Yejun kérdését, s kijelentését igaz, hogy hallottam, de én akkor is úgy tettem, mint aki nem hallotta volna a szavait. Teljesen figyelmen kívül hagytam őt, s nem válaszoltam neki. Yejun pedig meglepő módon, szó nélkül hagyta azt, hogy csak úgy kisétáljak az öltőzőből. Emiatt viszont rögtön rossz előérzetem lett.
Remélem, hogy nem készülsz ismét valamire...
Azért, hogy Yejun még véletlenül se tudjon utólérni, rögtön sietős tempóban indultam el a tornaterem felé, aminek ajtajában már tisztán hallottam a bent lévők által keletkezett hatalmas hangzavart. Miután pedig beléptem oda, félve néztem körbe, s amint megbizonyosodtam arról, hogy a tanárunk még mindig nincs bent, rögtön szaladni kezdtem az osztályom felé.
-Ki üldöz ennyire? - kérdezte mosolyogva Jisung miután megálltam mellette.
-Senki, csak nem akarom, hogy rájöjjön a tanár arra, hogy késtem. Nem hiányzik nekem még pár plusz kör. - mérgelődtem halkabban. - Amúgy itt van Yejun. - meséltem, majd egy nagyobbat sóhajtottam.
-Nem hiszem el. Most nézd meg. - mutatott hirtelen Jisung az egyik irányba.
Jisung a távolabban álló másik osztály felé mutatott, pontosabban Hyunjinék osztálya felé. Az ok pedig, amiért oda kellett néznem az Danbi és Minji volt, akik hatalmas vigyorral éppen Hyunjinnal beszélgettek. Ám a következő másodpercekben Hyunjin hirtelen hatalmas mosollyal nézett felénk, ami miatt nem tudtam, hogy miért, de egyből zavarba jöttem.
-Mi van velük? - kérdeztem halkan, miközben visszanéztem Jisungra.
-Nem is zavar, hogy valószínűleg ki vagy most beszélve?
-Nekem már szerintem úgyis mindegy... - sütöttem le a szemeimet.
Kevesebb, mint egy perc múlva pedig meghallottuk a tanárunk hangját, amire nem csak a mi osztályunk, de még a többi is felfigyelt. Hamarosan pedig mindannyian megtudtuk, hogy a három osztály összevonásának az oka az volt, hogy a tanárunknak sűrgősen el kellett mennie a második óra után. S, mivel mindhárom osztálynak ő volt a testnevelés tanára, így egyedül így tudta megoldani azt, hogy az ő hibájából ne maradjon el senkinek ez az óra.
-Mert aztán annyira belehalnánk abba, ha elmaradna az utolsó óránk. - szólalt meg halkan Jisung. - A többieknél pedig biztosan lett volna helyettesítés. Nekik nem maradt volna el. Most ezt mégis miért kellett?
-Azt hittem örülsz a közös tesinek. - szóltam hozzá a lehető leghalkabban.
-Van benne jó, de... - kezdte el, viszont nem tudta folytatni.
-Han. - szólt rá hirtelen, s erélyesebben a tanár, ami miatt mind a ketten megrezzentünk.
-Elnézést. - kért bocsánatot halkan Jisung.
Jisung innentől kezdve csendben maradt, s emiatt természetesen én is. Viszont miután a tanár több kör futásra küldött ki mindenkit az udvarra, újra beszélgetni kezdtünk. Ekkor pedig már ez nem volt baj, hiszen a meginduló osztályok hangja teljesen elnyomta a miénket. Jisunggal így egészen az udvarig beszélgettünk, viszont mikor elkezdtünk futni az udvaron lévő nagyobb pálya körül, mindketten újra szótlanokká váltunk, mert tudtuk, hogy ha futás közben beszélgetünk, akkor pillanatok alatt kifáradunk. Megállni pedig egyikünk sem akart, hiszen a tanárunk nem egyszer adta ki parancsba a megállóknak a körök újrakezdését bűntetésként.
-Fussuk le ezt minél hamarabb. - szólalt meg Jisung egy fél kör lefutása után, majd egy sokkal gyorsabb tempóban futott tovább.
Én viszont tudtam magamról, hogy ha már az elején a gyorsaságra törekszek, akkor hamar elfáradok. Emiatt pedig ugyanúgy futottam tovább, mint eddig, s szó nélkül hagytam, hogy Jisung előre fusson.
-Azt hittem, hogy megvársz valahol a pálya szélén. - hallottam meg Hyunjin hangját az első lefutott kör után.
