– Valaki megfog halni – Mendel egyszerűen közölte a tényeket és szemeit a mólón ücsörgő társaság tagjai közt kapkodta. Megérezte magán Hanga hitetlenkedő és dühös pillantását, de egyszerűen csak megvonta a vállát. Tudta, hogy valaki meg fog halni, még azt is tudta, hogy ki lesz az a valaki, és azt is tudta, hogy ki lesz a gyilkos. Mintha már látta is volna maga előtt a képeket.
Dühösen hunyta le a szemeit és megpróbálta elfogadni a tényt, hogy ölni fog. Hogy az egyik barátját fogja megölni, csak azért, hogy megmenthesse azt a fiút, akit szeretett. Megőrültem? Mendel megpróbálta elfeledni az ígéretét, megpróbálta bemagyarázni, hogy igazából semmi sem történt, de a valami folyton ott búgott a füleiben és esélyt sem adott neki, hogy elfeledhesse.
Bűn. Bűnös. Bűnhődés.
Gyilkolás. Én. Az élet.
Mendel szemei óvatosan libbentek a fiúra. Sebes csendben ült, könyökét a térdein pihentette, míg körmeivel a kissé rozoga faléceket kapargatta. Nem is sejtette.
– Ne mondj ilyeneket, a végén még ránk hozod – bökte meg Tekla.
Mendel összerezzent és megvonta a vállát. Már ránk hoztam.
Tekla dühösen csapott a karjaira, de Mendel továbbra se tágított kijelentése mellől. Az ajka megrándult, mikor megpillantotta magán Andor tekintetét. Valamiért kedvelte, ha a szőke fiú rajta felejtette a szemeit.
Zaklatottan nyújtotta ki a lábát és lenézett a mélyen hullámzó tóra. Hangtalan volt minden, már-már rémisztően csendes, egyedül a fülében dünnyögő monoton mantra nem csitult. De Mendel már beleszokott és akármennyiszer akart átreppeni a hangok felett, valami az elméjébe hasított és emlékeztette arra a gyáva módon megkötött alkura.
Őket árultad el!
– Minden rendben? – Sebes hangja minden gondolatát kettészakította. Tiszta és kíváncsi volt a tekintete. A hangok csitultak a fiú fejében és sóhajtva dőlt a tenyereire.
– Nincs semmi rendben.
Gyilkos! Gyilkos! Nem is sejted!
– Hallod ugye?
– Mindig hallom – súgta fáradtan és egy pillanatra ő is kimerültségtől görnyedt össze. Sebes sóhajtva hajtotta arcát a tenyereibe és tehetetlenül merült el a gondolataiban, de nem sokáig maradt ebben a pozícióban. Felkapta a fejét és az ajkait dörzsölgetve nézett Mendelre, a fiú válaszul csak felvonta egyik torzonborz szemöldökét.
– Valaki meg tudja ezt a dolgot szólítani? Mármint akaratból, és úgy, hogy válaszoljon is?
Mendel élesen szívta magába a levegőt. Ő egyszer beszélt csak vele, mikor megkötötte a végzetes alkut. De nem akart a tartalmára gondolni, ki szerette volna üríteni az elméjét. Hazugsággal tömte a többiek fejét, és végül hasonlóan mindenki máshoz megrázta a fejét.
Nem szándékosan, de valami kényszerítette, hogy szemeit Teklán felejtse és azonnal felismerte a hazugságtól reszkető ujjakat. Hazudott! Vádlón csattant fel a hang, de azonnal lecsendesítette és kíváncsian figyelte tovább a lányt. Benne volt a beszélgetésben, de Mendel kiszúrta, hogy elhallgatott valamit. Pontosan úgy, ahogy ő is tette.
– Te beszéltél Kolompár Magdával – szólalt meg csendesen Mendel. Nem akarta bemártani Teklát, így végül egy másik dologba kapaszkodott bele. Szemeit óvatosan vezette Andorra.
– Azóta se jelent meg nekem. Csak akkor beszéltem vele, most csak érzek dolgokat – ujjait öntudatlanul érintette a szívéhez.
– Csak akkor bírunk beszélni vele, ha ő azt ő is akarja – súgta halkan Mendel közben pedig az összes szavát Teklának címezte és látva, hogyan rezzent össze tudta, hogy nyert ügye volt. Egy veszélyes mosoly jelent meg az ajkai szegletében és már nem is bírta sokáig türtőztetnie magát. Kettesben kell maradnod vele!
. . .
Miután szétszéledt a társaság Mendel Tekla után vetette magát és meg is találta egyedül kószálni a poros utcán. Nem szólította meg, de pontosan tudta, hogy a lány tudta, hogy követi.
