próbálom szuggerálni a nézésemmel, de nem sikerül. Jobb kezemmel az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét, hogy a tekintete találkozzon az enyémmel.
-Mégis miről beszélsz? - kérdezem, és nézem, ahogyan barna szemei megint össze-vissza kezdenek cikázni. Két tenyerem közé veszem az arcát, de nem tudom, mit csinálhatnék. Sose volt még ilyen. - Mi van veled? Hogyan tudnék rajtad segíteni? - kérdezem, de mintha meg se hallotta volna. Kicsit közelebb hajolok hozzá, és belenézek a szemébe. Az arca a kétségbeesésről tanúskodik. Sikerül megragadnom a pillantását, és mélyen belenézek barna szemeibe. Hirtelen elkapja a tekintetét és egy lépést tesz hátra.
-Mennem kell, el kell intéznem még valamit - mondja, szinte már suttogja, de nem néz a szemembe.
-Mi volt ez az előbb, Edgar? - kérdezem, de úgy érzem teljesen felesleges már. Nem fog meghallani engem.
-Viszlát barátom! - köszönt el, és abban a pillanatban hátat is fordít majd gyorsan el is siet.
Csak állok ott, és nézem távolodó alakját. Mikor már nem látom, egy nagy sóhaj kíséretében én is elindulok haza. Előveszem a zsebórámat, és megállapítom, hogy néhány óra múlva jelenésem van Emily kisasszonyék vacsorájánál. Nem sok kedvem van, de a jó kapcsolatért tenni kell, még ha kényszerből is.