-Nem mondtad, hogy várjalak meg.
-Ezt mondani kell? - kérdezte nevetve.
Hyunjin innentől kezdve tartotta velem a tempót, s együtt futottunk tovább. Ám egyikünk sem szólt már a másikhoz, s a jelenléte ráadásul még egy kisebb nyomást is helyezett rám. Futás közben emiatt pedig csak arra tudtam gondolni, hogy itt van, s fut mellettem. Ezek a tények pedig hiába tettek boldoggá, én akkor is feszült voltam a jelenléte miatt.
Nem tudtam, hogy hányadik kört futjuk, de nem is érdekelt. Hittem abban, hogy Hyunjin számolja, így nyugodtan futottam tovább. Ám amint feltűnt, hogy egyre többen mennek le a pályáról, mert befejezték a körök lefutását, mégis elbizonytalanodtam. Ekkor pedig már nem voltam biztos abban, hogy Hyunjin tisztában van azzal, hogy hányadik körnél is tartunk.
-Mennyi van még vissza? - kérdeztem.
-Őszintén? - kérdezte. - Fogalmam sincs. - nevetett fel. - De biztosan nem olyan sok.
Ezután pedig megpróbáltam az osztály leggyorsabban futó tagjaihoz viszonyítani az én futási sebességemet. S, mivel ők végeztek, így nekünk körülbelül még kettő-három kör biztosan vissza volt.
-Álljunk meg, mintha végeztünk volna mi is?
-Ne. Gyanús lenne. - ellenkeztem rögtön. - A tanárunkat ismerve, pedig biztosan figyel mindenre. Még... Két kör. Maximum.
Hyunjin a válaszom után többet már nem kérdezett. Lefutotta velem a maradéknak gondolt köröket, viszont az utolsó kör felénél egy váratlan dolog történt. Egy puffanásra, s annak kíséretében egy káromkodásra figyeltem fel. Amint pedig elkezdtem Hyunjin felé fordulni, hirtelen Yejun futott el a szemeim előtt.
-Csak nem könnyebb a kamera előtt pózolni, mint futni, Hyunjin? - kérdezte Yejun, miközben tovább futott.
Amint pedig az említettre néztem, rögtön megálltam a futásban. Hyunjin ugyanis a pálya betonján térdelt, s még a kezei is a talajt érintették. Nem tudtam, hogy mi történt, így magyarázatra vártam, s ahelyett, hogy felsegítettem volna őt, csak figyeltem, s megpróbáltam értelmezni, s felfogni a jelenlegi helyzetet. Mikor viszont Hyunjin lassan elkezdett felkelni a földről és megláttam a vérző térdeit, rögtön felé siettem.
-Hyunjin, te vérzel. - jelentettem ki, amint elé értem.
-Mi? - kérdezte, majd amint a térdeire nézett egy nagyobbat sóhajtott. - De jó. - mérgelődött. - Mindegy. Fejezzük be. - jelentette ki, majd lesöpörte a kezeire tapadt apró kavicsokat.
-Dehogy mindegy. - vágtam hozzá indulatosabban. - Nincs nálam fertőtlenítő, de legalább csak mosd meg a térdeid. Meg a kezeid is. - tettem hozzá, miután megragadtam az egyik csuklóját, s a tenyerére néztem. - Bár a kezeid nem sérültek meg. De akkor is. - néztem hirtelen a szemeibe.
-Jeongin, jól vagyok. Nyugi. - mosolyodott el, majd a távolba nézett. - Yejun viszont, ha így folytatja, akkor ő nagyon nem lesz jól. - mérgelődött. - Azt hiszi mindent megold azzal, ha kigáncsol? - kérdezte értetlenül.
A következő pillanatban a tanárunk rögtön kérdőre vont minket, majd amint kijelentette, hogy attól még, hogy Hyunjin elesett én tudok futni, rögtön tehetetlenné váltam. Nem akartam Hyunjint egyedül hagyni, ugyanis biztos voltam abban, hogy ha rajta múlik nem lesz megtisztítva a sérülése. Viszont azt sem akartam, hogy a megállásom következménye tényleg a körök újrakezdése legyen. Emiatt pedig teljesen tanácstalanná váltam, s fogalmam sem volt arról, hogy most mégis mihez kezdjek.
-Menj be az öltözőbe. Kéretőzz ki az elesésed miatt. - kértem meg erre Hyunjint, aki továbbra is le akarta futni velem a maradék kört. -Nincs sok vissza. Csak fél kör, Hyunjin. - mosolyodtam el.
