1890-es titkok

XIII.

1890. január 23.

Leveszem a fogasról Edgar kabátját, majd odanyújtom neki. Egy mosoly kíséretében felveszi. Mikor mindketten elkészülünk, kilépünk a csípős, téli hidegbe. Vacogva húzom feljebb a sálam, hátha úgy már nem fázok.

Egymás mellett megyünk a Nyomdához, hátha ott előrébb jutunk a cikk ügyében. Még mindig nem tudom, hogy miért is nyomozzuk tovább a cikk íróját, de bízok Edgarban, ő biztosan tudja.

A hó ropog a talpunk alatt, nyomokat hagyva magunk után. A csendet semmi sem zavarja meg. Madarak csiripelése hallatszik a távolban. A pillanat olyan meghitt, kedvem lenne megfogni Edgar kezét, de nem tudom mit szólna hozzá. Lehet, hogy nem vállalna fel nyilvánosan? Egy férfit megöltek, talán jobb is, hogy ez a mi titkunk marad. Mégis szúró érzés terjed szét a mellkasomban.

A városba beérve sok embert veszek észre. Vannak, akik beszélgetnek, mások beszerzik a szükséges ételt. De a legtöbb ember siet, gondolom a munkahelyére.

Egy szűk utca felé vesszük az irányt. Elvarázsolnak az itt lévő házak, minden olasz stílusú. Szűk utca, vidám színek, függő ruhák egyik ablaktól a másikig. Mi egy szürke ajtóhoz megyünk, ahova a 'Nyomda' feliratot ragasztották fel. Edgar háromszor erőteljesen kopog, majd várunk. Rám néz, mintha csak most jutnék eszébe. Megajándékoz egy apró mosollyal, kinyitja a száját, de a nyíló ajtó megakadályozza, hogy bármit is tudjon mondani nekem.

-Üdvözlöm Önöket! Segíthetek valamiben? - kérdezi az ajtóban álló öltönyös férfi. Látszólag nincs sok kedve a munkához, de megerőlteti magát és kierőszakol egy mosolyt is.
-Egy cikkről szeretnék érdeklődni, pontosabban az írójáról - mondja határozottan Edgar.
-Fáradjanak beljebb, kérem - jobban kinyitja az ajtót, és amint beérünk és becsukja egy szobába vezet. Rengeteg papír mögött még több ember ül. Végigmegyünk a helyiségen egy újabb bejáratig, majd ott meg is állunk. A férfi hellyel kínál minket, amit el is fogadunk. Illetlenség lenne, ha nem ezt csinálnánk.

-És pontosan melyik cikkről is lenne szó? - kérdezi, amikor leül elénk az íróasztala mögé. Edgar előveszi a kabátjából az újságot majd a férfi elé teszi. Figyelem az arckifejezését, mikor megtudja melyik az a cikk. Az arca elkomorul, a száját elhúzza és az is orrát felhúzza. Egy egyszerű fintor amit láthatunk az emberen, mégis ez többet jelent, mint gondolnánk. Elítélést, undort, megvetést. - Ez...hogy is mondjam - sokat gondolkozik, mire sikerül összeszednie a gondolatait. Biztosan nehéz volt, fut át az agyamon, mire próbálom elrejteni a mosolyom. - Ez a cikk teljesen véletlenül került bele az újságba, a hibát természetesen azonnal javítottuk és az összes ilyet - felemeli az újságot - megpróbáltuk eltüntetni. Sajnos, kevés szerencsével. Elnézésüket kérem, ha ezáltal kellemetlenséget váltottunk ki. Még mi sem tudjuk, hogyan is történhetett meg ez a hiba, de biztosíthatom, hogy a jövőben ilyenről nem fognak hallani.

-Csak meg szeretnénk tudni, hogy ki volt a cikk írója - szólalok meg és közben visszaveszem az újságunkat, nehogy kidobja. - Csak a nevét szeretnénk, és már itt sem vagyunk. Kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat.
-Nem tehetem. Az írója sem szerette volna felfedni a kilétét, engem pedig kötnek a szabályok.
-Azt mondta nem akarta, hogy bekerüljön a cikk. Mit árthat akkor? Valószínűleg már nem dolgozik maguknál. Csak egy név - még mindig én érvelek. Hosszú szemkontaktus után elővesz egy papírt, majd ír rá valamit. Félbe hajtotta majd felém csúsztatta a lapot az asztalon. Kinyitom, és mikor meggyőződöm arról, hogy valóban név van rajta elrakom a zsebembe majd egy mosolyt villantok felé. - Lekötelezett. Igazán.

Felállunk, majd mindketten elhagyjuk az egész Nyomdát. Visszafelé megyünk, amikor megállok az út szélén, és nekitámaszkodok egy fának.

-Mondd meg őszintén, Edgar. Miért szeretnéd ezt a nevet annyira tudni? - kérdezem, és felmutatom a papírdarabot.
-Őszintén Howard? Kérdezni akartam tőle valamit.
-Micsodát?
-Hogy hol vannak olyan helyek, ahol nem ítélik el a magunkfajta embereket - mondja és egész közel jön hozzám.
-Ezt miért szeretnéd tudni?
-Arra gondoltam, hogy - látszólag zavarba jött, mégis közelebb jön hozzám. Szinte már hozzám van tapadva. A szívverésem felgyorsul, a levegőt gyorsabban kell vennem.
-Hogy?
-Hogy talán elmehetnénk erre a helyre, és ott élnénk. Csak ketten.

Az arcom felforrósodik a gondolatra, de határozottan tetszik. Milyen lehet Edgarral élni? Biztosan fantasztikus. A kezemben lévő cetli felé mozdul a keze és én hagyom, hogy elvegye. Közelebb hajol hozzám, majd egy pillanatra száját a számra tapasztja. Vágyakozva nézek utána, de csak ennyi volt.

A mellkasomnak támaszkodik, én átölelem a vállánál, majd nézem ahogyan kibontja a cetlit.
-Camille Mercier - suttogom a fülébe.