~Angel szemszöge~
Kora reggel, miután felébredtem, kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is kellett csuknom, hiszen az erős fény eléggé bántotta. A tegnapi buli nem úgy alakult, ahogy terveztem, hiszen úgy berúgtam, mint még soha. Az emlékek sorban kezdték ellepni a fejemet, majd mikor Dylan-re vezettem a tekintetem, elszégyelltem magam. Nem kellett volna felmennem. Hogy ezt hogyan magyarázom ki...
Felültem az ágyon és megint megnéztem Dylan-t. Olyan édesen aludt, de beszélnem kell vele. Illetve nem aludhat egész nap, mivel délután indul. Nem akarom...
Lassan és óvatosan az ágyékára ültem, de ezt hamar meguntam, mert nem kelt fel. Cirógatni kezdtem a kezét, a karját, a vállait, majd a nyakára apró csókokat leheltem. Morgott egyet és láttam, hogy ébren van, de nem nyitotta ki a szemét. Először a füle mögé, majd az arcára adtam csókot, végül a szája sarkába pusziltam nem is egyszer. Élesen beszívta a levegőt, majd gyorsabban is kezdte venni azt.
-Csókolj már meg!-résnyire nyitotta a szemeit, majd a hajába túrt.
-Hogy mondod?-leszálltam róla és visszafeküdtem.. volna, de a csípőmnél fogva visszahúzott magához.
-Mondom csókolj meg!-visszaültetett magára, felhúzta a szemöldökét és várta, hogy végre megtegyem. És mikor megtettem volna, nem ment. A tegnapi után bűntudatot éreztem, holott nem tehettem róla. Furán nézett rám, ahogyan lehunytam a szemeimet és kikászálódtam az ágyból.
-Baba mi a baj? Ha a költözésről van szó, tudod, hogy szeretlek és nem lesz másik lány.
-Tudom Dylan, de semmi köze a költözéshez.-halványan elmosolyodtam és átmentem a saját szobámba. Persze követett, mert miért is ne.
-Várj már. Akkor mondd, hogy mi bánt. Tudod, hogy bármit meg tudunk beszélni.-amolyan "ezt te sem gondolod komolyan" fejet vágtam, mire megforgatta a szemét.-Jó, néha összeveszünk, de most nem fogunk.
-Beszélhetünk később?-sóhajtottam, majd meg sem várva a válaszát bementem a fürdőbe és rázártam az ajtót.
-Ne már Angel. Nyisd ki és mondd el mi a bajod. Meghallgatlak, ezt te is tudod.-rángatni kezdte a kilincset, mintha attól kinyitódna.
-Angel... tényleg így akarod tölteni ezt a napot? Mert akkor el is mehetek hamarabb.-ököllel az ajtóba ütött egy jókorát. Visszafojtottam a sírásomat és mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.
-Annyit kértem, hogy beszéljünk később. El fogom mondani, csak még nem most. Kicsit később. Ne haragudj.-elé álltam, de nem néztem a szemébe, helyette a mellkasát szuggeráltam. Ő is elnézett és élesen beszívta a levegőt, majd miután kisétált a szobámból eltört a mécses. Sírva fakadtam. Miért történt mindez?
Megpróbáltam lenyugtatni magam, fél óra bőgés után, bedugult orral és kisírt szemekkel, azaz elég szar kinézettel mentem le a többiekhez. Ott volt mindenki. Anya, apa, Jackson, Noah, Troy, Justin és Dylan. Király.
-Jó reggelt. Vagy napot, legyen bármelyik is.-biccentettem feléjük, majd Justin és Jackson egy emberként álltak fel a kanapéról és a konyháig követtek.
-Mi az?-kutakodni kezdtem a hűtőben.
-Mit csinált az a barom?-kérdezte a bátyám, de úgy érzem neki nem sok beleszólása van jelenleg a dolgokba.
-Egyrészt semmit, másrészt nem barom. Én annál inkább..-a mondatom végét elharaptam, de kizárt, hogy nem hallották. Össze is néztek.
-Várj, ezt hogy érted?-már kezdtem volna bele a szentbeszédbe, hogy úgysem fogom elmondani, de Troy érkezett köreinkbe.