A szellő hevesen kapaszkodott a fürtjeibe, a fiú pedig bódultan emelte tekintetét az éjszakai égboltra. A felhők miatt a csillagok nem látszódtak, de Mendel tudta, hogy mögöttük ott rejtőzött a végtelenség. A susogó széllel karöltve vezette vissza a szemeit az útra, de addigra Teklának nyoma veszett.
Furcsa érzés kúszott a mellkasába. Megtorpant. Az út kellős közepén ácsorgott és szemeivel éhesen falta a körülötte lebzselő természetet. Az egekig nyúló tölgyesek tengerét, a házakból kiszűrődő arany fénycsóvákat és az utcák végén pislákoló lámpaburákat.
A szél pillanatok alatt csendesedett el.
– Tudom, hogy itt vagy.
Választ nem kapott. A szavakat a szél csente el és dalolva szálltak az erdő mélyébe. Mendel ismerte már annyira a valamit, hogy tudja, megint az illúziójába csalogatta és Tekla valószínűleg az orra előtt állt. Percekig vesztegelte az idejét a poros úton és kitartóan szemezgetett a szurkos sötétséggel, de nem mozdult. Ujjai ökölbe szorultak, a hangok a fülébe csilingeltek.
– Tudom, hogy itt vagy – ismételte meg magabiztosan a szavait.
A fiú továbbra is az úton álldogált, kitartóan pillantott a sötétségre. Tekla nem válaszolt és végül Mendel feszes vállai is meggörnyedtek. Kihúzott egy cigarettát a dobozból és az ajkai közé csippentve meg is gyújtotta. Az aprócska, narancsos láng sisteregve keveredett harcba a sötétséggel. Mendel egy őrjítően pimasz mosolyra húzta az ajkait és egy könnyed mozdulattal emelte el ujjait az öngyújtó kapcsolójától. A feketeség a sebeit nyalogatva kúszott vissza a fiú köré, de ezúttal kegyesebben simult a bőréhez. A hangok lassan csitultak el. Annyi héten keresztül most először érezte meg, hogy tényleg nem hallott semmit. Nem csak lehalkultak, hanem meg is szűntek. Mendel mélyen magába szívta a füstöt és a parázsló cigarettával indult meg a sötétben. Már nem érdekelte Tekla.
– Ha hű leszel hozzám, minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba!
– Nem fogom elárulni őket – suttogta halkan. Mélyen letüdőzte a füstöt.
– Alkut kötöttünk! – dühösen csattant fel a hang, a sötétség hirtelen vált élessé és hevesen szurkálta a fiút. Mendel felszisszenve rázta meg a fejét.
– Megzsaroltál! Mégis hogyan hagyhattam volna meghalni őt?
– Az alku az alku! Életet az életért!
– Vedd el az enyémet! – kiáltott fel tehetetlenül.
– A te életed nem számít! Suttogó maradsz mindörökre! A kis Bóbita kell nekem, hozd el, áldozd fel nekem és a Kis herceg épségben megússza!
Erőszakosan hunyta le a szemeit, ujjai pedig öntudatlanul szorultak ökölbe. Remegett az ádámcsutkája és már csak akkor bírta kitárni a szemeit, mikor megbizonyosodott róla, hogy a könnycseppek nem fognak kiszakadni belőle.
– Miért pont ő?
Percekig csak a szél halk motozását hallgatta, a sötétség már nem sértette. Óvatosan cirógatta megfakult bőrét és édes semmiségeket súgott a fülébe. Mendel már ismerte annyira a valamit, hogy megértse most is csak a figyelmét szerette volna elvonni. Nem válaszolt.
– Miért pont ő?
– Bűnből született bóbita / Egyedül az erdőben, / Elvesztve mindenkit, / Barangol egymaga – súgta bűnre állóan. A fiú tehetetlenül pillantott ökölbe szorított tenyereire. Mit tehetnék? – Az alku az alku!
Mendel halványan bólintott és engedte, hogy a göndör fürtök elrejtsék az arcát. Mert szégyellte magát, azt a valakit, akivé vált. Más ember életéről döntött ő! Hiszen ő is csak egy ember volt! Mégis, hogy bízhattak rá egy ekkora feladatot?
Már nem gondolt Teklára, már nem érdekelte a lány egyedül Sebes arca villámlott előtte.
Lassan indul meg.
Léptei alatt sikoltottak a porszemcsék. A lágyan himbálózó fénycsóvák kíváncsian pillantottak a fiúra. Heves és átható vonásaira. És mégsem érintették meg. Hiszen alig pár centiméterre volt tőlük a fiú sötét bőre, de a fény nem lehelt csókot rá. Kikerülte és elterült a poros úton. Utoljára pillantott a fiúra és sóhajtva tört darabjaira.
. . .
