Valamennyivel anya hívása után a fejem még mindig szörnyen fájt, s emiatt teljesen biztos voltam abban, hogy az út Busanig rémesen hosszúnak fog tűnni. Hiszen a percek így még hosszabbnak tűntek. A fájdalom pedig az idő múlásával sem akart enyhülni. Kínszenvedés volt így utazni. Legszívesebben megkértem volna Hyunjint, hogy maradjunk otthon, de tudtam, hogy ezt nem tehetem. Nem feküdhettem vissza aludni, s még azt sem várhattuk meg, hogy jobban legyek, mert szerettünk volna időben a szüleim házához érni. Ennek érdekében pedig folytatnunk kellett az utat még akkor is, ha titkon szenvedtem. Hiszen Hyunjin erről a részéről már nem tudott. A hosszabb ideig tartó szótlanságommal viszont könnyen, s szinte egyből lebuktattam magam.
-Nagyon csendben vagy. – szólalt meg idővel Hyunjin, s ezzel véget vetett a köztünk kialakult nagyobb csendnek, amit személy szerint én kivételesen most élveztem. – Ennyire rosszul vagy? – kérdezte aggódva, s miközben vetett rám egy pillantást még a kezemet is megfogta.
Ekkor a kezeim egymáson, a lábaimon pihentek. Hyunjin pedig emiatt könnyedén fogott rá mindkettőre, s miközben visszanézett az útra még gyengéden a kezeimre is szorított, minek következtében nem csak hevesebben kezdett el verni a szívem, de még el is mosolyodtam. Jól esett, hogy Hyunjin aggódott értem, de ettől függetlenül nem akartam, hogy ezt tegye.
-Nem. Jól vagyok. – hazudtam egy kisebb habozás után, miközben az a hozzá közelebb lévő kezemet az övébe kulcsoltam. – Csak... Nincs mit mondanom. Ennyi az egész. – váltam fokozatosan halkabbá.
-Igazad lehet. Az este óta tényleg többet cselekszel, mint beszélsz. – jelentette ki úgy, hogy a hangjából tisztán érződött a boldogság. Ekkor pedig biztos voltam abban, hogy még el is mosolyodott. - Mondjuk, nem mintha zavart volna. Sőt, kifejezetten tetszik ez az oldalad. Lehetnél sűrűbben is ilyen határozott.
-Hyunjin, én nem te vagyok. Szóval ne is álmodozz erről.
-Nem, tényleg nem. Én veled ellentétben nem csak ittasan szeretném... - kezdte el keresni hirtelen a szavakat. – Elmélyíteni a kapcsolatunkat. – fogalmazott a lehető legfinomabban.
Amint Hyunjin ezt kimondta, egyből felé kaptam a fejem. Mentegetőzni akartam, de a szavai hallatán képtelen voltam megszólalni. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hiszen teljesen biztos voltam abban, hogy nem érnék el semmit azzal, ha az alkoholt okolnám a tegnapi viselkedésemért. Viszont az ellenkezőjét sem akartam vallani, mert nem akartam sem kínos helyzetbe hozni magam, sem pedig azt, hogy Hyunjin folytassa azt a témát, aminek én már akkor véget vetettem volna, mikor csak szóbahozta. Viszont őt ismerve tudtam, hogy a tegnap este történéseit egy darabig még biztosan hallgatni fogom. Ez pedig több okból sem tetszett.
-Fejezd be. – szóltam rá duzzogó hanggal, s eközben még el is néztem róla.
-Különben? – kérdezett vissza piszkálódva.
-Különben a kapcsolatunk pár óra helyett több napra fog visszaesni a legalacsonyabb szintre. – fenyegetőztem.
-Attól én nem félek, mert tudom, hogy nem bírnád ki.
-Biztos vagy benne?
A kérdésem hallatán Hyunjin elvette a kezét, s amint ezt megtette a szívem rögtön összeszorult. Szomorúvá váltam, emellett egyfajta ürességet is éreztem. Szerettem volna továbbra is fogni a kezét, s ennek tudata miatt hamar rádöbbentem arra, hogy igazat mondott. Tényleg nem bírtam volna ki sem az eltávolodást, sem a kapcsolatunk visszaesését. Szükségem volt rá. A közelségére, ahogyan az érintésére is. Emiatt pedig nem sokkal később a kezére fogtam, majd egy elégedett mosollyal már vissza is helyeztem azt az ölembe. Hyunjin kezét viszont ekkor nem csak megfogtam, hanem a kezeim közé fogtam, hogy még véletlenül se vehesse el ismét tőlem.
-Na, most mi van?
-Mi lenne? – kérdeztem értetlenül. – Megmondtad: Nem bírom ki.