-Tanár úr. - kiáltott fel Hyunjin. - Lehorzsoltam a lábam és vérzik. Én pedig nem bírom a vért és ennek láttán nem érzem valami jól magam most. Kijöhet velem Jeongin az öltözőbe?
-Jó, menjetek. Nem hiányzik nekem az, hogy pont te ess össze az órámon.
-Már összeestem. - szólalt meg a lehető leghalkabban Hyunjin, ami miatt majdnem nevetni kezdtem. - Köszönöm. - folytatta hangosabban.
A tanárunk ezután rögtön megindult, mi pedig szótlanul, s lemaradva követtük őt egészen az iskola épületének egyik hátsó bejáratáig. Ezt pedig Hyunjinnak köszönhetően kézenfogva tettük. Mikor viszont beléptünk az ajtón, s megindultunk a tornaterem felé, én rögtön el akartam engedni Hyunjin kezét, de ő ezt nem hagyta. Sőt, még egy kicsit szorított is a kezemen, hogy véletlenül se tudjam elengedni a kezét. Emiatt pedig kézenfogva mentünk végig a folyosón, s még a tornatermen is, ahol emiatt többen még felénk is fordultak.
-Csak így kimehetnek az óráról? - kérdezte felháborodva Yejun, amint meglátta, hogy az öltöző felé haladunk. - Kimehetnék én is, tanár úr? Mosdóba kell mennem.
-Nem. Majd, ha kicsengettek mehetsz. - válaszolt neki a tanár. - Amúgy is nemrég csengettek be. Miért nem mentél el a szünetben?
Yejun válaszát viszont már nem hallottuk, ugyanis pont akkor hagytuk el a tornatermet. Miközben pedig az öltöző felé haladtunk szóvá tettem Hyunjinnak, hogy mekkora hatalma van a személye, s a neve miatt. Ám a kijelentésem miatt ő nevetni kezdett, majd miután beléptünk az öltözőbe ezt elmondta az én nevemről is.
-Most miért mondod ezt? - kérdeztem értetlenül, miközben becsuktam magunk mögött az ajtót. - Én senki vagyok hozzád képest. Fogadni merek, hogy neked még egy csettintésre is ugranának. - mosolyodtam el.
-Azért nem egészen. - mondott ellent. - És ne mond ezt. Nem vagy senki. Igen is fontos vagy, Jeongin. Még nálam is fontosabb vagy. A legfontosabb. - mosolyodott el.
-Igen. Neked. - nevettem fel.
-És az nem elég?
-Na, ülj le. - forgattam meg a szemeimet mosolyogva.
Miközben Hyunjin leült az egyik padra, addig én a táskám felé indultam pár zsebkendőért. Miután pedig kiszedtem a táskámból jó néhány darabot, rögtön az öltözőben lévő mosdó felé indultam, hogy bevizesítsem azokat.
-Nem gondolod, hogy eltúlzod ezt egy kicsit? - kérdezte Hyunjin, miközben megnyitottam a csapot. - Semmi komoly dolog nem történt.
-Tudom. - jelentettem ki. - Csak megmossuk. Bár örülnék, ha az orvosiba... - kezdtem el, viszont Hyunjin rögtön a szavamba vágott.
-Nem megyek ezért oda. - ellenkezett, majd elzártam a vizet, s kinyomtam a zsebkendőkből a felesleges vizet.
Olyan vagy, mint egy makacs gyerek...
Egy nagyobb sóhajtás kíséretében pedig végül kiléptem a mosdóból, majd Hyunjin előtt megállva, a kezemben lévő zsebkendőket felé nyújtottam.
-Csináld meg te, ha ennyire ragaszkodsz ehhez. - fonta keresztbe karjait.
Ezt már biztos, hogy direkt csinálod...
Hyunjin kijelentése után egy kicsit habozni kezdtem, majd azért, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen, leguggoltam elé, majd óvatosan elkezdtem megtisztítani Hyunjin térdeit, aki ezt már szó nélkül hagyta. Miközben pedig a vizes zsebkendővel megmostam a lehorzsolt térdeit, a gondolataim az elesésének oka körül jártak.
Yejun átlépte a határokat. Először fenyeget, majd keresztbe tesz. Most pedig már sérülést is okoz...
De miért Hyunjinnal teszi ezt? Én nem akarok vele lenni. Én iratkoztam ki a kollégiumból is. Hyunjin nem tehet semmiről. Ő csak velem, s mellettem van...