Tekla megbújt a sötétség ölelésében. Elmerült benne és megpróbálta minden sejtjét arra kényszeríteni, hogy ne siessenek a fiú cammogó léptei után. A lány látta, hogy miként tört darabokra magabiztos arckifejezése, hogy miként vert otthont a szemeiben a tehetetlenség és a kétségbeesés kettőse.
Tekla ezelőtt sose látta ilyennek Mendelt. Eddig mindig olyan erősnek és megtörhetetlennek tűnt, mintha egy páncél vette volna körül. Egy áttörhetetlen páncél. De a valami a lehetetlent is leküzdötte. Ő megvívott Mendel erejével és végül felülkerekedve vonta uralma alá a fiút. Megtörte a megtörhetetlent.
Mit tettél vele? – Tekla még most sem szeretett beszélni a valami közelében. Tudta, hogy az érti a gondolatait, így megspórolta az erejét és inkább a gondolatai közt hívta magához. De most dühös volt rá.
– Nem fontos.
Összetörted – súgta megtörten és ki akart lépni a karjai közül, de nem engedte. Magához édesgette a lányt és apró csókokat lehelt fedetlen vállára. Őszintének kell lenned hozzám. Nem fogok veled maradni, nem fogom tétlenül nézni, ahogy tönkre teszed a barátaimat!
– Ők a barátaid? Őket nevezed barátaidnak, akik az első adandó alkalommal elhagynak?
Tekla dühösen rázta meg a fejét és kibotorkált a feketeségből, könnyeit nyelve hunyta le a szemeit.
– Hanga sose hagyna el. Andor sem.
– Mégis elhagytak Tekla! Hiszen hozzám menekültél!
A lány elveszetten szorongatta a derekára kötött kardigánjának a cipzárját, majd egy mélyet sóhajtva feltárta a szemeit. Mint mindig most sem látott semmit a sötétségen kívül. A távolban táncot lejtettek a tölgyesek, néhány ház ablakain pedig aranyszínű fénycsóva sietett kifelé.
Nem válaszolt, csupán félénk és gyenge léptekkel indult meg arra, amerre Mendel is ment. Nem akarta utolérni, nem akart vele beszélni, egyszerűen ki akarta zárnia valamit a fejéből. Túlságosan csábító volt mindig maga mellett tudnia, túlságosan közel érezte magához és ahogyan távolodott a hullámzó homálytól a szíve egyenesen ordított fájdalmában. Hevesen kalapált a mellkasában, és a lány minden egyes távolodó léptére ki akart törni a bordái közül.
Könnyeit nyelve mélyesztette ujjait a bőrébe, hogy a fizikai fájdalom végre felülkerekedjen a szellemin, de most mégsem hatott, pedig már a fogai alatt is kiserkent a vére.
Tekla tisztában volt azzal, hogy szüksége volt a valamire. Hiszen meg se bírod nevezni! Hogy szerethetsz valamit, aminek még a nevét se tudod?
Abban se volt biztos, hogy tényleg szerette-e a valamit. De a szívében otthont ütő fájdalom arról tanúskodott, hogy rövid ismertségük alatt a lány teljes mértékben a szívébe lakatolta és sosem akarta elereszteni.
Mikor belépett szüleinek a házába megint túlságosan laposnak érezte magát. Mintha a mindennapok megszokott medréből lassan úszott volna ki és már messze a hegyeket rótta, a patak pedig kikerülve őt már az óceán felé vette az irányt. Unta a mindennapjait. Unta, hogy folyamatosan veszekedett, hogy folyamatosan elrontott valamit. És amíg az erdőben bújt meg a hűs ágak alatt, a szívében pedig a suttogó hanggal nem érezte magát se egyedül, se rosszul. Nem a valóvilágban szeretett volna élni, hanem a sötétség karmaiban a Hámori-tó szívében. Vele. Minden egyes percét vele akarta tölteni. Mert ő boldoggá tette, olyan pillanatban jelent meg számára, amikor azt hitte a magány fogja megfojtani.
Most mégis otthagyta őt.
– Tekla?
A lány kíváncsian tüntette el a szemei elől a fojtogató homályt és lenézett Barnira. A fiú hatalmas szemei könnyekkel voltak telve és reszkető ajkakkal bújt mellé az ágyba. Nem szólalt meg. Rövid kis karjait a lány dereka köré fonta és arcát nővére mellkasába rejtve halkan felsírt. Mintha arra számított volna, hogy Tekla nem fogja meghallani és megérezni a forró könnyeket a mellkasán.
– Mi a baj? – óvatosan simított végig kipirult arcán és két tenyere közé kapta. Ajkai lekonyultak és sírós szemeivel elveszett Tekla zöld tekintetében. – Barni, mi a baj?
– Hiányoztál – súgta egészen halkan. Hosszú pilláin megcsillantak a könnyek. – Nagyon-nagyon hiányoztál! És anya azt mondta, hogy neki is hiányzol meg apának is, de te most egy kicsit sokat leszel egyedül, mert erre van szükséged és... és nekem nagyon fájt, mert annyira hiányoztál nekem!
