Reggel egyedül ébredtem, ami meglepett, hiszen ha együtt alszunk megvárja míg felkelek, vagy fordítva. Ezúttal ez nem így volt. Mozgolódást hallottam lent, így egy gyors átöltözés után le is mentem.
Mindenki a kanapén telefonozott, még Cathrine is, nyilván Troy közelében, pontosabban az ölében, közben beszélgettek, kivéve Dylan.
-Jó reggelt!-köszöntem hangosan, majd mindannyian visszaköszöntek. Már tettem volna fel a kérdést, hogy merre van a barátom, de tudták mire gondolok, így választ is kaptam.
-Passz. Együtt jöttünk le, de kiviharzott.-ismét érdeklődni akartam, hogy hívták-e, de ezt is előre tudták.
-Igen, próbáltuk hívni, csakhogy a telefonja a konyhában csörgött.-tájékoztatott Justin.
-Aha. Ez érdekes. Mindegy, biztos nemsokára jön.-legyintettem, bár kicsit sem éreztem úgy, hogy ez mindegy lenne.
Eltelt pár óra, mire megelégeltem a várakozást és inkább rendbe szedtem magam és elmentem kávézni. Igen, egyedül. Egyik srác sem akart jönni, Cat sem így maradtam magamnak. Az utcán lesétálva rengetegen jöttek-mentek, ami nem megszokott ebben a kora tavaszi, még hideg időben, ráadásul vasárnap.
A gondolataim cikáztak ide-oda, de természetesen mindig egy személyhez kanyarodtak vissza. Arra a megállapításra jutottam, hogy Dylan nincs jól, valami történt. Nem szokott csak így eltűnni egy fél napra és ez aggaszt.
A könnyeimmel küzdve léptem be a hangulatos kávézóba, majd a szokásos italomat ki is kértem. Hamarosan megérkezett, így a gondolataimba merülve kortyolgattam. Nem vagyok jól, ha ő sincs jól. És akkor sem, ha nem tudom mi van vele. Neki nem volt elég ennyi távolság? Vagy mi történt, ami miatt ezt csinálja? Legalább annyit írhatott volna, hogy majd valamikor érkezik, de semmi.
Volt egy olyan érzésem, hogy a nap folyamán még veszekedni fogunk. Nem tudom miért, vagy mi miatt, de biztosan tudtam. Amikor pedig betettem a házba a lábam, telefonált. Biccentett felém a fejével, amire csak egy szemöldökfelhúzással tudtam reagálni. Sem egy puszi vagy egy ölelés, esetleg egy mosoly. Fejbiccentés. Az szép.
Mit sem törődve ezzel, felmentem a szobámba és elővettem a rég nem látott gitáromat és egy szép dallamot kezdtem pengetni, ami épp a fejemben volt.
-Nagyon szép, mi ez?-mosolygott az ajtóban Troy.
-Még én magam sem tudom.-húztam el a szám.
-Folytasd nyugodtan. Mintha itt sem lennék!-mosolygott bíztatóan és helyet foglalt mellettem. Eljátszottam amit az előbb és sikerült hozzátettem egy apró részt, ami Troy-nak is bejött. Viszont miközben ezt vitattuk Dylan berontott, de a telefonja még mindig a fülén heverészett.
-Leteszem. Nem érdekel a véleményed, így nem is akarlak tovább hallgatni. Szia.-aztán ledobta az ágyamra.
-Mi az haver?-tette fel előttem a kérdést.
-Minden jó.-idegesen a hajába túrt és rám sem nézett, mintha nem lettem volna a szobában.
-Troy, később folytathatjuk?-néztem a fiúra sokatmondóan. Bólintott egyet és kiment.
-Dylan minden rendben?-végigsimítottam a karján, de egy lépést hátrált.
-Igen, miért kérdezed?-vonta meg a vállait, de ideges volt. Ezt nem tudtam hova tenni.
-Mert látom, hogy van valami. Ma reggel felszívódtál és egész nap telefonálgatsz. Feszült vagy és távolságtartó. Csodálkozol, hogy megkérdezem?-hitetlenül sóhajtottam egyet. Azon voltam, hogy ráhagyom, de amikor kimondta azt, ami eléggé fájt, akkor nem tudtam.