-Mi van itt? Dylan-nek mi baja?-végigelemezte az arcom-Na és neked?-kíváncsiskodott, közben felkapott egy almát és beleharapott.
-Ezt akarjuk mi is megtudni.-beharaptam az alsó ajkamat, mert nem akartam elsírni magam itt mindenki előtt. Hát persze, hogy nem jött össze. A könnyeim csak úgy elárasztották az arcomat.
-Semmi, oké? Hülye voltam és ennyi.-borultam ki teljesen.
-Várj, miért mondod ezt?-Troy gyanakvóan kérdezett, amitől majdnem megállt a szívem. Mi van, ha látott?
-Faszságot csináltam, vagyis nem én csináltam, de Dylan sosem fog nekem megbocsátani.-Jackson szorosan átölelt, én inkább belefúrtam az arcomat a pólójába, nem akartam, hogy bárki is így lásson.
-Angel, mondd el, hogy mi volt. Dylan jobban szeret téged mindenkinél, esélytelen, hogy ne bocsásson meg.-nyugtatgattak, de egyszerűen nem ment. Csak összetörtem. Hinni akartam nekik, hogy Dylan-t nem fogja érdekelni, de nem tudtam.
-Nem fogtok ítélkezni ugye?-a félelem és a kétségbeesés a hatalmába kerített, ahogyan az a remegő hangomon is meglátszott.
-Angel, mondd már. Nem fogunk.-szólt rám Troy.-De ugye nem csaltad meg?-tette fel az egymilliós kérdést. Rosszul reagáltam. Ha lehetséges volt, akkor még jobban bőgtem.
-Angel, ugye nem?
-Troy, hagyod, hogy elmondjam?-rivalltam rá, mire sóhajtva felemelte a kezeit védekezésként. Jackson még mindig a karjaiban tartott, Justin pedig bíztatóan simogatta a vállamat.
-Nem akartam, hogy ez legyen, de megtörtént. Tegnap túl sokat ittam a buliban és mivel nem láttam egytől kettőig, így úgy döntöttem, hogy felmegyek az emeletre és lefekszem. De végül egy fürdőszobába kerültem.-meginogott a hangom és próbáltam összeszedni a gondolataimat, több kevesebb sikerrel.
-Angel, folytasd.-bólintottam Justin-ra és elmondtam, kerek-perec.
-Szóval... bent volt már valaki. Homályos még mindig, hogy ki lehetett az, de határozottan emlékszem, hogy levette a felsőmet és megcsókolt, de...-döbbenten néztek rám és félbeszakítottak.
-Hogy mi? Na ezt biztosan nem fogja megbocsátani.
-Angel ne szórakozz. Ki volt a tag?
-Hallod, ez komoly? Ismerjük a srácot?
-Had mondjam már végig. Ellöktem. Az a baj, hogy nem emlékszek, hogy hogy nézett ki, de.. nem srác volt.-nagyot nyeltem az emlékképek hatására, de összezavarodtam, mikor a fiúk nevetni kezdtek.
-Most mi van?
-Te...-Troy szakadt a röhögéstől, így alig értettem, amit mondani akart.-De szeretlek, gyere ide!-kihúzott a szintén vigyorgó bátyám karjai közül és átölelt.
-Angel, hidd el, ezt meg fogja bocsátani.-nevetett ki Jack.
-Jackson, ez akkor is megcsalás... de köszi az együttérzést, rendesek vagytok.-otthagytam őket és inkább visszamentem a szobámba. Egy perc sem telt el, de valaki már kopogott az ajtómon. Egy hangos kiabálás után bejött Justin.
-Mit akarsz?-kérdeztem flegmán, majd tovább pakolásztam.
-Gyere szívem, beszélünk Dylan-nel.-átkarolta a vállamat és ellentmondást nem tűrően húzott ki a folyosóra. Dylan ott ácsorgott.
-Szia.. Dylan!-köszöntem neki, mintha még nem is találkoztunk volna.
-Angel, Justin?!-unott arccal, mégis feszült állkapoccsal támaszkodott a vállával a falnak.
-Justin, én nem tudom a szemébe mondani.-néztem fel a fiúra félve. Mosolyogva megforgatta a szemét és közelebb léptünk Dylan-hez.
