[ H y u n j i n - s z e m s z ö g e ]
Jeongin szavait egy percig sem hittem el. A kijelentése, miszerint beletörődött, s hozzászokott a tettekhez, számomra lehetetlennek tűnt. Hiába állította ezt, a viselkedése ezt sosem bizonyította, így egyedül csak akkor lettem volna hajlandó hinni neki, ha az ellenkezőjét mutatja. Ezért is kértem arra, hogy csókoljon meg, hiszen úgy gondoltam, hogy egy csók tökéletes bizonyíték lenne a szavaira, ugyanis magától erre nem lett volna képes.
Tisztában voltam azzal, hogy Jeongin lehet, hogy meghátrál. Így mikor ez tényleg megtörtént, s elkezdett kiutat keresni, rögtön elengedtem ezt. Tudtam, hogy nem fog megcsókolni, s mikor kijelentette, hogy erőltetem, úgy gondoltam, hogy a legjobb lenne ezt itt és most befejezni. Mivel a szavaiból semmi sem volt igaz, így már kezdtem azt is megkérdőjelezni, amit még a fotózás közben mondott, miszerint neki nem lesz jobb akkor, ha elkerüljük a felesleges tetteket. Már fogalmam sem volt arról, hogy mit akar valójában, így inkább teljesen magára hagytam. Elbizonytalanodtam, ráadásul már azt sem tudtam, hogy hogyan tovább.
Egyre nehezebb lett számomra kiismerni Jeongint, így nem tudtam, hogy mire számítsak a továbbiakban. Mikor viszont ismét féltékeny lett, teljesen meglepődtem. Ám a reakciója eközben boldoggá is tett, ugyanis reménykedni kezdtem abban, hogy talán mégis elkezdett érezni valamit irántam. Mikor pedig ismét kettesben maradtunk, nem bírtam ki, hogy ne próbáljak meg valamit kiszedni belőle. Ráadásul még ha ő engem nem, de én őt meg akartam csókolni. Viszont Jeongin rögtön ellenkezni kezdett. Megadályozott abban, hogy megcsókoljam, s az indoka teljesen lesokkolt.
Jeongin végül ő maga csókolt meg. Bebizonyította az igazát, emellett felejthetetlen perceket is okozott a számomra. Úgy csókoltuk egymást, mintha köztünk ez normális dolog lett volna. Mintha az álkapcsolat helyett egy igaziban lettünk volna. Valósnak tűnt az egész, ami ráadásul ismét elérte nálam azt, hogy szavakkal is kifejezzem az érzéseimet. Nem sokkal később, a csók után pedig nem tudtam másra gondolni, csak a történtekre. Ráadásul egyre biztosabb lettem abban, hogy valami megváltozott Jeongin részéről is.
Jeonginnak ezután egyből elmondtam a megérzéseimet, miszerint már sokkal többről van szó, mint egy megjátszott kapcsolatról. Úgy gondoltam, hogy már nincs köze ehhez Yejunnak, s már minden rólunk szól. Jeongin pedig nem tagadta, ami miatt egy hatalmas mosollyal ültem tovább a fotelben, amire még akkor ültem le, amikor Jeongin telefonált.
-Emlékszel egy régebbi kijelentésedre, miszerint egy csóknak már jelentősége van? - kérdeztem hirtelen.
Lehet, hogy nem vagy még szerelmes belém, de megmondtad, hogy nem akarsz elveszíteni. Szükséged van rám, ahogyan nekem is szükségem van rád.
-Nem azt mondtad, hogy nem sürgetsz?
-Nem sürgetlek. Csak kérdeztem. - mosolyodtam el. - Megmondtam, hogy várok rád. Ha kell hetekig, hónapokig, de még évekig is ha kell. - vallottam be.
A kijelentésem után folyamatosan Jeongint figyeltem, kinek arcának színe rögtön változni kezdett. Szemeit a szavaim után lesütötte, s még a falnak is visszadőlt egy sóhajtás kíséretében.
-Ez így olyan rossz. Neked ez nagyon nem éri meg.
-Ha nem érné meg, akkor nem kezdtem volna bele. - válaszoltam. - Értem ne aggódj.
-Tudok valahogy segíteni neked? - nézett rám lassan. - Szeretném folytatni, de így... Talán mégse kellene. - sütötte le ismét a szemeit.