-Nem tudtam, hogy kötelező mindent elmondanom, ami velem van.-levágta magát az ágyamra és elfeküdt. Mégcsak rám sem nézett.
-Dylan hallod magad ilyenkor? A barátnőd vagyok, nem csak egy a sok régi ribanc közül. Vagy mégis?-fordultam felé.
-Nem, de sosem mondtam ilyet. Már lassan egy éve együtt vagyunk és azt hiszed egy vagy a sok közül?
-Nem, de most pont ezt érezteted velem.-el sem hittem, hogy tényleg szinte egy év után feljött ez a téma.
-Angel hagyjuk. Nem kötelességem beszámolni mindenről.-megpróbálta lezárni a témát, de ezek után nem hagytam.
-Nem Dylan, nem kötelességed, csak akkor nem értem minek vagyunk együtt.
-Azért mert szeretlek, te is engem.-megint vállat vont.
-Az egy dolog, de meg kell beszélned velem ilyenkor, hogy mi a szar van. Mert furán viselkedsz, amikor meg rákérdezek kizársz. Nekem erre nincs szükségem most, hogy végre hazajöttél.-egyre hangosabb voltam, mert kezdett felidegesíteni az egész helyzet.
-Egyrészt ne kiabálj velem, másrészt pedig nincs mit mondanom. Ha lenne biztos megosztanám veled, de nem zárlak ki.-üvöltötte, közben felállt az ágyról.
-Én ne kiabáljak veled, de te rám ordíthatsz?-folytattam. Persze össze kellett vesznünk, mint azt megszokhattuk.
-Ne provokálj!-tett felém két határozott lépést, amit ha egy éve tesz megijedek, most inkább csak meglepett.
-Nem provokállak, de vegyél vissza a hangodból, mert rohadtul senki nem kíváncsi arra, ahogy kiosztasz!
-Nem osztalak ki, de baszd meg ne mondj olyat ami nem igaz!-talán egy tű is alig fért el közöttünk, mert konkrétan az arcomba kiabált.
-De igaz. Távolságtartó vagy velem egész nap, holott szerintem nem tettem semmit.
-Én sem tettem semmit szóval kurvára ne hordd össze a faszságaidat!
-Menj ki.-köptem oda.
-Nem.
-De, kurvára ki fogsz menni!-megint felemeltem a hangom. Nem akartam távol lenni tőle ilyen értelemben, de ha nem őszinte, akkor nem vagyok hajlandó egy perccel sem tovább beszélni.
-Tudod mit? Legyen ahogy akarod. Leszarom.-idegesen kisétált és az ajtót becsapta maga után. Utoljára mikor így veszekedtünk akkor szakítottunk is. Legalább ez most nem így történt. De muszáj megtudnom, hogy miért ilyen velem, ha nem derül ki hamar, akkor valószínűleg elkezdem túlgondolni, ami nem vezet túl sok jóhoz...
Egy órán keresztül hallgattam, hogy kiabál a másik szobában. Valószínűleg egy bútor sem volt már a helyén, amikor megelégeltem. Felvettem egy pulcsit és egy melegítőt és lementem azzal a gondolattal, hogy elmegyek egy kicsit sétálni.
-Hova indulsz?-sétált ki a konyhából Noah egy pohárral a kezében.
-El innen.-válaszoltam flegmán.
-Rose legalább te mondd el mi van. Dylan-nel nem lehet beszélni, mert..
-Képzeld észrevettem Troy!-fakadtam ki teljesen.
-Olyan idegenként viselkedik velem reggel óta, hogy el sem hiszem. Megkérdeztem, hogy történt-e valami és elkezdett velem kiabálni, hogy nem tudta, hogy kötelező mindent elmondania. És akkor beleálltam a vitába, majd kiküldtem. Azt mondta leszarja és kiment. Most meg fent dühöng egy ideje.
-Hallottunk mindent, mármint azt, hogy veszekedtek, meg azt is ahogy magában kiabál. Nem értjük mi baja.-sóhajtott Justin.
-Én sem. De jó lenne, ha lehetne vele normális ember módjára beszélni, mert ez így nem lesz túl jó. Holnap hétfő és suli, úgyhogy megyek.