-Dylan én mindenkinél jobban ismerlek, és tudom, hogy ilyenen nem balhézol. Sőt... szerintem nem is nagyon fog érdekelni, hiszen tudod, hogy mi van köztetek.-kezdte el felvázolni a helyzetet, közben Dylan végig engem méregetett, de nem akartam ránézni. A kék íriszeitől úgyis csak elvesztem a kapcsolatot a Földdel.
-Mondjátok már!-szólt ránk, és a lábával idegesen dobolni kezdett a padlón. Megjelent ismét az első könnycsepp a szememben, hiszen féltem a reakciójától.
-Először is ígérd meg, hogy nem leszel hülye és végighallgatod. Ja és azt is, hogy nem húzod fel magad.-szögezte le a "feltételeket" Justin.
-Nem.-szavazta le egyből, szóval azt hiszem tudom mi következik...
-De. Tegnap emlékszel, hogy nem volt rajta póló, mikor rátaláltál a fürdőben, igaz?-bólintott és hagyta, hogy folytassa.
-Szóval történt valami abban a fürdőszobában, amit Angel nem mer neked elmondani, mert fél, hogy sosem bocsátasz meg neki, de ez nem így van.-kis szünetet tartott a beszédben, mialatt Dylan erősen gondolkodott, majd hirtelenjében ellökte magát a faltól, ami meglehetősen megijesztett.
-Hé Gray! Csillapodj. A lényegre térek. Volt bent más valaki is, aki megpróbálta megkörnyékezni a részeg Angelünket, levette a pólóját és megcsókolta, de Angel nem hagyta és kiküldte a csajt!-megnyomta a csaj szót, hogy éreztesse, hogy nem is olyan nagy dolog történt. Pedig szerintem igenis nagy dolog.
-Shh!-csittegte le, amint kinyitotta a száját.-Előbb gondolkodik, utána beszél. Egy percet kapsz.-előhúzta a mobilját és megnézte az időt, majd a fülembe suttogott-Ez mindig működik.
Lassan és keservesen telt le ez a perc, de letelt.
-Szóval ha jól értem, lekapott egy csaj. Megpróbált megfektetni, de nem hagytad. Ugye?-egy lépést tett felénk és komolyan nézett rám. Nem tudtam mit kéne mondanom, mi a helyes.
-Nem. Vagyis igen így volt, de nem hagytam. Bocsáss meg..-a végére elhalt a hangom, annyira rettegtem a reakciójától és attól, hogy ha nem jól reagál, mi lesz ezután.
-Oké..-bólintott egyszerűen, majd kikerült és bement a saját szobájába. Rázárta az ajtót is. Értetlenül néztem Justin-ra, aki szintén ugyan így kémlelte az ajtót.
-Elcsesztem.-Dylan példáját követve bezárkóztam. Justin megpróbált bejutni, de nem akartam beszélgetni. Csak a megértésére vágytam és arra, hogy mellette lehessek ezen a kicseszett napon. Az utolsón, mielőtt mindössze "pár" mérföldre leszünk egymástól.
Hisztiztem és fel alá járkáltam, mire hirtelen megrezzent a telefonom. Elolvastam, hogy ki írt és mit, de erre végképp nem számítottam... ő is a legrosszabbkor állít be...
-Basszameg, basszameg, basszameg...-valamelyest rendbe szedtem magam, bár nem nagyon érdekelt. Dobtam egy üzenetet a csoportba, hogy Ryan az ajtóban áll.
Faszom
Én
Ryan itt van. Be akar jönni..
Noah
Engedd be?!
Troy
Hogy mi????
Én
Így ahogy mondom, ki ne nyisd. Egy perc és megyek.
Justin
Oh.. már bent van...<3
Én
Cseszd meg Justin...!
Ahogyan csak tudtam, olyan gyorsan futottam le a lépcsőn és megláttam anya boldog arcát, ahogyan üdvözli a fiút. Ezek után apa következett, majd lepacsizott a srácokkal is, mintha legalább 1000 éve ismerné őket. Majd elérkezett hozzám is, de csak állt velem szemben, egy percig csak néztük egymást, majd abban a pillanatban, ahogy átölelt, Dylan csattogott le az emeletről kihevülten, piros arccal és meglehetősen feszülten. Köhintett egyet, majd a konyhába ment. Rögtön elengedtem Ryan-t és utána mentem.
