Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

117. Megbeszélni

Március 18. (szerda)
Hogyan is kezdjem?
Elég sok érzés kavarog bennem jelenleg, teljes az érzelempalettám, ugyanis egyszerre érzem magam dühösnek, szomorúnak, bizonytalannak és hátbaszúrtnak. Rémesen hátbaszúrtnak.
Valamiért azt hittem, hogy nem csak nekem számít, mi milyen régi, mennyi minden köt össze, mennyi mindenben számíthattunk egymásra, vagy még sorolhatnám napokig, tényleg azt hittem, hogy ezek nem csak nekem fontosak.
Jobb éjszakám is volt már, és a mainál ezerszer jobb napom is.
Ahhoz képest, ahogy a nap végére hazaértem, reggel egészen üdén és derűsen képtem ki a kapun, függetlenül attól, hogy már akkor is elegem volt mindenből és teljesen lefáradtan borultam a barátom karjaiba.
- Minden oké? - fürkészett Casso.
Zavartan elnevettem magam.
- Nem tudom, mit válaszoljak - túrtam a hajamba gondterhelten - Tulajdonképpen tegnap este realizáltam, hogy az egyik legjobb, legrégebbi barátnőm beleesett a barátomba, ami több, mint valószínű, hogy tönkre fogja tenni a barátságunkat, ami meg fájni fog, és egy teljes éjszakát azon töltöttem, hogy folyamatosan ezen emésztettem magam, mert már nem tudok hova menekülni a tudat elől. Azt hiszem, erre nem mondanám azt, hogy minden oké. Főleg, hogy amikor legközelebb találkozok vele, beszélnünk kell erről, és már most nem tudom, mihez kezdjek.
Casso szó nélkül hallgatott, nekem pedig egy feszült nevetés hagyta el a számat, miközben egy picit megdörzsöltem az arcom.
- Ne haragudj, nem akarom rád zúdítani - szólaltam meg újra, igyekezve egy kicsit nyugodtabban - Nehogy azt hidd, hogy okollak, vagy hogy tehetsz bármiről, ne legyen bűntudatod, nem akarom, hogy az legyen - magyarázkodtam.
Casso erre csak megrázta a fejét, mint aki azt mondaná, hogy "ugyan, ezen ne aggódj", mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és szorosan megöleltem.
Ahogy a sulihoz értünk, kicsit tartottam tőle, hogy Márti ott lesz a többiekkel, de hálistennek nem volt, Saci viszont igen, mert tegnap szerencsére rendbejött.
A lányokkal nemsokára bementünk a suliba.
- Beszélni fogok vele - jelentettem ki - Tényleg.
- Mikor? - érdeklődött Saci.
- Amikor legközelebb velünk lesz, odébbhívom, és rákérdezek.
- Történt valami, hogy ennyire határozott lettél? - kérdezte Lili.
- Különös nem, csak tegnap este minden eseményt átgondoltam és... nem tudok már mit tagadni - tártam szét a karomat.
A lányokkal ebben maradtunk, azonban Enikő egy szünettel később megkért, hogy kísérjem el büfébe, ami egyértelműen azt jelentette, hogy beszélni akar velem.
- Casso hogy van ezzel az egész dologgal? - érdeklődött Enikő, miközben lementünk a büfébe.
A kérdése meglepett egy pillanatra.
- Miért? - kérdeztem vissza értetlenül.
Enikő erre inkább megtorpant, és odébb ráncigált az egyik mellékfolyosóra, ahol nem volt senki.
- Láttam hétfőn a kondiban, Leni, pedig amúgy nem szoktunk találkozni ott, soha nem jön le abban az időzónában. Nekem eléggé úgy tűnt, hogy rendesen volt benne feszültség, amit kiadni próbált magából, konkrétan kinyírta magát, már akkor gyanús volt, pláne, hogy előtte pár órával jelent meg Márti és kezdett rányomulni. És lehet, hogy én gondolom túl, most tényleg lehet, de tegnap mondtad ezt a mozis dolgot... egy nappal a történtek után, mert régen voltatok, elvisz mozizni, randizni, szanaszét olvadtál tőle, amikor telefonban elmesélted, feldobott egy randit tegnap délutánra, és nem hiszem el, hogy ennyire ne érdekelte volna az a meccs... érted, mit akarok ebből kihozni, ugye?
- Nem nagyon. Mit akarsz ezzel mondani? - pislogtam összezavarodva.
- Hogy bűntudata van.
Ennek a mondatnak a hatására először megszólalni se tudtam, egyszerre kezdett el pörögni az agyam és egyszerre blokkoltam le.
- És kompenzál - tette hozzá - Nem tudom, miért lehet, lehet, hogy nincs is igazam, de tegnap óta gondolkozom ezen, ezért kérdezem, hogy hogyan viselkedik mostanában.
