Hyunjin tette után egy darabig csak szótlanul, s mosolyogva álltam a konyhapult előtt, minek láttán anya egyből sürgetni kezdett. Neki köszönhetően rögtön észbe kaptam, s már meg is indultam a nappalink felé, ahol a nagyobb ebédlőasztalunk még mindig terítetlenül állt. A nappali közelébe érve viszont a lépteim ismét lassulni kezdtek pont úgy, ahogyan az előbb is. Ám most nem azért, mert valamiről megfeledkeztem, hanem azért, mert eszembe jutott, hogy nemrég könnyek közt hagytam ott mindenkit abban a helyiségben. Ennek tudata miatt pedig hiába is szerettem volna segíteni anyának, én mégis elbizonytalanodtam ebben, hiszen attól féltem, hogy valaki majd szóvá teszi a kirohanásom és kénytelen leszek ismét elmesélni azt, amit én először sem akartam. S bár igaz, hogy még mindig volt mit megbeszélnünk, tudtam, hogy ennek nem most lenne itt az ideje, ugyanis ez a téma pont olyan volt, amiről a nagyszüleim nem tudhattak volna, mert Hyunjin nemcsak a fontos, hanem a megnyugtató része is volt ennek a történetnek. Viszont nem álldogálhattam továbbra is tétlenül a folyosón. Lassan kész volt az ebéd, mindenki éhes volt a teríték pedig még mindig nem volt fent az asztalon. Így hát végül muszáj volt belépnem a helyiségbe, ahol az érkezésemre kivétel nélkül sajnálatos módon mindenki felfigyelt. A nappaliba érve viszont senki sem szólt hozzám, s ezáltal a könnyek közti kirohanásom sem tették szóvá. Úgy beszélgettek tovább, mintha mi sem történt volna, így én is ilyesmi hozzáállással álltam neki a terítésnek. S bár az elején hallgattam a beszélgetésüket, végül viszont teljesen a gondolataimba merültem, hiszen terítés közben ismét eszembe jutott Hyunjin, ahogyan a váratlanul ért csókja. Ennek köszönhetően pedig annyira az elmúlt percekben ragadtam, hogy fel sem tűnt sem az arcomon lévő nagyobb mosoly, sem pedig az, hogy többször is hozzám szóltak. Így sajnos nem tudtam megúszni azt a témát, amit én pont, hogy el akartam kerülni. Ugyanis ebéd közben a nagyszüleim szóvá tették a hosszantartó szótlanságom, ahogyan a levakarhatatlan mosolyom is, aminek okát igaz sejtették, de megérteni már nem értették volna meg.
-Nagyon el voltál varázsolódva a terítés közben, Jeongin. - szólt hozzám ebéd közben a nagypapám, majd pár másodperccel később folytatta. - Csak mosolyogtál itt egymagad az asztalnál. - mesélte a látottakat, s eközben még el is mosolyodott. - Egy lány az oka, igaz? Talán a barátnőd? - tette fel sorra a kérdéseit, minek hallatán a szívem megállt egy pillanatra.
-Hmm, az ebéd valami isteni finom. - vette át a szót Hyunjin két falat között. - Ideköltözhetek? Ha már úgyis a családban vagyok. - viccelődött, viszont ezzel pont, hogy nem kellett volna, hiszen a nagyszüleim kíváncsi tekintetét látva még én magam is megijedtem. - Mármint... Jeongin a... legjobb barátom. És szinte már úgy tekintek rá, mint a... testvéremre. - magyarázkodott bizonytalanul.
Anya nagyon örült annak, hogy Hyunjin ilyen finomnak találta az ebédet, így pár szó után már köszönetet is mondott neki, minek hallatán én egyből elmosolyodtam. Tényleg finom volt minden. Anya remekül főzött, ezáltal az ebéd, ahogyan mindig, úgy most is kifogástalan volt. Viszont átláttam Hyunjin dicséretén. Biztos voltam abban, hogy ezzel csak terelni akarta a témát, de hiába is próbálkozott, a nagypapám túlságosan is hajthatatlan volt.
-Akkor is tetszik neked valaki. - vádolt meg hirtelen, minek következtében már le is sütöttem a szemeim. - Ebben teljesen biztos vagyok.
Ah, most mégis hogyan másszak ki ebből?
-Az emberek többségének mindig tetszik valaki, nem? - szólalt meg halkan Hyunjin.
-Most magadból indultál ki? - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.
-Hát... Van valaki az életemben, igen. De tudod, drága barátom, ő nekem sosem tetszett. Ez már a legelején több volt, hiszen én első látásra beleszerettem.