Ez volt Tekla valósága. A puha matracon ülve, zokogó öccsével és a szüleivel, akik sehogy sem bírták megérteni, de már a lány is elvesztette a fonalat. Könnyeit nyelve rázta meg hevesen a fejét és megpróbálta kiüríteni a gondolatait, megpróbált nem a valamire gondolni, de végül csak annyit tudott elérni, hogy a gondolatainak leges-legmélyére száműzte és minden jelenben pangó figyelmét Barnira összpontosította.
– De hát végig itt voltam veletek – gyenge érv volt. A fiú pislogott egyet és megrázta a fejét.
– Nem is beszélgetsz velem.
– Azt hittem nem akarod a társaságomat. Hiszen tök ciki a nővéreddel beszélgetni nem? – Tekla játékosan csippentette meg Barni orrát, de a fiú hatalmas szemei komolyságtól csillogtak.
– Te vagy az egyetlen barátom.
A lány hatalmasat nyelve szorította össze az ajkait. Hiszen csak öt éves!
– Én leszek a világ leges-legjobb barátja! Mindenki irigykedni fog ránk – súgta és pajkosan megszorongatta apró tenyerét. – Én mindig itt leszek melletted.
– Sose voltál mellettem – susogta a fiú és letörölt egy könnyet nővére arcáról. – Sose.
. . .
Sebes a telefonján görgette át az instáját és csak akkor kapta fel a fejét, mikor Kamilla megrovóan kikapta a kezéből a mobilt és a saját zsebébe süllyesztette.
– Most komolyan? Egész álló nap kint vagyok a hülye természetben és az első öt percemben, amikor végre normális fiatal módjára telefonozok, elveszed tőlem? – hitetlenül vonta fel a szemöldökét és kinyújtotta a tenyerét, de a nő egy mosoly mellett összekócolta a fürtjeit.
– Igen. Komolyan. Semmi hasznod nem származik belőle, hogyha hülyeségekkel tömöd a fejedet.
– Kikérem magamnak, a mémek nem hülyeségek!
Kamilla csak legyintett egyet és a telefont az asztalra helyezve vetett egy gyilkos pillantást a fiúra, majd öntött egy pohárba egy kis hűs narancslét. Miután elhelyezkedett a másik széken az ajkaihoz illesztette a poharat és egy mély sóhaj mellett végül Sebes elé tolta a telefonját.
– Sajnálom, ha néha kicsit túl sok vagyok, csak azt szeretném, ha jól éreznéd itt magadat – ujjaival aggodalmasan dobolt az asztallapon. – De látom, hogy egy csomó dolog aggaszt. Ugye tudod...
– Hogy neked bármit elmondhatok? – mosolyodott el a fiú. Kamilla pirulva bólintott egyet és ujjait a fiú tenyere köré fonva magához húzta és egy apró puszit lehelt a kézfejére.
– Azt is tudom, hogy sosem voltunk annyira közel egymáshoz, hiszen alig látogattuk egymást, de nagyon szeretlek, Sebes.
A fiú hatalmasat nyelve bólintott. Ritkán mondták neki, hogy szeretik. Leginkább csak az idegeire ment mindenkinek és most itt ült Kamilla, aki köntörfalazás nélkül regélte el neki az érzelmeit. Sebes csak egy pillanatra gondolt bele, hogy mégis milyen pazar élete lett volna, ha a szülei helyett Gergő és Kamilla nevelte volna fel. De még abban a pillanatban zárta ki az elméjéből a gondolatot, hiszen Sebes szerette az édesanyját. Csak az apjával nem jött ki jól. És Ákossal.
Felnézett a kert végében húzódó hatalmas tölgyesre majd kiszúrta a kerítés mellett heverő Morzsát. A vörös vizsla szemei kíváncsian figyelte őket, majd megunva egyszerűen elterült a fűszálak között. Sebes már az első napon érezte ezt a túlontúl idillikus nyugalmat, ami maga alá rántotta az egész környezetet. Először azt hitte, hogy mindez csak a természet szépségének tudható be, de amint mélyebbre ástak a valamiben, már megértette, hogy ez varázslat. Hogy ez sokkal több annál, amit egy ember ép ésszel felfoghatna.
Nem értette, hogy Gergő és Kamilla, hogy bírta itt leélni az életét, hogy hogy nem érezték azt a fullasztó tökéletességet, ami Tölgyeskertből áradt.
Kamilla eleresztette a fiú tenyerét és vetett egy szerelmes pillantást a kifelé tartó Gergőre. A férfi megveregette unokaöccse vállát, majd egy fáradt sóhaj mellett el is terült az egyik napozóágyon. A napfény ide csak foltokban ért el. A tölgyes lomkoronája magába szívta őket.
