1890-es titkok

XVI.

1890. január 23.

Egy kellemetlen szúró érzés támadta meg a mellkasom, amint tudatosultak bennem a szavak jelentése. Camille, az utolsó reményünk, halott.

A mellettem álló Edgarra pillantok. Némán mered maga elé. Megérintem a vállát, mire ködös tekintettel rám néz. El van veszve a gondolataiban, mintha nem is ebben a világban lenne. A mostani állapota egy ölni készülő farkast juttat eszembe, és noha tudom, hogy nem lenne képes gyilkolni, mégis egy pillanat erejéig megijedek. Tekintete azt sugallja, hogy én vagyok az áldozat, a bárány.

-Köszönjük a segítséget - mondom Isabelle-nek. A nő aprót bólint, majd, mintha felmérte volna a helyzet súlyosságát, el is vonul valamelyik hatalmas zöld növénye mögé. Edgart a vállánál fogva kivezetem az üzletből.

Percekig bolyongunk kisebb-nagyobb utcákon, érintkezés nélkül. A férfi, akit már évek óta ismerek, mellettem halad. Fejét lehajtja, szemöldökét összeráncolja, és halkan motyog magában valamit. Próbálok figyelni, mit mondhat, de nem jön össze. Tovább haladunk a városban.

Egy szűk, olaszos stílusú utcába érünk. A házak falai sárga, piros, piszkos fehér és néhol zöld színekben pompáznak. A szemközti lakások között zsinór húzódik, amin melegebb időben vizes ruhák szoktak száradni. A fa redőnyök elrejtik az ablakokat és a szobákat.

Közelebb sétálok egy sárga falhoz, majd ujjaimat végighúzom a repedéseken. Az ismerős lépéseket hallom meg, mire hátrafordulok, és Edgar egészen közeli arcával találom szemben magam.

-Nem ezt akartam - suttogja nekem és szinte könyörögve néz rám.
-Nem értelek. Mit nem akartál? - kérdezek vissza, mert bárhogyan is gondolkozom, nem tudok rájönni, mire is gondolhat a velem szemben álló férfi.

-Nem ezt akartam. Nem ezt akartam kettőnknek. Nem ezt - ismétli ugyanolyan halkan. A szeme megint zavarodottan kezd ide-oda mozogni. Kezem közé veszem arcát és a hüvelykujjammal simogatom a szeme alatti részt, hátha ettől megnyugszik. - Mást akartam. Mást akarok. Valami jót. Valami jobbat. Csak nekünk jót, senki másnak. Minden más embernek rosszat. Az emberek gonoszak. Gonoszak veled, velem, velünk. Nem fogadnak el. Nem ezt akarom nekünk - zavarodottan nézek a szemébe. Tudom és értem is mit mond, de az egész helyzet valamilyen furcsa, rosszat sejtő érzést sugall. - El kell mennünk innen Howard. Nem maradhatunk itt. Rossz lesz itt nekünk. Rossz fog történni. El kell mennünk. Most.

-Edgar - szólok neki halkan, de mintha meg se hallaná. - Edgar! Figyelj rám kérlek - tekintetét keresem, amit hamar el is kapok. - Edgar, nem lesz itt semmi baj...
-De! Hát nem érted? - úgy néz rám, mintha én magam egy őrült lennék, pedig kettőnk közül a jelen állás szerint nem én kapnám meg ezt a címet. Mély levegőt veszek, amit halkan kifújok. - Valóban nem érted - néz rám csalódottan.

-Talán, ha elmagyaráznád - próbálok utalni arra, hogy fejtse ki bővebben, hogy én is megértsem mit szeretne.
-Nem érted - jelenti ki. - Itt baj lesz, érzem. Nem ezt akartam nekünk, Howard. Egy sokkal szebb jövőt akarok, egy házat kerttel és kis tóval, amit erdő vesz körül. Egy másik életet emberek nélkül, ahol csak mi élünk. Talán lenne egy-két cselédünk, de nem több ötnél. Ezt akarom. Nem pedig ezt - az utolsó szót undorodva ejti ki. - Nem ezt a förtelmes helyet, ahol nem lehetünk együtt, hanem valami sokkal jobbat, szebbet, csodálatosabbat. Amit mindketten szeretünk.

-Én szeretem ezt a várost, Edgar.
-Szereted? Miért? Hogyan? Szereted, amiért titkolóznunk kell, amiért elítélnek minket?
-Nem, dehogy. Hogyan gondolhatsz ilyen butaságokat? Nyugalmas itt, nem gondolod? Persze rossz, hogy nem lehetünk együtt itt, de... - és ebben a pillanatban világosodok meg. Nem a várost nem szereti, hanem a helyzetünket, hogy nem tudunk semmit se csinálni együtt. Nem sétálhatunk az utcán. Ebben a korszakban nem. Valami egészen mást szeretne. - Tetszik az erdőben a ház - mondom neki mosolyogva, habár még mindig zavaros sok minden.

-Valóban? Együtt lennénk ott? Az emberektől távol? Csak ketten?
-Valóban - mondom neki és rá mosolygok.
-Mehetnénk most. Nem. Menjünk most. Most megyünk - felém hajol majd egy apró csókot nyom a számra. - Köszönöm Howard - suttogja, majd a kezemet megfogva kis utcákon keresztül sietünk valahova.