Kezdetben örülni akartam annak, hogy a téma Hyunjin szerelmi életére terelődött, de mivel az övé az enyém is volt, így valójában nem volt okom a megkönnyebbülésre. Szavai hallatán ráadásul zavaromban képtelen voltam normálisan viselkedni. Mocorogni és helyezkedni kezdtem a széken, a kezeimet az asztal alatt a lábaimra helyeztem, a tekintetemet pedig segítségkérőn összevissza kapkodtam. Fogalmam sem volt arról, hogy most mégis mit csinálhatnék, hiszen már így is elég kínosan éreztem magam. A szívem ettől függetlenül csak úgy repesett az örömtől, s emiatt attól féltem, hogy ha a boldogság mosoly formájában kiül az arcomra, akkor mi itt és most lebuktunk.
-Milyen romantikus ez a fiú. - törte meg a már kínossá vált csendet a nagymamám. - Nagyon szerencsés az a személy, akit említettél.
-Igen, az. - értett vele egyet Hyunjin miközben a kezét a combomra helyezte. A tette viszont engem annyira hirtelen ért, hogy ijedtemben egy kicsit még meg is ugrottam, minek következtében a kezemet egyből bevágtam az asztalba. - Bár őszintén szólva én sokkal szerencsésebbnek érzem magam.
Hyunjin a kijelentése után, ha tetszett az asztalnál ülőknek, ha nem, ő kérés nélkül, egyből felhozta témának a magánéletét. Mesélni kezdett a szigorú szüleiről, arról, hogy sosem dönthetett szabadon és, hogy az élete mindig a szülei kezében volt. És ezt nem azért tette, hogy sajnáltassa magát. Hyunjin a sok rossz után egyetlen jóként a kapcsolatát hozta fel, aminek állítása szerint rengeteget köszönhetett még akkor is, ha a helyzete sokkal rosszabb lett tőle. Azonban, amint elmesélte, hogy így le tudott szerződni egy olyan cégnél, ahol még szívesen is dolgozott volna, a nagypapám mindent elrontott egy nem túl kedves megjegyzéssel.
-És amúgy mit akarsz ezzel elérni az életben? Ezt neveznéd te munkának, mikor nem csinálsz semmit, csak állsz a kamera előtt? Hihetetlen, hogy ezért még fizetnek is.
-Jaj, már. - szólt rá egyből a nagymamám. - Helyes fiú, csinálja csak.
-Helyes, nem helyes. Mindegy. - legyintett. - Csak az unokámat ne rángassa bele. Jeongin, remélem, neked ennél több eszed van.
Látod, Hyunjin?
Ezért nem akartuk, hogy megtudja a kapcsolatunkat. Nem kell még egy dolog, amiből problémát csinálhat, hiszen így is mindig talál valamit, amibe beleköthet...
-Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek hiszi. De nem bánom. Nézzen le, viszont Jeongin... - kezdett bele Hyunjin nyugodt hangnemben, de apa jobbnak látta, ha most inkább ő szólal meg.
-Tudod, Jeongin nagyon tehetséges. Bár honnan is tudhatnád, mikor sosem voltál kíváncsi rá? - tette fel apa a kérdést, ami miatt pillanatok alatt megfagyott köztünk a levegő. - Azt csinál a fiam, amit csak szeretne. És azzal, akivel akarja. Ha pedig végül megbánja, akkor sem lesz baj belőle. Jeongin a fiunk, neked meg az unokád. Támogatnod kellene, ahogyan mi is tesszük.
Az ebéd hátralévő része csendben és feszült légkörben telt. Senki sem szólt a másikhoz, s még Hyunjinnal mi is szótlanok maradtunk. A keze viszont továbbra is a lábamon maradt, amit én ekkor már úgy fogtam, mintha a keze gyengédebb szorításával mindent meg tudtam volna oldani. Ám a helyzet sajnos nem volt ilyen egyszerű. A probléma továbbra is fent maradt a nagyszüleim által, ami csak és kizárólag azután oldódhatott meg, miután ők elmentek. Szerettem a nagyszüleimet. Örültem annak, hogy láthattam őket, viszont a sok kellemetlenség miatt most kivételesen szerettem volna, ha hazamennének. Menni viszont még egyikőjük sem akart. Továbbra is maradtak, még úgy is, hogy ebéd közben megromlott a hangulat. Az indulásuk jelét pedig még az asztal leszedése után sem mutatták, amivel valójában nem is lett volna baj, ha a nagypapám nem ront el mindent már az ebéd közben.