-Tudsz segíteni. - jelentettem ki, ami miatt ismét rám nézett. - Csak... Maradj mellettem.
-Azt hiszem az menni fog. - mosolyodott el.
Miközben Jeongint figyeltem, aki még mindig a falnak dőlve álldogált, hirtelen eszembe jutott az ott megtörténő csók, ami miatt kérdőre akartam vonni. Meg szerettem volna kérdezni, hogy talán meg akarja-e ismételni amiért ott ácsorog, de hirtelen tudatosult bennem az, hogy mit is csinált egy pár perccel ezelőtt. Abban a pillanatban pedig egyből elővettem a telefonomat, s amint bekapcsoltam a képernyőjét rögtön észrevettem egy üzenetet Minhotól. Az üzenetében pedig az állt, hogy visszakerült Jisunghoz a telefonja, ami miatt teljesen megkönnyebbültem.
„Nem tudsz rosszkor hívni." - jutott eszembe Jeongin kijelentése.
Ezt mondjuk Yejunnak nem mondtad volna. Nem is értem miért ijedtem meg hirtelen...
-Mi a baj? - kérdezte Jeongin, ami miatt egyből ránéztem, de válasz helyett csak legyintettem egyet.
A következő pillanatban pedig ismét a telefonom kijelzőjére néztem, ugyanis az hívást jelzett. Viszont amint megláttam, hogy ki keres, rögtön lefagytam. Csak néztem a kijelzőt, s hagytam, hogy tovább csörögjön a telefonom.
-Nem veszed fel? - kérdezte Jeongin.
-Nem akarom. Az anyám keres... - válaszoltam halkan. - Mi van, ha tudja, hogy aláírtam a szerződést? Mi van, ha... Tud rólunk? Vagy bármiről, amiről nem kellene még tudnia? - kérdeztem kétségbeesetten.
A hívás nem sokkal később befejeződött, Jeongin pedig időközben elindult felém. Mikor pedig megállt mellettem az egyik vállamra tette a kezét. Én viszont csak tanácstalanul néztem tovább magam elé, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy most mihez kezdjek.
-Muszáj lesz visszahívnod. - szólalt meg halkan Jeongin.
-És mit mondjak neki? - kérdeztem. - Képzeld anya, aláírtam a szerződést Park Jinyounggal. Ráadásul amúgy van egy barátom, aki inkább a párom. Ja, és nem is említettem még: Nálunk fog lakni egy ideig. - emeltem fel egyre jobban a hangom.
-Először is nem vagyok a párod. Megmondhatod, hogy álkapcsolatban vagyunk. Ráadásul azt is, hogy nem maradok sokáig nálatok.
-Tudtam, hogy előbb-utóbb megtud mindent. Viszont nem akartam, hogy ilyen hamar... - hunytam le a szemeimet.
-Lehet, hogy nem is tud semmiről. - próbált megnyugtatni.
Bár úgy lenne. De anya sose hív fel csak úgy. Nem érdeklődik semmiről. Akkor hív, ha van oka rá...
-Kint felhívom. - sóhajtottam, miközben felkeltem a fotelből. - Mehetünk?
-És a gyakornokok? Nem várnak vissza minket?
-Menjünk haza. - néztem rá kérlelve, majd egy halvány mosoly kíséretében bólintott egyet.
Mielőtt viszont megindultunk volna, a kezemet összekulcsoltam az övével. A tettem után pedig egy aprót szorítottam a kezén, majd gyengéden húzni kezdtem az ajtó felé. Szótlanul haladtunk egymás mellett, miután pedig kinyitottam az ajtót a szabad kezemmel, rögtön magam elé engedtem. Viszont amint becsuktam magunk mögött az ajtót, a kezemet ahelyett, hogy összekulcsoltam volna ismét az övével, inkább most a vállára helyeztem.
-El tudod kérni Jisungtól a mai tananyagot? - érdeklődtem, majd miután helyeselt, rögtön folytattam. - Jó. Akkor ma tanulunk. Nem akarom, hogy miattam maradj le. Aztán... Este megnézhetnénk egy filmet, ha van kedved. - javasoltam, miközben a kezemet a hátára vezettem. - Holnap délután pedig hihetőbbé tesszük az álkapcsolatunkat.
-Mégis hogyan? - kérdezte értetlenül.