Felfelé tartottam és már nem hallottam sem kiabálást, sem csapkodást, de úgy döntöttem magára hagyom. Ez viszont addig sikerült, amíg ki nem nyitotta az ajtaját és kirohant rajta, viszont ezzel együtt nekem jött. Majdnem elestem, viszont megtartott. Már éppen szólaltam volna meg, de megcsörgött a telefonja, pedig valamiért azt gondoltam, hogy tudunk beszélni.
-Bocs.-végigsimított a karomon egy gyors mozdulattal majd felvette a telefont és ott is hagyott. Király.
~Dylan szemszöge~
-Seon-Gyeom?-szóltam bele egy gondterhelt sóhaj kíséretében.
-Beszéltél már vele?-kérdezte egyszerűen, de nem igazán akartam rá válaszolni, sőt beszélgetni sem, közben pedig a fiúk kérdő tekintetével találkoztam az előszobában. Vettem a cipőmet, de nem hagyták szó nélkül.
-Mit csinálsz?-vonta össze a szemöldökét Troy.
-Nem még nem. Vagyis de, csak nem arról.-válaszoltam Seon-nak, Troy viszont csak egy legyintést kapott, de mire reagálhatott volna én kiléptem az ajtón.
-Akkor mégis miről?
-Veszekedtünk. Azt mondta, hogy kizárom és nem mondom el mi van velem, mire én "Nem tudtam, hogy kötelező elmondanom mindent".-homlokon csaptam magam amiért ekkora idióta voltam.
-Haver... ezek után még neked áll feljebb?
-Tudom, hogy hülye vagyok, de mi után Seon? Te is tudod, hogy mi volt.-idegesen a hajamba túrtam és kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok. Ez az egész helyzet egy nagy szar.
-Tudom, de erről akkor is be kell számolnod neki. Ha tetszik ha nem. Ha elhagy ha nem.
-Ilyenkor jó barát révén nem azt kéne mondanod mondjuk, hogy nem lesz semmi baj, megoldjátok, meg fog bocsátani vagy ilyenek?-elegem volt ebből a dologból amibe keveredtem.
-Nem Dylan. Jó barát révén az igazat kell mondanom és nem azt, amit hallani akarsz. Nem tudjuk mit fog reagálni. De a lényeg, hogy legyél vele őszinte, ezt értékelni fogja. Told haza a képed és mondd el neki!-hálás voltam Seon-nak, hogy ezalatt az idő alatt mindvégig mellettem volt és hogy támogatott bármi történt is.
-Ez nehéz lesz.-megvakartam a fejem, majd sarkon fordultam és miután megköszöntem Seon-Gyeom-nak a rengeteg segítséget bontottam a vonalat.
-Angel..-benyitottam a szobába, de nem volt ott, viszont hallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Odamentem és bekopogtam, de nem jött válasz. Habozás nélkül bementem.
-Angel!
-Igen?-kérdezte minden érzelem nélkül a zuhany alatt állva. A kis barátom éledezni kezdett a gondolatra, hogy csak egy függöny választ el tőle és több mint fél évig csak a kezem segített rajtam. Miért gondolok ilyenekre?
-Sajnálom.-vakartam meg a tarkómat.
-Mit sajnálsz?
-Szóval.. tudom, hogy egész nap hülyén viselkedtem, nem voltam önmagam és a többi, de meg tudom magyarázni.
-Magyarázni? Mégis mit? Hogy egy pöcs voltál?-kiakadt, persze jogosan.
-Tudom, hogy az voltam. Ami azt illeti nem is kicsit. Csak annyit kérek, hogy hallgass meg.
-Mindig meghallgatlak.-kilépett a zuhany alól, de rám sem nézett, én viszont nem tudtam levenni róla a szemem.
-Tudom. Szóval az a helyzet.. úgy értem azért voltam ilyen távolságtartó és hülye, mert...-nem tudtam, hogy hogyan öntsem szavakba.
-Mondd már!-esett nekem, közben megállt velem szemben.
-Nagyon szeretlek, sőt.. te is tudod, hogy te vagy az egyetlen akit így szeretek. De hibáztam.