Az ebéd közben történt kellemetlen percek miatt az idő rémesen lassan telt. S bár a későbbiekben már nyoma sem maradt a nagyobb csendnek mégis egy örökkévalóságnak tűntek a délutáni órák, hiszen nemcsak ebédkor volt nehéz, hanem még utána is. Ugyanis kerülnünk kellett mindent, amivel felhívhattuk volna magunkra a figyelmet. Ezáltal nem érhettünk és még csak nem is szólhattunk úgy egymáshoz, ahogy szoktunk. Emiatt pedig attól féltem, hogy Hyunjin hétvégéjét teljesen elrontottam a hazalátogatással. Rá szerettem volna erre kérdezni. Tudni akartam, hogy mi járhatott a fejében, de az újabb kínos helyzet elkerülése érdekében muszáj volt hagynom az engem nyugtalanító kérdéseket, hiszen ami olyan volt, azt nem hozhattam fel. Ekkor még nem, de megfogadtam, hogy este addig mi el nem alszunk, amíg meg nem győződök arról, hogy a történtek után is minden rendben van. Azonban az este nem akart beköszönteni. S mivel én már egyre jobban szerettem volna Hyunjin mellett lenni, így már kezdtem látványosan szenvedni, minek végül az lett a vége, hogy felkeltem a kanapéról, majd egyenesen a fürdőszobába mentem, ahol legalább egy kicsit egyedül lehettem. Legalábbis én ezt hittem. De végül kiderült, hogy tévedtem, hiszen Hyunjin kevesebb, mint egy percen belül kopogás nélkül már be is jött utánam, minek következtében én egyből lefagytam.
-Hé, é-és, h-ha én pont.... - kezdtem el keresni a szavakat, miközben Hyunjin becsukta maga mögött az ajtót. - Hyunjin, ez egy fürdőszoba, ahová okkal járnak az emberek. - világosítottam fel, mintha nem tudná. - Ne ronts be csak úgy... - váltam halkabbá.
-Nem csináltál még semmit, szóval ne aggodalmaskodj. - indult meg felém mosolyogva, majd hirtelen megölelt, s a tette miatt hatalmas súly szakadt le a szívemről. - Tudom, hogy lesz olyan, mikor órákat, sőt napokat is külön leszünk. De inkább lennék akkor már távol tőled, mint közel úgy, hogy nem lehetsz velem.
-Sajnálom, hogy elhívtunk. Jobb lett volna, ha...
-Nem. - vágott egyből a szavamba. - Nincs semmi baj. Tényleg örülök annak, hogy itt lehetek. Csak... - kezdte el keresni a szavakat. - Nem egészen így képzeltem el ezt.
-Este sokkal jobb lesz a helyzet. - nyugtattam őt, s magamat egyaránt, majd egy apró puszit nyomtam az arcára.
A kijelentésemben ekkor egy kicsit sem voltam biztos. Csak remélni tudtam, hogy később tényleg így lesz, s az esti órákat már békés és nyugodt légkörben tölthetjük el. Ám odáig sajnos még sok idő volt. Túlságosan is sok ahhoz, hogy ezt kínlódás nélkül átvészeljük. S bár igaz, hogy a későbbiekben sokkal jobb lett a hangulat, Hyunjinnal mi akkor sem éreztük magunkat szabadabbnak. Hiszen hiába is beszélgettünk már felszabadultabban, továbbra is figyelnünk kellett arra, hogy megőrizzük a titkunkat, amit, míg a nagyszüleim nem tudtak, addig Hyunjinnak köszönhetően a fél ország már biztosan tudott. Beleértve a szüleit is, kiknek érkezésére egy kicsit sem álltunk készen, hiszen ők nagyobb gondot jelentettek a nagyszüleimnél, s talán még Yejunnál is. Elég lett volna egy eltiltás Hyunjinnak ahhoz, hogy minden romba dőljön. S hiába tudtam, hogy Hyunjin ezt nem hagyná, biztos voltam abban, hogy van, vagy lesz olyan, amit még ő sem fog tudni megakadályozni. Ennek gondolata miatt pedig pillanatok alatt váltam szomorúvá. Ez pedig sajnos még az arcomra is kiült, így Hyunjin egyből észrevette rajtam, hogy valami bánt.
-Mi a baj? Vagy mi volt a baj? - kérdezett rá Hyunjin a szomorkodásom okára, de mivel ezt csak jóval később tudta megtenni, így abban a pillanatban hirtelen még csak ötletem sem volt arról, hogy mégis mire gondolhatott.
-Mindig van valami baj. - vontam meg a vállam, miközben a nagyszüleim készülődését figyeltem. - Ja, tudom. - ugrott be hirtelen minden. - Igazából csak... aggódom miattunk.
-Ne aggódj, hanem higgy. - nézett rám mosolyogva.
Talán igazad van. De akkor is nehéz, hiszen félek.
És nem csak az elénk kerülő problémáktól, hanem attól is, hogy elveszítelek...