-Minden rendben? - figyeltem fel Hyunjin kérdésére. - Egyre lassabban csinálod.
-Csak... Csak elgondolkoztam. - meséltem halkan.
-Én is gondolkoztam. - vallotta be. - És rájöttem valamire. - jelentette ki halkan, majd az állam alá helyezte a kezét, s gyengéden megemelte a fejemet, hogy a szemeimbe tudjon nézni. - Mégpedig arra, hogy a számat is beütöttem. Ha már ilyen segítőkész és gondoskodó vagy... Igazán adhatnál rá egy gyógypuszit. - mosolyodott el.
Gyógypuszit...?
Csak néztem Hyunjin szemeibe, s a kérése miatt a szívem rögtön hevesebben kezdett el verni, s emellett még az arcom is elkezdett egy vörösebb árnyalatot felvenni.
-Gyere, kelj fel. - kért meg rá halkan.
Nem ellenkeztem. Lassan felálltam a guggolásból, majd hevesen verő szívvel kezdtem el az ajkai felé hajolni, miközben csak azon gondolkoztam, hogy tényleg megtegyem-e. Ám amikor már vészesen közel kerültek egymáshoz az ajkaink, s amint Hyunjin lehunyta a szemeit, hirtelen az egyik tiszta zsebkendőt az ajkaira nyomtam.
-Tessék. - nevettem fel, miközben meghátráltam.
A következő pillanatban pedig az ajtó melletti kukához léptem, majd beledobtam a kezemben lévő maradék vizes zsebkendőt. Ám amikor megfordultam hirtelen Hyunjin termett előttem, s pillanatok alatt nyomott óvatosan a falnak, ami miatt a tekintetem rögtön rémülté vált.
-Ez... Ez nem volt szép. - szólalt meg, miközben ő is kidobta a zsebkendőt a kukába.
-A-az jó lett volna a kezeidre. - mondtam ki nehezen.
-Jeongin, a kezeimnek semmi baja. - mosolyodott el.
-A szádnak sincs semmi baja. - jelentettem ki halkan, majd egyből lesütöttem a szemeimet.
A kijelentésemre viszont nem kaptam választ. Hyunjin figyelmen kívül hagyta, vagy éppen csak nem akart a szavaimmal foglalkozni. A kezeit attól függetlenül végig a derekamon tartotta, de ez idővel megváltozott. Az egyik kezét lassan elkezdte végigvezetni a mellkasomon, ami miatt rövidebb ideig visszatartottam a lélegzetem, végül pedig akadozva fújtam ki a levegőt. Miután pedig a kezét a nyakam oldalára, s onnan az arcomra vezette, gyengéden simított párat a bőrömön, ami miatt a szemeimet automatikusan lehunytam.
-Ellenkezel, de a szíved mélyén te is ezt szeretnéd. - szólalt meg halkan Hyunjin.
-Nem tudhatod, hogy valójában mit akarok. - jelentettem ki.
-De tudom, hiszen tegnap kijelentetted, hogy nem akarod azt, hogy bármi is megváltozzon. Így nyilván nincs ellenedre semmi.
Igazad van. Tényleg nincs ellenemre, de...
-Nem gondoltam volna, hogy a szavaim ennyire fel fognak bátorítani téged.
-Nem a szavaid. A viselkedésed. - javított ki. - Jó a szavaid is. - értett végül együtt. - De hát igazából teljesen érthető, hiszen bevallottad, hogy valamit érzel irántam. Ezek után pedig ne várd azt, hogy tétlen maradjak, hiszen most több jogom van téged megcsókolni, mint eddig bármikor.
-Jó, de ide bármikor benyithatnak és...
-Szóval ez zavar téged? - vágott a szavaimba rögtön. - Hát ezen ne múljon semmi.
Hyunjin abban a pillanatban meghátrált tőlem, majd finoman megragadta a csuklómat, s a mosdó felé kezdett el húzni. Miután pedig bevezetett a kisebb helyiségbe, rögtön becsukta magunk mögött az ajtót.
-Ha valaki bejön azt hallani fogjuk. Így megfelel? - kérdezte, majd bátortalanul, s még mindig hevesen verő szívvel bólintottam egyet.
Lehet, hogy amit érzek irántad az mégis erősebb, s komolyabb annál, mint aminek én azt képzeltem?
Lehet, hogy gondolkodási idő helyett pedig inkább egy esélyt kellene adnom magunknak?