-Pillanat.-intettem oda.
-Dylan tegyél félre mindent és mondd el, hogy mi történt. Nagyon szarul nézel ki..-a homlokához akartam nyúlni, hogy megbizonyosodjak, hogy magas a testhőmérséklete, de elkapta a csuklómat és leengedte, de nem eresztett el.
-Dylan jól vagy?-kezdtem aggódni, mert sosem viselkedett még így.
-Nem. Minek jött ide? Pont ma, pont most. Egyáltalán mit akar? Mit akar tőled, az anyádtól, apádtól vagy Jackson-tól? Mondd.-tele voltak a szavai fájdalommal, gúnnyal és mindenek előtt utálattal.-Mikor a legutóbb itt járt, te is tudtad, hogy még nem lépett tovább ugye?
-Figyelj rám. Nem akar semmit, anyáékkal nagyon jóban van, de köztünk már nincs semmi. Számomra vége, érted?-bólintott, mikor azt hittem ez a probléma megoldva, de nem. Nagyon nem.
-Angel, ez a gyerek oda van érted. Ne mondd nekem, hogy ha elmegyek nem lesz köztetek újra bármi is.-felemelte a hangját, amire valószínűleg mindenki odafigyelt. Dylan már az arcomba dőlt bele, illetve a csuklómat is a kezében tartotta.
-Dylan meg kell értened, hogy rajtad kívűl senki mást nem szeretek. Bíznod kell bennem, ahogy én is bízok benned.
-Nem benned nem bízok, hanem benne. Szerinted véletlen, hogy most itt van? Nem. Elmondom mi van. Anyukád, akit épp kezdtem megkedvelni, eldicsekedett a hírrel, hogy az egyetlen lányának a hülye palija lelép és vissza sem jön, szóval szabad a pálya. Majd idehívta, hogy miután érzékeny búcsút veszünk, a reptéren felmegyek a mozgólépcsőn és visszanézek rád azt lássam, hogy már van olyan aki pótolhat és pótolni is fog. Tudod ez a baj.-és akkor megint leesett, hogy Dylan nem hiába idegeskedett, hiszen anya eltervezhette az egészet. Tényleg nem véletlen, hogy beállított ide, csak úgy a semmiből.
-Igazad van... de akkor sem csak ez a baj.-megfogtam az ő csuklóját és ellenőriztem a szívverését.-Had találjam ki, rohamod volt. Ne haragudj...-szabadkoztam rögtön.
-Miért haragudnék?-lépett hátrébb.
-Mert miattam volt...
-A csaj miatt volt, aki lesmárolt a bulin. Sőt el is vitt volna egy körre.
-De nem vitt.-vágtam rá rögtön.-Figyelj tedd ezt egy kicsit félre, nem azt mondom, hogy felejtsd el, de most Ryan-nek el kell tűnnie innen. Oké? Utána kioszthatsz, összeveszhetünk aztán megbeszélhetjük és még békülős szexről is lehet szó.-vetettem be azt, amiről azt gondoltam nyerő lehet.
-Na nem.-francba.
-Mit nem?-kérdeztem vissza szem forgatva.
-Először békülős csók, aztán veszekedünk és veszekedős szex, utána kibékülünk és ezért békülős szex is lesz.-elnevettem magam a mondandóján, hiszen neki soha semmi nem elég, de legalább a gyenge pontja nem erősödött, így szépen ki is használtam.
-Angel, hozzád jött, úgyhogy kijöhetnél.-nézett ránk apa és Jackson elég szúrósan.
-És ha Dylan-el akarok lenni? Ryan máskor is jöhet.-idegesítettem őket egy kicsit, mert bevallom jól esett.
-Gyere.-Jack idegesen fordult meg, apát maga után rángatta.
-Menj baba, felmegyek. Gyere, ha elment ez a..-a lehető leggyorsabban fogtam be a száját, mielőtt hülyeséget mond. Megcsókoltam.
-Békülős?-kérdeztem egyszerűen, és mivel köpni-nyelni nem tudott, csak bólintott.
-Szia.. Ryan!-bizonytalanul léptem be a nappaliba, mire Ryan felugrott a kanapéról és ölelésbe vont.