Eközben viszont kiértünk a többiekhez, ahol már Chan fotózása zajlott. Az érkezésünkre pedig páran felfigyeltek, köztük Sora és Felix is. Egy távolabban lévő kanapén ültek, s miután észrevettek minket, Felix rögtön magukhoz hívott. Ám amikor ismét összekulcsoltam a kezemet Jeongin kezével, Felix hangosabban kijelentette, hogy egyedül menjek.
-Érzem, hogy engem nem bír. - szólalt meg halkan Jeongin, ami miatt egyből ránéztem.
-Ne hülyéskedj már. Téged csak szeretni lehet, hiszen te... - kezdtem el, de nem tudtam, hogy hogyan folytassam. -Te... - ismételtem meg halkabban, miközben mélyen a szemeibe néztem.
Egyszerre több szóval is le akartam írni Jeongint, viszont fogalmam sem volt arról, hogy melyik lenne a legtökéletesebb rá. Emiatt pedig teljesen elgondolkoztam, de Felix ismét megszólított, így muszáj volt terelnem.
-Sietek vissza. - mosolyodtam el, majd hirtelen egy apró puszit nyomtam az arcára.
A meghátrálásom után viszont a tekintetemet egy pár másodpercig még rajta tartottam. Nem sokkal később pedig megindultam Felixék felé, de nem bírtam ki, hogy ne forduljak vissza Jeongin felé. Így mikor menet közben visszanéztem rá, egyből észrevettem a zavarát, ahogyan a meglepett tekintetét is. Jeongin, az egyik kezét ráadásul megemelte, s azt az arcának arra a pontjára helyezte, ahol nemrég még az ajkaim voltak. Zavartsága ellenére viszont pillanatok alatt elmosolyodott, s ezt látva az én arcomra is egy mosoly került.
-Előre nézz, mert nekimész valaminek. - hallottam meg Sora hangját, ami miatt rögtön megfordultam.
Hiába szólt, én akkor sem voltam elég figyelmes. Igaz, hogy nem mentem neki semminek, de ettől függetlenül megbotlottam az egyik hosszabbítóban. Felix pedig ezt látva rögtön nevetni kezdett.
-Te csak ne nevess. - morogtam, miután eléjük értem. - Jut eszembe, milyen volt azzal a gyakornokkal? - kezdtem el piszkálni. - Már előre látom, hogy ti lesztek itt az új téma. - mosolyodtam el, de Felix ezt nem tartotta szórakoztatónak. - Na, mi van? Most nem nevetsz?
-Most ne beszéljünk Changbinról... - sütötte le a szemeit.
Felix reakciója miatt halványan elmosolyodtam, majd inkább tereltem, s kérdőre vontam. Megkérdeztem, hogy mi volt az oka annak, hogy idehívott magukhoz, de őt csak a kíváncsiság hajtotta. Érdekelte, hogy mi történt miután ők kimentek, ahogyan az is, hogy minden rendben van-e. De miután kijelentettem, hogy minden tökéletes, egy nagyobb mosoly kíséretében tovább faggatott.
-Felix, van, ami rád már nem tartozik. - szólt rá Sora egyből.
-Miért? Talán olyan történt, amit nem tudhatok? - kérdezte nevetve. - Mit csináltatok ti az öltözőben?
-Minek nézel te minket? Semmi nem történt. - jelentettem ki, miközben Jeonginra néztem.
Ám a tekintetünk most nem találkozott, ugyanis Jeongin folyamatosan csak Chant figyelte.
-Pár perce hagytad egyedül, de már őt nézed. - szólalt meg ismét Felix.
-Csak nem te is féltékeny vagy? - nevetett fel Sora.
-Én? - kérdezte Felix döbbenten.
-Ugyan. - fordultam vissza feléjük. - Neki Changbin kell. - nevettem fel. - Mikor találkoztok ismét, hm? - érdeklődtem. - Biztos szeretnéd már újra látni.
-Csak egy kávé volt. - emelte fel Felix a hangját. - Csak. Egy. Kávé. - ismételte meg, tagolva.
-Még. - nevettem fel ismét.
-Na jó, menj innen. Rád már itt úgysincs szükség. - állt fel, majd tolni kezdett. - Szia Hyunjin.
Sora és én pedig abban a pillanatban kezdtünk el nevetni, majd engedtem Felixnek, így elköszöntem tőlük. Miután pedig megszólítottam Jeongint, ő rögtön felém is indult. Ezután viszont egyikünk sem szólt a másikhoz, így csendben haladtunk egymás mellett. Ám amint kiértünk a teremből, ez rögtön megváltozott.