Mindent végiggondoltam, minden egyes apró részletet, apró mozdulatát, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
- Bűntudatot keltettem benne - temettem a tenyereimbe az arcom.
- Mire gondolsz? - értetlenkedett Enikő.
- Annyit lát napok óta, hogy ki vagyok borulva és szétidegeskedem magam miatta, hogy beleesett a barátnőm, hogy nyomul rá, még ha nem is nagyon tud mit csinálni ezzel, Istenem... tudtam, hogy bűntudatot keltek benne. Persze ma reggel mondtam neki, hogy ne érezze magát úgy, hogy bármiről is tehet, de... emlékszel, mi volt vele, amikor kórházban volt az anyja, hajlamos erre - túrtam a hajamba.
- Beszélj vele - javasolta.
- Kezd bővülni a listám - nevettem el magam feszülten - De persze, beszélek vele.
- Helyes - mosolygott rám Enikő.
Nemsokára becsengettek bioszra, arról meg nem szeretek elkésni, enyhén szólva nem éri meg, akkor is, ha Hajdú már nem utál annyira, legalábbis nincs nagyon miért és ezt ő is tudja, de attól még rutinból pikkel rám, szóval a helyemen ülve vártam.
Egyébként már egy ideje számolok vissza, hogy életem során hány bioszórát kell még végigülnöm, ha nem hagytam ki valamit, vagy nem szerveznek be idő közben programot, vagy ilyesmik, már csak tizenkettő van hátra. Utolsó biosz alkalmából pezsgőt fogok bontani, az tuti.
Épp a monogámia és poligámia közötti különbségekről volt szó, illetve átfogóan a témában, amikor Várady bekopogott a terembe.
- Szia, Miklós - mosolygott rá Hajdú, amikor a fiatal (és egyébként azóta is tagadhatatlanul helyes) ofőnk belépett a terembe hozzánk, miközben mi is köszöntünk.
- Sziasztok - köszönt vissza Várady mindannyiunknak, majd a kollégájára nézett - Elkérnék egy pár diákot egy kis időre.
- Csak nyugodtan, kik lennének azok?
- Csenge, Mira és Levendula - sorolt fel hármunkat, következtethetően a rajzköröseit.
Mondanom sem kell, Hajdú az én nevem hallatára nem volt túlságosan oda- meg vissza, de elengedett minket. Váradynak, függetlenül attól, hogy fiatal, nem sokan mondanak ellen, pláne a női tanárok. :)
A rajzterem előtti folyosóra mentünk, ahova már az összes rajzköröst összehívták, ez pedig igazolta, hogy nem vagyok hülye, ez az. :)
Egyébként Várady és Lau voltak velünk, és felvázolták, hogy az idei majálison (ami persze még jópár hét múlva lesz) majd lesz egy naaaagy rajzkörös kiállítás, amire már most készülni fogunk, és mivel ma elmarad az összes szakkör (rendeznek valami versenyt délután a suliban), ezért most tájékoztattak minket erről, hogy legközelebbre mindenki így meg így készüljön, egyszóval kaptunk egy szinte mindenre kitérő infóáradatot.
Figyeltem, jegyeztem, de nem tudtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy tulajdonképpen ez, az idei iskolai majális lesz az utolsó napom rendes diákként a suliban.
Csak mert három nappal később, hétfőn, május 4-én (ami egyébként a nagybetűs Rettegett nap, remélem, idén azért nem vonzok be vele semmit) már érettségizem, utána pedig már ennyi volt, nincs gimi.
Te jó ég.
- Szóval szerintem bűntudata van - mondtam Lottinak (aki szintén rajzkörös) őszintén, amikor visszamentünk a termekhez és egy darabig egy irányba vezetett az utunk - Vagy valami ilyesmi.
- Hát, az lehet - értett egyet Lotti, az említett húgaként, akinek azért kíváncsi voltam a véleményére ezzel kapcsolatban - Nem mutatja ki nagyon, de azért látszik rajta, ha ki van borulva, vagy ilyenek, főleg az utóbbi időben jön rá néha.
- Mármint ez az "utóbbi időben" dolog, ezt az elmúlt napokra érted? - kérdeztem.
- Leginkább. Mondjuk volt olyan március elején-közepén is egy ilyen időszaka, de tegnapra, meg tegnapelőttre értem inkább.
- Március elején? - értetlenkedtem.
- Vagy valamikor akkor, de nem tudom, lehet, csak én értettem félre. Nőnap-környékén, vagy utána egy kicsivel - emlékezett vissza, betippelve - De amúgy visszatérve, a héten tényleg látni rajta néha, és el is tudom képzelni. Fontos vagy neki, simán megeshet, hogy csak utálja a helyzetet, hogy rosszul érzed magad. Arra meg tényleg hajlamos, hogy ha történik valami, ami rossz egy szerettének, és van valami köze hozzá, hogy bűntudata legyen. Mint mondjuk Anyánál.