-Szia Angel! Miújság veled? Gyere, mesélj!-kézen fogott és a kanapéhoz húzott, majd leültem mellé.
-Semmi különös, de te hogyhogy itt vagy? Pont ma?
-Hozzád jöttem, mivel sosem reagálsz a hívásaimra, üzeneteimre. Hiányzol.-igen... hát az úgy volt, hogy lenémítottan Ryan-t, mert semmi, de semmi kedvem nem volt vele társalogni.
-Hát öhm... erre nem nagyon tudok mit mondani. Dylan..-közbeszólt.
-Összejöttetek? Együtt vagytok?-kezdte el a féltékenykedést. Ez jól kezdődik.
-Igen és igen. Már egy ideje.-hajtottam le a fejem, ne is tudja leolvasni róla, hogy mit gondolok.
-Király..-horkantott fel szarkasztikusan.-Mondtam, hogy ti ketten nem vagytok barátok. Viszont úgy érzem ez esetben semmi keresnivalóm nincs itt.-felállt és a fejét rázva indult meg az előszobába, távozni készült.
-Ryan várj már. Nem lehetsz ennyire gyerekes. Továbbléptem, ahogyan állításod szerint te is tetted, most mégis ezt mondod.-állítottam meg.-Beszélhetünk két normális ember módjára?
-Persze. Mondd mit szeretnél erről beszélni, hm? Hallgatom.-nem tudtam mit mondani, hiszen eléggé nehezen jöttek szavak a fejembe.
-Dylan... szóval ő és én... szeretem. Ő is engem, mi ezzel a baj? Szerintem elég régóta külön vagyunk, így nem sok közöd van a dolgokhoz.-ahogy kimondtam, Dylan a bőröndjével együtt érkezett le a lépcsőn, aminek látványára nagyot nyeltem. Már csak pár óránk van...
-Hova mész haver? Csak nem költözöl a csajomtól? Bocs, már a tiéd.-mondta szemrehányóan, de jobb lett volna, ha csendben marad, mert ezzel 100% hogy feldühítette Dylan-t.
-Nem vagyok a haverod, de jól mondod, Angel az én csajom. El kéne fogadni végre.-összeszorította az állkapcsát és igyekezett uralkodni maga felett, de tudtam, ha Ryan megszólal és bármit mond, Dylan robbanni fog. Nem gondoltam rosszul...
-Ahogy elnézlek nem lehet a barátnőd, esetleg valami alkalmi partner. Tudod dugó pajti.-felvette a cipőjét, de másra már nem volt ideje, mert Dylan, mint egy mérgezett egér, úgy indult meg felé, megfogta a pólóját és az ajtónak nyomta.
-Dylan! Azonnal engedd el!-szólt közbe apa, akinek nem tudom, hogy baj van-e a hallásával, de ezek szerint elkerülte a fülét Ryan kijelentése.
-Apa, te nem hallasz? Tudod te mit mondott?-akadtam ki teljesen. Dylan eközben Ryan-el szemezett. Apa és anya nagyot sóhajtva fordultak el tőlem, ami azért meglepett egy kicsit.
-Hé haver! Hagyd. Te is tudod, hogy nem éri meg.-intézte szavait Noah Dylan-nek, odament hozzájuk és megpróbálta leszedni Dylan-t a fiúról. A fiúról, akiben nagyon nagyot csalódtam...
-Jó, tényleg hagyd. Had menjen. Ennek így semmi értelme.-léptem közbe immár én. Megfogtam Dylan karját, majd végigsimítottam rajta, egészen a kézfejéig. Ennek hatására a megfeszült izmait elengedte, így le tudtam hámozni az ujjait Ryan felsőjéről.
-Fogalmam sincs miért jöttél ide, nem is érdekel, de most megkérlek, hogy menj is el. Rád sem ismerek Ryan.-szarkasztikus vigyort ejtve megforgatta a szemeit, majd mielőtt kilépett az ajtón, anyáéktól elköszönt.
-Viszlát, majd találkozunk. Jackson!-biccentett a bátyámra, aki meglepően flegmán nézett a srácra.
Becsukta az ajtót és végre valahára elhúzott.
-Gyere Dylan!-felmentünk a szobájába és segítettem neki összepakolni a maradék cuccát. Nagyon lehangolt volt egész idő alatt és egy szót sem szólt. Pedig azt hittem beszélünk közben és akkor minden könnyebb lesz. Vagy legalább könnyebbnek tűnjön.