– Rég láttalak itt. Mostanában folyton csak bóklászol valamerre és csak éjszaka térsz haza – Gergő kíváncsian fordult meg. Ugyanolyan jegeskék szeme volt, mint Sebesnek. – Minden okés? Anyukád már hívott, hogy nem is nagyon jelentkezel náluk se. Ákos pedig az esküvővel kapcsolatban hívott reggel.
Az Ákos nevet meghallva Sebes testében hihetetlen gyorsan áramlott szét a félelem és pillanatok alatt merevedett meg ültében. Kamilla azonnal megérintette és kíváncsian vonta fel a szemöldökét. Utálom!
– Ákos téged keresett, azt mondta, hogy egyszer felhívott, de nem egészen alakultak kellemesen a dolgok és szeretne bocsánatot kérni – Gergő szándékosan nyomta meg a bocsánatot szót. Szemeit lekapta unokaöccséről és ártatlanul figyelte a hevenyésző Morzsát. – Itt az idő, Sebes. Ne keverd tovább a dolgokat és engedd el az évek óta tartó haragot, csak beszélj vele, mint testvér a testvérrel.
– Ha erre kérnélek... megtennéd?
Gergő szakadozottan sóhajtott fel és megrázta a fejét. – Ne nyújtson vigaszt az, hogy én mit csinálnék és mit nem. Ne olyan legyél, mint én, Sebestyén! Ne legyél gyáva, mint én. Legyél sokkalta, de sokkalta jobb! Mert az vagy. Mérföldekkel jobb és erősebb vagy nálam. Tegyetek pontot a dolgok végére, beszéljétek meg. Ne kövesd el azt a hibát, amit én annyiszor elkövettem.
– Könnyű ezt mondani – dörmögte, pedig Gergő minden egyes szavával egyetértett, csak félt. Rettegtem attól, hogy mi lesz, ha már késő. Ha már nem tudok semmit se rendbe hozni.
– Tudom, Sebestyén. De Ákos ugyanúgy az unokaöcsém, akit már évek óta nem láttam és úgy érzem veled együtt vesztem el én is őt, de én túl gyáva vagyok, érted? – Gergő könyörgő hangon fordult szembe vele. – Már annyiszor... mindegy, én... én csak szeretném, ha ez a dolog ne kísértene téged, úgy, mint engem. Azt...
– Sosem késő, drágám. Sose késő, pedig mindig azt mondod, hogy ez már réges-rég elúszott – Kamilla felállt a helyéről és óvatosan közelítette meg a férfit. – Pedig az az átkozott hajó még mindig ott vár rád abban a hülye kikötőben!
– Furcsa káromkodni hallani. – Akárcsak Hangát!
– Ez a legcsúnyább szó, amit eddig életében kimondott. Átkozott és hülye – csipkelődött Gergő, de csak is azért, hogy elrejtse az érzelmeit. Sebes tudta és a kedvéért felnevetett. – Köszönöm, Kamilla.
Amint egymásba gabalyodtak, Sebes szó nélkül lelépett és már csak annyit látott, hogy eltűntek a hálószobában. A fiú nem is gondolkodott többet. Felkapta a fényképezőgépét és a komódon heverő kulcsokat a zsebeibe tűrve ki is lépett a házból. Bezárta az ajtókat és a kocsiba pattanva azonnal a gázra taposott és addig le sem lépett róla, amíg meg nem érkezett a jól ismert babakék ajtókhoz, a szikkadt szilvafához és a cserépben rostokoló muskátlihoz.
Kilépett az autóból és miután mélyen magába szívta a forró, kora délutáni levegőt, elindult az ajtók felé. Csupán kétszer kopogott, de az ajtó azonnal kitárult és szembe találta magát Teréziával. A nő egy kicsit sem lepődött meg, sőt egy hatalmas mosollyal az arcán ragadta meg Sebes karját és vidám kurjantotta el magát, amire a válasz hamar érkezett és Hanga botorkált ki az egyik szobából. Fürtjei még nedvesek voltak, valószínűleg alig pár pillanattal ezelőtt lépet ki a zuhanyzóból.
Sebes gyorsan vezette végig a tekintetét a lányon és egy mosoly jelent meg az ajkain, amint kiszúrta a túlontúl rövid kis sorton az apró pizzaszeleteket. A fiú menten észrevette, hogy a lány elpirult és nedves fürtjeivel szerette volna elrejteni vöröslő arcát, de végül feladta és egy mosolyt varázsolva cseresznyepiros ajkaira beljebb invitálta a szobájába.
A fiú az íróasztalra helyezte a gépet és Hangához méltóan hatalmas kupleráj fogadta. Már járt itt a szobájában, de akkor a félhomály és a felhevült hangulattól alig nézett körbe, így kihasználva az alkalmat körbekémlelete az aprócska szobát. Azonnal kiszúrta a falra akasztott kis képet.