Hyunjin a kijelentésem után viszont csendben maradt. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem néztem rá. Csak néztem a kezeim között lévő kezét, amit nem sokkal később hirtelen mégis kiszabadított. Amint pedig ezt megtette, hanggal már jeleztem is a nemtetszésem. Hyunjin viszont nem rakta vissza kezét. Helyette lassítani kezdett, s amint a kocsi teljesen megállt az államnál fogva már maga felé is fordította a fejemet. A tekintetünk találkozása után pedig közelebb hajolt hozzám, végül összeérintette ajkainkat, minek következtében a szívem ismét nagyobbat dobbant.
-Ha nem akarod, hogy rosszabbul érezzem magam, akkor ne kavard fel az érzéseimet. – kértem meg rá halkan, egy apró csók után. Ennek hallatán Hyunjin viszont csak elmosolyodott. – Hyunjin. te amúgy... - kezdtem el bátortalanul, mikor tudatosult bennem, hogy mit is csinált. – Feltartod a forgalmat. – jelentettem ki halkan, majd megemelt hanggal folytattam. – Nem állhatsz meg csak így. Hyunjin, indulj már. – szóltam rá már kétségbeesetten, hiszen a kocsi továbbra is csak mozdulatlanul állt.
-Talán nem látsz a két szép szemeddel? – kérdezte, majd nevetni kezdett. – Piros van, Jeongin. – közölte, s emiatt kínosan vezettem a tekintetem a lámpára.
-Ez esetben... - váltam ismét halkabbá, amint a saját szemeimmel is megláttam a jelzőlámpát. – Csak... - kezdtem el keresni a szavakat. – Ah. – hunytam le a szemeim egy sóhajtás kíséretében. – Inkább hagyjál.
A történtek után olyan kínosan éreztem magam, mint még soha. Legszívesebben kiszálltam volna a kocsiból, s jó messzire futottam volna. El akartam tűnni Hyunjin szemei elől, hiszen jelen pillanatban már ülni is kellemetlen volt mellette. Az, hogy ránézzek pedig most szóba sem kerülhetett. Azonban Hyunjin nem érezte kínosnak a történteket. Még a kezét is visszahelyezte az enyémekre, ami miatt igaz valamennyire megkönnyebbültem, de még akkor is kínosan éreztem magam. Emiatt pedig szerettem volna, ha minél hamarabb Busanba érnénk, de ezzel volt egy aprócska gond. Mégpedig az, hogy ekkor még sehol sem voltunk. Még el kellett mennünk hozzájuk is a már előre összepakolt holmikért, ami plusz idővel járt. Még több Hyunjinnal töltött perccel, amiből jelen pillanatban egyet sem akartam. De kaptam. Méghozzá rengeteget. A rengeteg percből pedig idővel órák lettek.
***
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer úgy leszek a házunk előtt, hogy be sem akarok menni. Szerettem hazajönni a szüleimhez. Általában amint elmentem tőlük már vissza is akartam jönni hozzájuk, de amint megkérdeztünk, valahogy minden másabb volt. Ugyanis a megérkezésünk után csak szótlanul ültem a kocsiban, s néztem a házunkat, ami valamiért most előbb taszított, mint vonzott. Meglepő módon viszont nem én voltam az egyetlen, aki aggódott.
-Én erre nem állok készen. – jelentette ki hirtelen Hyunjin, s ennek hallatán rögtön meglepődtem.
-Pont te? – kérdeztem értetlenül.
-Tudod mekkora nyomást helyeztetek rám? Be kell bizonyítanom, hogy szeretlek, ahogyan azt is, hogy komolyan gondolom a kapcsolatunkat. És mindezt úgy, hogy a nagyszüleid miatt csak egy barátod vagyok. – mondta folyamatosan csak maga elé, s eközben egy pillanatra sem nézett rám. – Hogy legyek jó barátod és párod egyszerre?
Úgy éreztem, hogy volt okom az aggodalomra. Még sosem mutattam be senkit a páromként, s ez hatalmas nyomás alá helyezett. Féltem, ráadásul nem tudtam, hogy ennek hogyan is kellene zajlania. Egyedül azt tudtam, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről, vagy rosszabb esetben megáll. Azonban Hyunjin szavait hallva teljesen elgondolkoztam. Végül pedig rájöttem arra, hogy neki tényleg rosszabb lehetett. Hiszen sosem látta még a szüleim, ráadásul a mai nap folyamán két szerepben is helyt kellett állnia.
-Nem lesz semmi baj, Jinnie. Csak add önmagad. Vagyis... - gondolkoztam el hirtelen.
-Abból nem lenne barátság. – nevetett fel, s ennek hallatán egyből elmosolyodtam. – Na, mindegy. Megoldjuk úgyis. Azért kapok egy búcsúcsókot? – tette fel a kérdését mosolyogva, miközben rám nézett.
-Az kéne még, hogy utoljára csókolj meg. Következő csókot kaphatsz, de a búcsúcsókot azonnal felejtsd el.
-Következő... Abból folytatás lesz. – hajolt közelebb hozzám, majd miután a tekintetét az ajkaimra vezette, halkan megszólaltam.