Egy ideje már a fürdőben tevékenykedett, miközben én a ruháit hajtogattam. Jó az túlzás, könnyes szemekkel szagoltam végig az összeset. Egytől egyig. És akkor beugrott, hogy van egy egész üveg parfümöm. Mármint olyan, amilyet Dylan használ.
Közölni szerettem volna vele is, hogy végeztem és elmehetnénk valahová, ebben az egy-másfél órában, de mikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját teljesen ledöbbentem a fiú látványára. A mosdókagylón támaszkodott és magába roskadva sírt. Dylan-t sírni látni a világ legfájdalmasabb dolga volt.
-Dylan...-nem tudtam mit mondjak, vagy mit ne, ezért inkább csak átöleltem jó szorosan. Homlokát a vállamra döntötte és úgy zokogott tovább. Teljesen összetört, de tehetetlen voltam. Mindketten azok voltunk.
-Nem akarlak itthagyni, sem téged, sem a fiúkat.-sírt tovább, akár egy gyerek. De ugyan így éreztem magam.
-Mi sem akarunk elengedni, de megpróbáltunk mindent, hogy itt maradhass... nem sikerült, de hidd el, ennek nem így lesz vége. Nem lehet! Nem örökre mész el, csak pár hónapra. Utána betöltöd a tizennyolcat és visszaköltözhetsz. Én pedig meg fogom várni! Csak kérlek ne sírj, mert a szívem szakad meg Dylan!-visszaölelt és pár percig nem szólt semmit, majd ellökött magától és a szemembe nézett. Én is mélyen az íriszeibe fúrtam a sajátomat, majd így álltunk.
-Angel... ne várj rám! Élvezd az életet és csináld azt, amit szeretsz. Ne függj tőlem, mert ismered az apámat. Ha rajta múlik sosem jövök vissza.-rá sem ismertem. Meg sem próbálja, inkább beletörődik az egészbe.
-Dylan, ne mondd ezt. És igenis várok rád, ha egy évet, akkor egy évet. Ha kettőt, ha hármat vagy ha tízet akkor annyit, de ne kérj tőlem ilyet és ne legyél ilyen negatív. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk!-elkezdtem én is sírni, mint egy óvodás.. de nem tudtam abbahagyni. Most nem.
-Tudod, hogy nagyon, nagyon szeretlek de nem akarom hogy miattam szenvedj, helyette randizhatnál és találhatnál valakit magadnak, aki nem hagy itt, ahogyan én teszem..-hangja már nem csak szomorúságot, hanem dühöt is tükrözött. Egyre haragosabb lett, míg végül erőszakosan letörölte a könnyeit, majd az enyémeket és előhúzta a telefonját. Valamit pötyögött rajta, majd visszacsúsztatta a zsebébe és nemes egyszerűséggel felkapott, majd az ágyhoz sétált és velem együtt terült el rajta.
A mellkasán feküdtem, majd hallottam, hogy a heves szívdobogása lassan helyreállt, pont ahogyan a légzése. A hajamat simogatta, de az is abbamaradt. Elaludt. Csendben törtem össze, hiszen ez az egész egy rémálom. Kitudja mikor látom újra, vagy mikor ölelhetem, csókolhatom megint. Egyszóval az egész kapcsolatunk bizonytalanná válik a távolság miatt.
*****
Körülbelül háromnegyed óra telt el, amit Dylan végigaludt. Egyszer-egyszer megrezzent vagy erősebben kezdett szorítani, de ezen kívül békésen pihent. Hirtelen megszólalt a telefonján az ébresztő, amit gyorsan ki is nyomtam. Eléggé megijesztett, szóval muszáj volt, de amint láttam Dylan felébredt rá.
-Aludtál?-kérdezte rekedtes hangján.
-Nem tudtam..-felültem és a szemébe néztem. Kék íriszei erős fájdalmat sugalltak. Nagyon szomorú volt, ahogy én és a srácok is.
-Angel... minden nap hívni foglak, minden nap beszélni fogunk és nyáron hazajövök valamikor. Megígérem!-mondta, miközben kitárta a karját, hogy átöleljen. Ismét könnyes szemekkel másztam oda hozzá, majd karjait körém fonta és erősen szorított.
