1890-es titkok

XVIII.

1890. január 23.

Amikor megérkeztünk Edgar házához, sietve mondta, hogy el kell mennie kocsit rendelni, ami majd elviszi a holminkat az új házunkba. Nem értettem semmit. Honnan van hirtelen új ház? Miért nem rendelt kocsit, amikor ott voltunk a központban? Miért nem tudott akkor? Rejteget valamit?

Késő délután van - állapítom meg magamban. Az asztalra pillantok, ahol meglepődve pillantom meg Edgar borítékját. Reménnyel telve, hogy Edgar még a közelbe van, kilépek az ajtón, de már nem látom az ismerős alakot. Visszalépek, kalapomat a fejemre teszem, majd újból kilépnék, amikor egy cseléd megszólít.

-Uram! Valahova megy? - kérdezi én pedig sietve válaszolok neki.
-Igen, Mr. Boneth itt hagyott egy fontos dolgot, szóval, ha megbocsát, én vinném is neki - mondom és ismételten indulnék el, de egy dolog még eszembe jut. - Megtenné, hogy összecsomagol Mr. Boneth-nek, és szólna Matildának, hogy az én összes csomagomat hozassa át? - kérem, mire bólint egyet. - Köszönöm.

Sietősen megyek az utcán. Összeráncolt szemöldökkel nézek körbe. Sehol egy árva lélek, pedig ilyenkor sokan szoktak a kertjükben beszélgetni, a hűvös idő ellenére is.
Különös néma csend honol a környéken. A lépteimet megsokszorosítom és a főtér felé megyek.

Ahogy egyre beljebb érek, úgy hallatszik az emberek zsivaja. A színpad felé nézek, ahol egy szegényebb embert nevetnek ki.
A tömeget kémlelem, hátha megtalálom Edgart. Mégis a rengeteg barna hajkorona között megtalálok egy hasonlót.

Az említett mögé lépek és gyengéden a vállára teszem a kezem, majd megszólítom:
-Edgar - hátrafordul az illető, de sajnos nem ő az emberem. - Elnézést. Összetévesztettem valakivel - a férfi undorodva rám néz, majd elfordul. Meglepődök az arckifejezésén. Én udvarias módon kértem elnézést, amennyire ezt ilyen módon lehet csinálni.

-Howard? - mögülem hallom a halk szót, mire egyből megfordulok. Edgar most már előttem áll, zavarodott arckifejezéssel. Közelebb lép hozzám, majd végigsimít a karomon. - Miért vagy itt?
-Nem szeretnéd, hogy itt legyek? - nem hagyom, hogy válaszoljon, folytatom is, miközben előkeresem a borítékot. - Ezt ott hagytad az asztalon, és fontosnak tűnik. Kinézetre legalábbis igen.

-Ó - ennyit mond, és ebből nem tudom megállapítani, hogy jó döntés volt-e, hogy elhoztam neki, vagy sem. - Ezt a borítékot igazából...neked szántam - mondja nem nézve a szemembe. Megdöbbenek a kijelentésén. Mégis mit írhatott nekem? Megtapogatom és ismételten meglepődök, de most a boríték vastagságán. Ilyen sok közölni valója lenne? Ha igen, akkor miért nem mondta el személyesen?

Bontanám ki a levelet, amikor egy kéz állít meg a folyamatban. Fel nem tett kérdésemre csak annyit válaszol: Később.
Keze elidőzik az enyémen, de gyorsan felébredek az érintés általi kábulatból, amikor egy test lök neki hátulról Edgarnak. Szerencsére még el tud kapni, de így is a karjaiba kerülök.
Érzem, ahogy felforrósodik az arcom. Gyorsan kibontakozom Edgar öleléséből, és arcára pillantok. Kissé megnyugodva állapítom meg, hogy az ő arca is hasonló színben pompázik.

-Nekem most el kell mennem a kocsiért - mondja, közben pedig elteszem a meggyűrődött levelet. Egy aprót bólintok, jelezve, hogy elmehet. Elfordul, tesz néhány lépést a színpad felé, amikor visszanéz rám. Kinyitja a száját, mintha megint mondani akarna valamit, de a hangja helyett csak az elkerekedett szemét kapom.

A nép körülöttünk nagy körben áll, ami magában már furcsa, de amikor egy fegyver hangját hallom elsülni, minden helyreáll.

Nem hallom a kiáltásomat, mégis tudom, hogy megszólaltam. Edgar a bordáihoz kap, majd imbolyog. Tekintete keres valakit. Engem keres. Odafutok hozzá, majd óvatosan a földre fektetem. Letérdelek mellé és kezeit megszorítva elkezdek kiabálni az idegyűlt embereknek.
-Orvost! Kerítsenek már egy orvos, a fenébe is - de semmi választ nem kapok. Mindenki szemei ürességet és elítélést mutat.
-Figyeljen rám Howard - mondja egy el-elhalkuló hang. Edgar hangja.
-Hívjanak egy orvos, maguk ostoba pórnép! - kiabálok megint, de most sem segítenek.
-Szeretem magát, Howard. Tudom, hogy maga is engem, nem kell kimondania, látszik a szemén - suttogja és a szemei kezdenek lecsukódni. Kétségbeesetten nézek körbe, hátha tud valaki segíteni, de csak az elítélő pillantások fogadnak. - Figyeljen rám - megteszem a kérését. Belenézek a csodálatosan barna szemébe. Mintha kezdene kimúlni belőle az élet, mégis beszél hozzám. - Megtenne valamit nekem utoljára?
-Amit csak akar.
-Csókoljon meg - suttogja nekem utoljára. Nem habozok, az emberekkel mit sem törődve számat a szájára tapasztom. Kétségbeesetten csókolom, ami viszonzásra talál, de egy idő után már ezt se kapom meg. A könnyek elkezdenek kifolyni a szemeimből, amint rájövök, mi történt.
Nem akarom elfogadni a valóságot, még mindig csókolom, de mind hiába. Eltávolodok tőle, és egy halott tekintet néz vissza rám. Az egykor gyönyörűen csillogó barna szem most már csak fakó, üres pillantást ad.

Zokogva borulok a testére. Ezt érték el az emberek. Az elítélésük idáig jutott. Vajon most boldogok?

°°°°°°°°°°°°
Hát, üdv mindenkinek!
Nos, igen. Csak szeretném nektek elmondani, hogy már csak egy fejezet van hátra és egy ilyen utószó szerű dolog.
Szebb napot!