- Igen - értettem egyet - Ő egyébként jól van? - érdeklődtem.
- Egyre jobban, igen. A lába el van törve, de segítünk neki, Apa is, amennyit tudunk. Apa egyébként olyan rendes vele, mikor lesz nekem ilyen fiúm? - gondolt bele elnevetve magát.
Casso szülei, függetlenül attól, hogy volt régebben az a majdnemválós-időszak, a mélypont, egyébként jó nézni, hogy tényleg milyen jól megvannak, érződik, hogy szeretik egymást, a történetük is nagyon cuki, amiket tudok, szóval nem kérdéses, miért van az, hogy az összes gyereküket csak imádni lehet. :)
(Különösen a harmadik legidősebbet. <3)
- Én tudok egyet - mosolyogtam Lottira, mire Lotti értve, hogy kire gondolok, elnevette magát.
Kolos azért elég hűségesen csapja neki a szelet egy ideje. :)
Egy igazi lovag. :)
- Honfoglalóban maximum - nevetett Lotti, amikor az előbb leírt mondatomat vigyorogva megjegyeztem neki, mire én is felnevettem.
Amikor visszaértünk bioszra, a lehető legkevésbé "polgárpukkasztóan" a tanárnő szemében a helyemre ültem, és visszacsatlakoztam az órába, mint egy kisangyal.
Pár órával később énekóránk volt, és mint kiderült, nincs Meggyesi - az egész tanári kar össze-vissza van a délutáni verseny miatt -, úgyhogy helyettesítés volt.
Már megörültünk, hogy jaj de jó, lyukasóra, eszünk-iszunk, csinálhatjuk azt, amit akarunk, de ez az öröm egészen addig tartott, amíg Krédics be nem jött a termünkbe, és vele nyilván nem valósulhatott meg mindez.
A hetesek jelentettek, a helyünkre ültünk, majd belevágtunk egy jó kis filozófiaórába.
- Bizalom - filozofált Krédics, várva, hogy bennünk is beinduljon az a gondolatáradat, ami benne is, hogy mélyedjünk el a témában és kialakuljon bennünk valami nagyon bölcs vélemény - Úgy gondolom, mindannyian keveredtünk már olyan élethelyzetbe, amelyben arról kellett döntést hoznunk, hogy melyik embertársunkban bízhatunk, és melyikben nem. De mégis mi alapján ítéljük meg ezt egy emberről? Pál kisasszony - szólította fel Krisztit, mire az említett lány felkapta a fejét.
- Mondjuk a múlt alapján - válaszolta, ötlet híján.
- Kifejtené ezt bővebben?
- Például, hogy régebben bízhattunk-e benne, hogy miket éltünk át együtt...
- Ilyen hűséges lenne az ember? - kérdezett vissza Krédics, mindannyiunktól kérdezve - Nem, a szomorú válasz az, hogy sajnos nem minden esetben. Tátray? - szólította fel Bettit, aki erre feltette a kezét.
- Nem tudom, hogy ehhez kapcsolódik-e, de csak annyi, hogy tényleg az szokott a legrosszabb lenni, ha olyan szúr hátba, akiben megbíztunk, összekötnek minket dolgok, meg ilyenek... - szólalt meg Betti.
Miért ilyen aktuális ez a téma rám nézve?
- Valóban, nem véletlen él a "hátbaszúrni" kifejezés, miszerint csak olyasvalaki tud a kisasszony szavaival élve hátba szúrni, akit a "hátunk mögé engedtünk", magyarul a bizalmunkba férkőzött. De vajon miért történik mindez? Miért árulunk el, miért nem vagyunk hűségesek azokhoz, akik megbíznak bennünk, akikkel már kialakítottunk bármilyen emberi kapcsolatot? Legyen az barátság, párkapcsolat, de akár család is. Szilágyi, Ön szerint? - nézett Nikire.
- Saját érdekünkből, mert csak azt nézzük - válaszolta Niki kifejezéstelen arccal, rágózva.
- Katona, mondjon egy példát - szólította fel Krédics Lacit a hátsó padsorból - Milyen önös érdekünk lehet, ami hűtlenségre sarkall minket egy embertársunkkal szemben?
Laci ennél a mondatnál volt kénytelen becsatlakozni szellemileg is az órába, úgyhogy egy kis fáziskéséssel bemondta az elsőt, ami beugrott neki.
- Testi... vágy - próbálta "krédicsképesen" megfogalmazni.
Lehet, hogy túl jókislány vagyok, de én ezt tuti nem mondtam volna be Krédicsnek.