-Szeretlek..
-Én is téged Dylan, én is téged..-suttogtam a fülébe, beletúrtam a hajába és azt simogattam egy kis ideig. Nagyot sóhajtott, majd arcon puszilt. Kikászálódtunk az ágyból és egy hang nélkül vittük le Dylan holmijait. A fiúk lent veszekedtek, apa és Jack pedig csak ott ültek a konyhában amíg anya sürgött-forgott.
-Nem, szerintem rohadtul jó segge van Hannah-nak.
-Cathrine-nek nincs. Szerintem nem is jó csaj.
-Hát nem, nála még Lily is jobb.
-Hé, Cathrine-ről szálljatok le!
-Jujj Troy! Csak nyugi, véleményt nyilvánítottunk.
-Óh, szóval te és Cathrine?-Dylan cukkolni kezdte Troy-t, aki csak hozzávágott egy párnát.
-Szerintem bejön neki!-súgta oda kissé hangosan Noah.
-Egyszer feküdtünk le, de semmi több. Szálljatok le rólunk. Rólam.-Troy teljesen elvörösödött és zavarba jött.
-Szerintem cukik lennétek együtt, illetve rohadt szép lány.-fejtettek ki a véleményemet.-Hívd el valahová. A bulikon is állandóan egymás nyakában vagytok, vagy egymás szájában.-kuncogtam fel.
-Angel mi sosem leszünk együtt. Azért mert... meert.. mert nem.-motyogott össze-vissza.
-Trooooy te bele vagy esve!-örültem meg a barátomnak, majd Dylan rámnézett, hogy lehet jobb lenne elhallgatnom.-Bocsi.-kértem elnézést, de tényleg nagyon felpörgetett, hogy Troy-nak tetszik ez a lány.
-Dylan mikor indulunk?-léptek anyáék a nappaliba.
-Nemsokára leszáll Harold gépe és idejön. Semmi szükség a fuvarra, de köszönöm.-Dylan végignézett mindenkin, majd végül a tekintetét a padlóra szegezte.
-Hiányozni fogsz tesó!-pattant fel hirtelen Justin.
-El sem hiszem, hogy ez megtörténik Gray! Mi lesz velünk?-siránkozott Noah, majd Troy is csatlakozott a csoportos öleléshez.
-Minden nap felhívunk, nem fogunk békén hagyni!
-Ne is hagyjatok. Mit kezdek magammal Koreában? Senkit nem ismerek és még a nyelvet sem beszélem basszus.-nevetett fel és visszaölelt. Mindannyian helyet foglaltunk a kanapén és anya süteményét eszegettük, közben a fiúk hevesen beszélgettek a rég szerzett élményeikről.
-Nem, de figyelj, az megvan mikor a suli mögött átvágtuk a drótkerítést?-nevetett Noah.
-Persze haver, én vittem az erővágót.-mindannyian összemosolyogtak.
-És arra emlékeztek, mikor Dylan szétverte a fizika teremben a csontvázat? Talán hetedikben vagy nyolcadikban. Na az kemény volt tesó! Nem tudom mi ütött beléd, de az nagyon!-Justin vigyorogni kezdett a mellettem ülő fiúra, aki megvakarta a tarkóját és arcát a kezébe temette, majd kissé ironikusan nevetett fel.
-Akkor volt a második dühkitörésem.-kicsit kínossá vált a hangulat, úgy egy percig csendben ettünk és ittunk, végül Jackson szólalt meg.
-Ugye jók vagyunk? Mert nem beszéltünk csütörtök óta.-kérdezte félve Dylan-től, aki egy pillanatra megrezzent.
-Persze, nem kérdés. Hülye voltam.-megfogtam a kezét, amit a combomon pihentetett, mert kissé erősen kezdte szorítani. Bocsánatkérően pillantott rám, de nem nézett el. Szemezni kezdtünk, viszont olyan volt, mintha lezavartunk volna egy egész beszélgetést. Kellemetlenül érezte magát Dean miatt és feszült volt, mert Harold bármelyik pillanatban beállíthatott. Könnyek gyűltek a szemébe, ami szétszakított belülről. Nyaka köré fontam a karjaimat, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet. Felnéztem a többiekre, akik értetlenül figyelték Dylan-t. Justin valamit tátogott nekem, talán azt kérdezte mi történt. Bár ennél abszurdabb kérdést nem tehetett volna fel. Hülyén néztem vissza rá, de csak megvonta a vállát.