-Még jó.
Hyunjin amint összeérintette az ajkainkat a szívverésem rögtön gyorsulni kezdett. A körülöttünk világ egyből megszűnt a számomra. Már egyáltalán nem foglalkoztatott az előttünk álló nap eseményei, hiszen Hyunjin ajkai mindent elfeledtettek velem. Ekkor csak és kizárólag az ajkaira tudtam koncentrálni, amikkel gyengéden, s szinte már kínzó lassúsággal csókolta az enyémeket. Egy idő után viszont már nem bírtam elviselni a hosszabb ideig tartó lassúságot, így amint az egyik kezemet az arcára helyeztem megpróbáltam felgyorsítani az eseményeket. Türelmetlenné váltam. Többet akartam ennél, ráadásul minél hamarabb. Ennek következményeként átvettem az irányítást, de sikertelenül. Ugyanis Hyunjin hiába csókolt vissza, még mindig finomkodott. Az időnk viszont fogytán volt. Nem maradhattunk hosszabb időre a kocsiban, hiszen a házunk ablakából a szüleim láthatták az érkezésünket. Viszont minél tovább tartott a csók, annál nehezebb volt elválás, mert hiába hátráltunk meg többször is egymástól, valamelyikünk mindig folytatást követelt.
-Egy percre sem akarok lemondani rólad. – jelentette ki Hyunjin két csók között, majd amint erőt vett magán ismét meghátrált.
-Ne nehezítsd meg. – kértem meg rá halkan, miközben folyamatosan csak az ajkait fürkésztem.
-Te nehezíted meg. – javított ki. A kijelentése után pedig már sóhajtva neki is dőlt az ülésének, minek láttán egyből elmosolyodtam. – Barátság... Már most utálom ezt. – mérgelődött lehunyt szemekkel.
Ahogyan Hyunjinnak, úgy nekem sem tetszett ez. Nem akartam elszakadni tőle. Nem akartam titkolni, sem pedig hazugságok mögé rejteni. S hiába tudtam, hogy nem a nagyszüleimtől fog függni a kapcsolatunk, mégis muszáj volt barátságot színlelnünk annak érdekében, hogy elkerüljünk egy nagyobb veszekedést. Hiszen tudtam, hogy nem fogadnák el a kapcsolatunkat. Ettől függetlenül nem akartam örökké titkolni Hyunjint. El akartam mondani az igazságot, de nem most. Szerettem volna még egy kis időt a vallomásig, s mivel a szüleim is színlelésre kértek, így éreztem, hogy ők is hasonlóan gondolhatták.
-Jobb a békesség, Hyunjin. Most vagy itt először. Előbb ismerjenek meg.
-Gondolod, ha pozitív lesz a véleményük rólam, akkor nem lennének előítéletesek velünk szemben?
-Nem tudom...
Bizonytalan voltam és féltem. Azt akartam, hogy minden jól sikerüljön, s ezáltal a hazalátogatásom jó hangulatban teljen el. Viszont hamar rájöttem arra, hogy ez semmiképpen sem valósulhatna meg. Hiszen a családom hiába is lenne boldog, mi nem lennénk azok. S mivel nem akartam, hogy Hyunjin rosszul érezze magát nálunk, így már gondolkozni is kezdtem azon, hogy hogyan javíthatnék a helyzeten. Azonban fogalmam sem volt arról, hogy mit tévő legyek. Ekkor csak egyet tudtam. Mégpedig azt, hogy nem fogok tudni mindenkinek jót tenni. Ezt pedig muszáj volt elfogadnom, mert jelenleg tényleg nem létezett olyan megoldás, ami mindenkinek jó lett volna.
Csak pár óra. Az nem olyan sok idő...
Délután ismét önmagunk lehetünk, s akkor már titkolóznunk sem kell.
De vajon mi lesz addig? Mi van, ha véletlenül olyat teszünk, amit nem kellene?
-Nem fogom hagyni, hogy bármiért is téged okoljanak. Ha esetleg kiderül a kapcsolatunk, akkor megmondom, hogy az én hibámból történt.
-A te hibádból? – kérdeztem vissza értetlenül.
-Az én hibám, hogy ilyen ellenállhatatlan vagyok. – nevetett fel a kijelentése végén, ami miatt mosolyogva már rázni is kezdtem a fejemet.
-Ennyi erővel az én hibám, mert nem álltam ellent.
-Nem is tudtál volna. De ott a másik opció is, hogy elloptam a szíved. – gondolkozott el. – Azt is rám lehet fogni.
-Inkább menjünk be. – sóhajtottam fel, miközben kikötöttem a biztonsági övem.
-Hát jó. De a tény, akkor is tény marad. – nevetett fel ismét.
Igazad van. A tényeken nem lehet változtatni. De ettől függetlenül jobban járunk, ha ezek a tények még titokban maradnak. Méghozzá addig, amíg el nem jön a megfelelő pillanat...