- Gyakran - értett egyet Krédics bólintva, majd keresett mégvalakit, akit felszólíthatna egy következő példáért - Szigety?
Marcsi megigazította a szemüvegét és a tanár úrra nézett.
- Félelem.
Krédicsnek erre felszaladt a szemöldöke, nem rossz értelemben, inkább úgy, mint amikor felkelti az érdeklődését egy téma, Marcsi válasza nagyon jó válasznak számíthatott, egyből rá is terelődtünk.
- Ha szabad kérdeznem, mit ért ezalatt? - érdeklődött Krédics a szemüveges, blézeres lánytól.
- Például félelmet a magánytól, valaki más reakciójától, elképzelésektől, amik a jövőben történhetnek... - sorolta Marcsi zavartan megigazítva a haját - Az őszinteséghez sokszor sokkal nagyobb bátorság kell.
Ez még az előzőnél is jobb válasz volt a tanár úr szemében, így az óra további részében errefelé haladt témában Krédics elmélkedése.
Nem azt mondom, voltak érdekes gondolatok, nem is untam, de annál jobban nyomasztott, így ahogy kicsengettek, kicsit kimentem az udvarra levegőzni, szándékosan egyedül.
Az udvaron kerestem egy üres padot, ahol nem sokan vannak, és kicsit összeszedtem a gondolataimat, mindent, ami a fejemben volt, azt is, hogy mit fogok mondani Mártinak, majd Cassonak tanítás után, igyekeztem összekapni magam, ezután pedig, mivel tesi következett, az elmaradó szakkörök miatt az utolsó óránk, olyan hat-hét perccel becsengetés előtt felmentem a tesizsákomért, és elindultam az öltözőbe.
- Hol voltál? - érdeklődött Saci, aki elvileg a lányokkal együtt keresett engem egy darabig.
- Kicsit az udvaron, sok volt ez az óra - nevettem el magam zavartan.
Nagyjából egy-két perc lehetett még a szünetből, amikor befejeztük az öltözést és kimentünk a folyosóra, a tesitermekhez.
- Leni! - hallottam meg Casso hangját, aki utánunk szólt, mire felé pördültem, majd kicsit lecsatlakoztam a lányoktól és odamentem hozzá.
- Szia - mosolyogtam rá.
Casso körbepillantott, hogy kik vannak körülöttünk, és ránézésre sem volt maximálisan kiegyensúlyozott lelkiállapotban, mire pislogva fürkészni kezdtem.
- Baj van? - értetlenkedtem.
Casso rámnézett, majd meglepetésemre elnevette magát, de akárhogy is értékeltem magamban, nem az a tipikus jókedvű nevetése volt, ezt a nevetést nem is ismertem, nem tudtam hova tenni, főleg, hogy elkapta a tekintetét egy pillanatra.
- Nem, nem akarok rád ijeszteni - mondta, mire egy picit azért megnyugodtam, ezt úgy értelmeztem, hogy akkor nincs baj, rendben.
Casso beletúrt a hajába.
- Figyelj, Leni... - kezdte zavartan, én pedig teljes mértékben rá figyelve próbáltam kitalálni, hogy hogyan folytathatja, de eközben becsengettek - Oké, akkor... - pillantott a hátam mögé, ahol Lelley már minden lányt hívott be tesiórára a terembe - Beszélhetünk suli után? Vagy mit tudom én, valamikor ma.
- Persze - válaszoltam értetlenül, gondolkodás nélkül - Úgy is én is szerettem volna.
- Okés - biccentett, majd hátranéztem, mivel Lelley szólt, hogy jöjjek már, úgyhogy Cassora mosolyogtam, amikor a tesitanárnő nem nézett ránk, egy gyors puszit dobtam az arcára, és a többiek után siettem.
Azért nem mondhatom, hogy megnyugtatott ez a beszélgetés, egész tesin ekörül forogtak a gondolataim, meg úgy minden körül, ami mostanában aktuális, szinte szétesett tőlük a fejem óra végére, de legalább elvonta a figyelmemet arról, hogy kiköpjem a tüdőmet.
Tesi után villámgyorsan átöltöztem, majd mivel láttuk az ablakból, hogy Márti a suli előtt van, a lányok biztató ölelése után kisiettem az öltözőből és az épületből.
Laci és Andris pont akkor készültek lelépni ketten valahova, talán valami sportboltba, nem tudom, viszont még csak hárman voltak ott Mártival együtt, amikor odaértem.
- Szia, Lencsi - mosolygott rám Márti.
Akkor nagy levegő.
- Szia - mosolyogtam vissza rá, minél hitelesebben, majd kicsit kifújtam magam és megkérdeztem - Bocsi, beszélhetnénk egy kicsit?
*****************************************
(Kicsit remegő kézzel, de azért ideírom:)
Folytatás következik! 🥰