Megismerte mind Gergőt, mind pedig a saját édesapját és kettőt tippelhetett, hogy kik voltak a lányok. A szőke hajú lány valószínűleg Hanga édesanyja, míg a másik, gyönyörű, élettel teli lányt pedig Dodiként tippelte be.
Vetett egy pillantást Hangára és már nem is gondolta Dodit olyan szépnek. A lány nem viselt semmi sminket, így szeplői szabadon garázdálkodtak az arcán, míg borzas, vörös szemöldökét felvonva kutakodott a ruhái között. Aprócska termete elveszett a halmok között, míg dús alsó ajkát beszívta és töprengve simította ujjait a derekára. A rövidke póló kissé feljebb csúszott és Sebes kiszúrta selymes, fehér bőrét.
A fiú hatalmasat nyelve rázta meg a fejét. Nem ezért jöttem ide, legalábbis nem csak ezért. Kinyújtotta a karját és ujjai hívatlanul fonódtak a lány dereka köré és csupán egyet pislantott, de orrát már a frissen mosott, kókuszos illatú fürtökbe temette.
– Na engedj felöltözni! – sipákolta a lány. Sebes megdermedt. Megijedt a boldogságtól, amit a szívében érzett. És lassan fel sem fogta, de teljesen beleesett a lány markába. Végtelenül elveszett és csak motoszkált az elméjében a gondolat. Nem. Nem. Hanga egy csodálatos lány, de ne lássunk többet a dologba, a kelleténél! – Sebes?
A fiú eleresztette a lányt és tehetetlenül huppant a puha matracra és máris túlságosan piszkos gondolatok rohamozták meg az elméjét, pedig tényleg nem ezért kereste fel a lányt. Meg akarta vele beszélni az egész Ákosos ügyet, de nem bírta türtőztetni magát. Érezni akarta a lány forró bőrét a sajátján.
– Minden rendben van? – Hanga óvatosan simította ujjait a frissen borotvált arcra, bőrét azonnal megrohamozták a halványrózsaszínű rózsaszirmok. Beborították, míg hullámos fürtjei kacéran cirógatták fedetlen vállát. A póló válla lassan csúszott le róla, felfedve meztelen bőrét.
– Persze. Csak beszélgetni akartam veled.
– Okés, egy perc. Átöltözöm és már mehetünk is, vagy akár itt is beszélgethetünk...
– Lefotózhatlak? – a kérdés kitört belőle, nem is bírta volna megállítani, ha akarta volna, ha nem. Hanga már sokadszorra pirult el. – Ha nem baj.
– Már lefotóztál egyszer – susogta a lány és előkapott egy egyszerű haspólót és hozzá válogatott egy virágos szoknyát. – Nem vagyok valami fotogén, meg nincs is rajtam mit nézni. Kérdezd meg Teklát, ő szívesen modellkedik – vonta meg a vállát és már indult volna, de Sebes a dereka után kapott.
– Én téged akarlak lefotózni – súgta és ujjai akaratlanul simultak Hanga fedetlen hasára. Mindkettőjükben megrekedt a levegő. – Meztelenül – húzta pimasz mosolyra az ajkait, de Hanga karja máris lendült.
– Idióta! Így már semmiképpen sem! – szörnyülködve rázta meg a fejét. – Pedig egész romantikus voltál. Pff.
– Sosem mondtam, hogy romantikus alkat lennék – nevetett fel és ez az önfeledt hangulat el is feledtette vele mind Ákost, mint pedig Mendel gyilkos tekintetét. Valaki meg fog halni. – Baszki.
– Hmm? – Hanga sűrű pilláin keresztül pillantott vissza rá és ez az egyetlen mozdulat annyi vágyat szított a fiúban, hogy még megállni sem bírt olyan vehemensen kapott utána és az ágyhoz szorítva az ajkai után kapott. Mindenestül felfalta, Hanga alig bírta kapkodni a levegőt, ujjai a fiú fürtjeibe olvadtak és ez a tüzes csókolózást pedig Almási Péter belépője szakította félbe.
– Amíg nem téptelek szét, kérlek szépen azonnal mássz le az unokámról! – mennydörögte hüledezve és egy pillanat alatt fordult ki a szobából, de az ajtót nem csukta be. – Szent egek! Hanga!
Hanga hitetlenül dőlt el az ágyon és felnevetve érintette meg csókmarta ajkait. Oldalra döntötte a fejét és egy apró csókot csent el Sebestől.
– Kopogni nem tudsz?
– Kérlek ne a házamba veszítsd el a szüzességedet! Kérlek – kiáltotta elkeseredetten Péter. Hanga pirulva pillantott Sebesre.
