1890-es titkok

XVII.

1890. január 23.

Meleg kezével húz a szűk utcákon. Szinte futunk, az oldalamba pedig szúró érzés keletkezik. A levegővétel egyre nehezebb lesz és muszáj megállnunk egy percig, hogy kifújjam magam. Térdemre támaszkodok, de így rosszabb a helyzet, ezért kiegyenesedem. Leveszem a kalapom és letörlöm a homlokomon keletkezett izzadságcseppeket. Nagyokat lélegzek és egyre jobban kezdem érezni magam.

-A futás - kezdek neki - nem nekem való - Edgar elmosolyodik, elém lép és egy apró csókot nyom a homlokomra.
-Remélem annyira nem fáradtál el - mondja a szemeimbe nézve.
-Mennyire? - kérdezem értetlenkedve, de amikor vigyorra húzódik a szája, érzem, hogy felforrósodik az arcom. - Ó, hogy annyira - próbálok úgy csinálni, mintha közömbös lenne a dolog számomra. - Dehogyis, annyira nem vagyok fáradt - mondom és közelebb húzom Edgart a csípőjénél fogva.
-Csak nem zavarban van, Mr. Vane?
-Dehogyis, Mr. Boneth! Mit gondol magáról? Zavarba tud hozni? Ne nevettessen - kényszeredetten elnevetem magam.
-Pedig az arca vörös lett - felszisszenek amikor hideg ujjaival hozzáér az említett területhez. Érintésére végigjár a megszokott bizsergés.
-Csak a futástól - mondom neki behunyt szemmel. Nem látom, mégis tudom, hogy elmosolyog.
-Hát hogyne - hallatszik a hangján, hogy nem hisz nekem.

-Mennünk kellene - szól percekkel később Edgar. Csalódott sóhajtással jelzem neki, hogy én még ki tudtam volna élvezni a pillanatot, amit megtört. Bólintok, és nyújtom neki a kezem, amit nem fogad el. - A központon keresztül gyorsabb lenne - elhúzom a számat és beletörődve elindulok.

Néma társaság vagyok, de nem is szándékozok megszólalni. Egyszerűen csak dühös vagyok. Dühös vagyok a városra, a világra, az elítélésre, az emberekre, akik elítélnek. Dühös vagyok Camille Mercierre, amiért halott. És dühös vagyok önmagamra, amiért talán nem azt nyújtom Edgarnak, amit szeretne. Mindenre dühös vagyok ami rossz.

Talán nem is vagyok elég Edgarnak? - teszem fel magamban a kérdést. Talán ő nem akart semmi ilyet, csak sodródott. De akkor miért csókolt meg? Zavaros minden. Tisztázni kell rengeteg dolgot köztünk.

-Látod azt ott? - zökkent ki a kérdésével Edgar.
-Mit? - kábultan nézek rá. Elmosolyodik és mögém állva, a fejem mellett elmutat egy irányba. Arra nézek, de semmi különöset nem látok.
-Kicsit jobbra, drága - suttogja a fülembe, amire megborzongok és egy hatalmasat kell nyelnem. Pislogok egy ideig, mire felfogom mit is mutat nekem Edgar.

Egy hatalmas faszínpad áll a tér közepén. Kalapos hölgyek, sétapálcás férfiak, vidám gyermekek, ők mind az előkészületeket nézik. Az emberek zsivaja kitölti a teret. Asszonyok beszélgetnek egymással, férfiak próbálják a másikat meggyőzni, és kisfiúk kergetik a kislányokat, ők pedig azok, akik nem foglalkoznak a színpad körül történő eseményekkel. Néha esetleg egy apró pillantásra méltatják az ott lévőeket, de többre nem.

-Szerinted mi lesz itt? - kérdezem a mögöttem álló férfitól.
-Biztos valamilyen ünnepély - mondja, miközben állát megtámasztja a vállamon. Derekamnál átkarol és percekig nézzük a boldog embereket. Mi sose tartozhatunk közéjük - villan be egy gondolat. A mellkasomnál szúró érzés keletkezik. Megfogom Edgar kezét és most már én húzom. El, az elítélő emberektől.