-Hyunjin. - szólított meg Jeongin. - Hogy értetted azt, hogy holnap délután hihetőbbé tesszük az álkapcsolatot?
A kérdése miatt egyből elmosolyodtam, s miközben az egyik kezemmel átkaroltam a vállánál, rögtön ismertettem vele a tervemet.
-A holnapi nap lesz életed legszebb napja. - jelentettem ki magabiztosan.
Jeongin a kijelentésem után egy rövidebb ideig csendben maradt, végül pedig félve visszakérdezett.
-Holnap elviszlek egy randira.
Abban a pillanatban Jeongin megtorpant, így nem folytattuk tovább az utunkat az aula felé. A megállása miatt pedig levettem róla a kezemet, s kíváncsian néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy mi a baj az ötletemmel.
-R-randizni akarsz? - kérdezte meglepetten. - -Nekünk azt nem kellene... - folytatta egy kisebb habozás után.
-Talán félsz, hogy jobban megismersz és a végén belém szeretsz? - kérdeztem mosolyogva.
Jeongin viszont a kérdésem miatt csak egyre kellemetlenebbül érezte magát. Zavartan, s lesütött szemekkel álldogált egyhelyben, majd miután erőt vett magán, rám nézett.
-De mi... igazából nem is vagyunk együtt.
-Randizni nem csak azok szoktak, akik együtt vannak. - mosolyodtam el. - Annyiszor megcsókoltalak már. Egy randi semmi a csókhoz képest.
-De... De... - ismételgette Jeongin kétségbeesetten.
Nem értettem Jeongin reakcóját, hiszen a történtek után egy randi tényleg semmiség lett volna. De Jeongin valami miatt mégis hatalmas dologként fogta fel, s mivel nem akartam, hogy rosszul érezze magát, így megpróbáltam egy kicsit átalakítani.
-Jó, akkor tudod mit? Legyen dupla randi. Szólunk Minhoéknak. - javasoltam. - Bár szívesebben lennék csak veled. - vallottam be, ami miatt egy sóhajtás kíséretében lehunyta a szemeit.
-Csak egy randi?
-Hát, ha nem ragaszkodsz majd egy újabbhoz, akkor igen. - mosolyodtam el.
-Jó, akkor menjünk ketten. - jelentette ki, miközben rám nézett. - De csak azért megyek bele, mert... - kezdett el mentegetőzni, viszont mivel nem tudta, hogy hogyan fejezhetné be, így inkább a szavába vágtam.
-Mindegy miért. Randizunk és kész.
Abban a pillanatban ismét összekulcsoltam a kezemet az övével, majd egy elégedett mosollyal kezdtem el húzni az aula felé. Ezután viszont hatalmas csend keletkezett közöttünk, s ezt rögtön ki is használtam, ugyanis eszembe jutott, hogy nem szóltam Minjaenek, hogy jöjjön értünk. Így miután elővettem a telefonomat, rögtön felhívtam. A hívás bontását követően pedig anya számát kezdtem el keresni, viszont még mindig nem volt elég erőm ahhoz, hogy visszahívjam.
-Van egy ötletem, hogy hova mehetnénk. - szólalt meg hirtelen Jeongin, ami miatt a telefonálás helyett inkább lezártam a telefonom képernyőjét.
-De nekünk nem kellene randiznunk. - ismételtem meg mosolyogva Jeongin kijelentését.
-Jó, na. Gondolkoztam és talán nem is olyan rossz ötlet, mint amilyennek hittem.
Innie, ezentúl többet kellene gondolkoznod.
-Hova szeretnél menni? - kérdeztem, miközben egy aprót szorítottam a kezén.
Viszont mielőtt Jeongin válaszolhatott volna, hirtelen megcsörrent a telefonom. Amint pedig a kijelzőre néztem, s megláttam, hogy ismét anya keres, tudtam, hogy most nincs menekvés.
-Megint anya hív. Ezt most muszáj felvennem. - sóhajtottam.
-Vedd is fel. - támogatott Jeongin. - Nem lesz semmi baj. Ha meg igen, akkor gondolj arra, amit te szoktál mondani nekem.
-Mit szoktam mondani?
-Azt, hogy megoldjuk. - nevetett fel.
Igazad van, Jeongin. Együtt mindent megoldunk. Legyen szó bármiről...