– Megmondjam neki, hogy nem vagyok már szűz? – súgta alig hallhatóan, mire Sebes csak felnevetett és magára húzva a lányt mélyen beszívta kókuszos illatát. – Miről akartál beszélni?
Hanga becsukta az ajtót, majd befészkelte magát Sebes mellé, arcát a mellkasába fúrta és mélyen magába szívta a fiúból áradó, meglepően férfias, vággyal teli illatot. Annyira kívánta már Sebest, de pillanat egyáltalán nem volt megfelelő így egyszerűen a mellkasára vezette az ujjait és apró köröket róva rajta rendezte a lélegzet vételeit és kizárta a gondolatai közül Sebes ujjait melyek túlságosan közel kalandoztak el a mellénél. Nem viselt melltartót, de ez volt a legkisebb problémája az adott pillanatban.
A fiú lenézett rá, Hanga egyenesen megrészegült attól a varázslattal teli, jegeskék tekintettől és felnyújtózkodva csent el egy csókot, és egy apró mosoly után visszafeküdt előző pozíciójába.
Hanga már éppen rávette volna magát, hogy mélyebben elmerüljön a napló és a monogramok kusza ügyében, mikor a fiú betoppant és szokásához híven az összes vetekedő gondolatát elűzte az elméjéből. Sóhajtva nézett fel Sebesre.
– Csak a bátyámról – motyogta Hanga fürtjeibe. – De már nem akarok rá gondolni. Csak rossz kedvem lesz tőle.
– Nem menekülhetsz folyton tőle, valamikor ígyis-úgyis rossz kedved lesz, nem jobb átesni rajta most? – Hanga nem nézett a fiúra, tudta, hogy a tekintetétől talán megfutamodna, így visszatért a lágy cirógatáshoz és hallgatta ritmusos szívverését.
Sebes egy drámai sóhajt hallatva engedte el Hangát.
– Félek – ismerte be egészen halkan. A lány csendben várta a folytatást, egy apró csókot lehelt a mellkasára és tovább hallgatta. – Félek ettől az egész dologtól. Nem is értem miért jöttem ide, hogy téged fárasszalak, de... aj, azt hiszem, veled olyan jó, csak úgy beszélgetni, mindenre van válaszod, vakmerő vagy és... és megnyugtatsz. És tudom, hogy ez a szar csak feldühít, mert mindig eszembe juttattja, hogy mekkora egy puha pöcs vagyok. Mert kurvára félek, tudod? Egyenesen rettegek attól, hogyha találkoznom kell majd vele annyi év elteltével, lehet, hogy már késő lesz és... és nem értheted, hiszen nincs testvéred, meg minden. De, akkor az azt jelentené, hogy elvesztettem őt! És érted, ugyanez volt az apámmal és Gergővel. Én pedig nem akarom ezt, de gyáva vagyok szembe nézni vele! Mi van, ha ő leszarja és nem is akar látni engem? Én meg itt szenvedek, mert nem akarom elveszíteni az egyetlen testvéremet, mert régen nem voltunk ilyenek. Csak ez az egész hóbortos művészet cucc, a barátnője, akit gyűlöltem, mert féltékeny voltam arra, hogy elveszi az egyetlen, igaz barátomat. Szóval ja, mindketten elcsesztük az egészet és évekig hagytam pangani. És minden egyes perccel, órával, nappal, évvel rosszabb lesz, a hülye rettegés bennem van és... és én csak nem akarom elveszíteni, és félek szembe nézni azzal, hogy lehet már kurva rég elveszítettem.
Hanga mélyen magába szívta Sebes illatát és mikor befejezte a mondani valóját, ráébredt arra, hogy most igenis nem tudja, hogy mi lenne a megfelelő válasz.