-Gray! Hallod minden rendben.-értetlenül néztem Dean-re, hiszen tudja, hogy semmi si....
-Bazdmeg, szerintem semmi sincs rendben.-csattant fel, de visszahúztam az ölelésembe.
-Dylan, figyelj, Jackson hülye. Mindent megoldunk, ugye tudod?-aprót bólintott, amikor valaki csengetett...-Na gyere!-felhúztam a kanapéról a szétcsúszott fiút és együtt, mind a hatan az ajtóhoz igyekeztünk, viszont anyáék megelőztek.
-Jónapot! Harold Gray, már találkoztunk.-nyújtotta a kezét apának, aki elfogadta, ugyanakkor gúnyosan nézett a férfira.
-Joseph Worell.-rászorított a kézfejére, majd gyorsan el is engedte.
-Dylan-ért jöttem. Remélem elbúcsúztál fiam.
-Ne hívj a fiadnak. Várj meg kint, mindjárt megyek. 2 perc, köszi.-Dylan flegmán hátat fordított neki és visszament a cuccaiért. A fiúk készségesen segítettek neki kivinni a táskákat, bőröndöket és bepakolták a taxiba, amellyel Harold jött.
Nehezen kaptam levegőt, köszönhetően a könnyeimnek amelyek elárasztották az arcomat másodperceken belül. Jackson aranyos volt, míg Dylan a fiúktól búcsúzott.
-Kurvára hiányozni fogtok barmok! Az edzések, a hülyülések meg a bulik! Minden.-jókora ölelést kaptak mind, majd én következtem. A világ legnagyobb fájdalmát éreztem.
-Dylan.. írj, ha megérkeztél?
-Princesa! Dehogy írok, hívlak.-megfogta mindkét kezemet és a hüvelykujjával simogatta őket.
-Nem tudom mit mondjak, ez az egész olyan megterhelő lelkileg és én nem...-a gyors hadarásomat egy csókkal zárta le, ami többet mondott minden szónál.-Szeretlek.-mondtam, amint elváltunk.
-Én is szeretlek téged. Szerelmem, bármikor hívhatsz, fel fogom venni. De ne rajtam gondolkodj, csak éld az életed, énekelj sokat és legyél a srácokkal jó sokat, helyettem is!-el sem tudtam hinni, hogy most jó pár mérföldre megy az otthonától és így mosolyog. De amint a mosoly mögé néztem, láttam, hogy az egész hazugság, egy illúzió, egy álca.
-Justin! Troy! Noah! Vigyázzatok rá, mert ha nem..!
-Ha nem akkor mi lesz Gray?
-Hogy a faszba ne vigyáznánk rá?
-Ne idegeskedj, jó kezekben lesz.-mondták a fiúk. Igazán jól esett, hogy Dylan a világ másik feléről is védeni akar. Vagyis fog.
-Baba! Semmi és senki nem választhat el tőled, mégha úgy tűnik, hogy a távolság igen, akkor sem. Legyőzzük ezt is. De ne sírj, kérlek! Ez nem egy vég, hiszen ennek sosem lesz vége, mert ami köztünk van az örökre szól!-megfogta az arcomat, de csak bólogatni tudtam, egy szó sem jött ki a számon.
-Dylan! Mennünk kell!-morgott oda az apja, majd beszállt a taxiba és becsapta az ajtót. Erre csak megforgatta a szemét és visszafordult hozzám.
-Nagyon szeretlek és vigyázz magadra!-újabb csókot nyomott a számra, majd ahogyan csak tudott átölelt. A melegítője zsebébe csempésztem valamit, amit reményeim szerint a gépen megtalál.
-Én is szeretlek. Nagyon.-még egyszer beszívtam az illatát és búcsút intettem életem legnagyobb szerelmének. Még utoljára elköszönt mindenkitől, majd beszállt az autóba és a könnyeivel küszködve integetett, miközben a kocsi elhagyta az utcánkat.
Instagram: @silent.but.psycho_wp