– Néha azon kapom magamat, hogy olyan akarok lenni mint Dodi. Én nem voltam vakmerő, én nem voltam bátor. Nem ismertél akkor, amikor még Pesten éltem. Csak egy újabb csendes megfigyelője voltam a világnak és közben kétségbeesetten kerestem önmagamat és amikor már mindenki kiválasztotta az egyetemet, ahol tovább akar tanulni, nekem még mindig fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok és mit akarok tenni. Elmentem egy csomó pályaválasztási szakértőhöz, de akármit ajánlottak nem éreztem azt, hogy az én lennék. Talán mert nem én hoztam meg a döntést. Mindegy is. Halasztottam egy évet és a nyárra idemenekültem. Arra gondoltam, hogy ha egy kicsit elmenekülök minden elől akkor rájövök arra, hogy mit szeretek csinálni. És egy kis ideig talán biztos is voltam abba, hogy nekem az a feladatom, ami Dodinak is volt. De tudom, hogy az nem én vagyok, csak kétségbeesetten próbáltam olyan lenni és még most is mint ő. Hogy tudod, olyan legyek, mint egy igazi Almási lány. Mint anya és Dodi. De tudom, hogy nem vagyok az, örökbefogadtak és a hülye vörös hajam minden egyes nap erre emlékeztet, hogy sose leszek igazi tagja a családomnak, pedig tudom, hogy a szüleim mindennél jobban szeretnek, hogy a nagyszüleim is mindennél jobban szeretnek, de tudod az érzés, hogy nem tartozok sehova, mert nincs igazi családom kicsit megrémiszt. Talán ezért sem tudom mi akarok lenni, mit akarok tenni saját magammal, mert nem tudom igazából hol a helyem. És itt ez az egész dolog a valamivel kapcsolatban. És tudom az előbb azt állítottam, hogy ez nem én vagyok, néha nem tudom, hogy tényleg nem ez lennék-e én? Aki titkon mindig is kalandra vágyott? Nem tudom, idejöttem megtalálni magamat, de úgy érzem még inkább elvesztettem. De talán ez szükséges ahhoz, hogy végül a sok hamu és rom között megtaláljam a kis rügyet, amibe kapaszkodhatok, a kis rügyet, aki én vagyok – súgta a fiú mellkasába elszoruló torokkal. – Nem tudom miért mondtam el ezt neked, hiszen nem válasz te problémáidra. Tudod vicces, hogy megfogadtam, hogy ezt az évet magamnak szentelem és most mégis itt fekszem melletted és kicsit félek bevallani, de kötődőm is hozzád. Egy barátom volt előtted, két hónapos kapcsolat volt, azóta nem is volt dolgom fiúval és úgy gondoltam nem is kell. De te azt hiszem mindent felborítottál.
– Egy barátod volt? – Sebes a lényeget ragadta meg. Hanga elmosolyodott és hálás volt a fiúnak, mert tudta, hogy igazából szándékosan a legjellegtelenebb információt ragadta meg. Oldotta a hangulatot. Hanga belebújt a fiú mellkasába és pirulva bólintott egyet. – Mikor jártatok?
– Azt hiszem pont egy éve. Még júniusban ismertem meg, jártunk két hónapig, de rájöttünk, hogy nem igazán passzolunk – ismerte be és felnézett Sebesre.
– Hogy hívják?
– Most komolyan? – sóhajtott fel és az arcára tapasztva a tenyereit megrázta a fejét. – Miért beszélünk az exemről? – De Sebes nem tágított, végül beadta a derekát és megrázta a fejét. – Sáfár Norbert. Örülsz?
Sebes abban a pillanatban pattant fel az ágyáról.
– Mármint Sáfár, Sáfár Norbert? Arról a Norbiról beszélünk, akinek sötétbarna haja van és kajakozik?
Hanga lesápadt és már bánta, hogy elárulta a nevét.
– Nem hiszem el, hogy te tényleg jártál azzal a nyomorékkal!
– Hé! – sértődötten fordult el a fiútól. – Ez nem volt szép. Norbi nem nyomorék.
– Nem-e? Kétfarokkal dugja a csajokat és közben szétszívja az agyát, azt hiszem mára már csak füvezik. De mindegy is. Nyomorék, egyszer hallottam, hogy megverte az egyik csaját – Sebes továbbra is kíváncsian fürkészte a lányt. – Ugye téged nem vert?
Hanga szemei elkerekedtek és hisztérikusan temette a tenyereibe az arcát. Idióta! De ő egyáltalán nem így emlékezett Norbira. Kedves és törődő srác volt.
– Sok Sáfár Norbert lehet, sötétbarna hajjal és, aki kajakozik – súgta akaratlanul védve az exét. – Mindegy ne beszéljük róla.
– Ezt nem hiszem el! – Sebes elterült az ágyon és az előző komoly hangulata eltűnt. – Te jártál Norbival. Nagyon nem bírom azt a srácot – dünnyögte. – De ő nem is bírja az olyan csajokat, mint te!
Hanga sértetten húzta össze magát és felpattant az ágyról. Dühösen fújta ki a levegőt.
– Kösz – mormogta és hozzá vágott egy ruhadarabot, mire a fiú felvont szemöldökkel figyelte. – Milyen vagyok? Nem túl szép? Nyomi? Míg Norbi csajai egytől-egyig modell alkatú, szőke szépségek voltak.
– Oké, nem így értettem. Te okos vagy, az ő barátnői pedig hülyék – Sebes elnevette magát és ejtve a témát magához édesgette és egy apró csókot lehelve az ajkaira Hanga azonnal megbocsátva ült az ölébe és tenyereit a vállán pihentetve hunyta le a szemeit. – Egyébként köszi, hogy elmondtad.
Hanga szégyenlősen elmosolyodott és mindent hátra hagyva megcsókolta Sebest. Csak őt akartam.