Ahogy beértünk a menzára és lecuccoltunk az asztalunkhoz a tekintetem megtalálta Dylan-ét. Nem tudtam levenni róla a szemem. Kinek akarok hazudni? Nem is akartam, de látszólag ő sem tervezte megszakítani a szemkontaktust. Így ülhettünk körülbelül három percig, hiába volt köztünk öt-hat méter távolság.
-Meddig fogtok még szemezni?-kérdezte furán Justin.
-Szerintem már kétszer tuti levetkőztette Angel-t.-mondta egyszerűen Noah, de az a baj, hogy lehet, hogy ez tényleg így volt. Bár nem tagadom, nekem is elkalandozott a fantáziám. Viszont erre a kijelentésre lányos zavaromban lehajtottam a fejem, hiszen teljesen elvörösödtem.
-Nem értem mi van vele.
-Beszélnetek kéne.
-Menj már oda.-tanácsolták sorban a fiúk, de én nem tudtam mi történt az előbb a szekrényeknél.
-Össze vagyok zavarodva.-nyavalyogtam, és hátradobtam magam, vagyis tulajdonképpen hátradőltem és majdnem leestem a székről. Ezen jót szórakoztak mindaddig, amíg rájuk nem néztem amolyan "kuss legyen" fejjel. Hát igen... az arckifejezésem sokmindent el tud mondani még azt is, amit a szám nem. Mindegy. Mindeközben Dylan-t méregettem, aki nem túl jó hangulatban kezdett el beszélgetni a többi focistával, de próbálta elrejteni azt, amit talán csak én láttam. Azt a rohadt nagy fájdalmat, ami a napokban kiült az arcán, illetve amit én okoztam. De ő még így is túl szexi volt. Atya ég...
-Mi lesz már? Indulj, mi megyünk, majd a teremben találkozunk.-állt fel Troy és a kajamaradékkal teli tálcát Noah elé tolta, jelezve, hogy vigye el. Igazából mindig ezt csinálja.
-Miért hazudsz neki? Ott fogunk állni pontosan Dylan mögött, az ajtóban. Én legalábbis biztosan. Na meg Noah is velem tart. Ééés... te is!-Justin csak megvonta a vállát, majd megismételte Troy mozdulatát aki csak megforgatta a szemét, kitolta maga alól a széket és húzni kezdte őt arra, amerre mondta.
-Nem fogok odamenni. Nagyon kellemetlen lenne. Szóval inkább veletek megyek.-mondtam egyszerűen, majd Noah horkantását követően indultunk meg az említett ajtó felé. Kínosan sétáltam Dylan-ék asztala felé és próbáltam messze kerülni tőlük, csakhogy mikor pontosan Dylan mellé értünk valamelyik barom lökött rajtam egyet, így a fiú ölében végeztem.
-Szívesen!-"súgta" oda Justin, de csak megvillantottam a gyilkos tekintetem és próbáltam nem nagy figyelmet keríteni Dylan kezeinek, amelyek a combomon pihentek. Ezzel egy probléma volt, mégpedig az, hogy szoknya volt rajtam, tehát nem csak a combomat, hanem a belső combomat érintette meg, mindezt egy kínos percig, addig is a tekintetünk egymáséba fúródott, ami egészen sok pillangót felélesztett a hasamban.
Az egyébként roppant romantikusnak látszó pillanatunk rögtön rohadt kínossá vált, hiszen Dylan elnézett, levette rólam a kezeit és köhintett egyet. Ekkor én is észbe kaptam, majd kikászálódtam az öléből. A többi srác mit sem értett az egészből, bár ha őszinte akarok lenni én sem, illetve tudomásom szerint Dylan sem. Összenéztek és összesúgtak, de nem is nagyon érdekelt. Még az előbb történtek hatása alatt voltam.
-Bocs, én csak..-kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de nem hagyta.
-Oké.-szúrta oda, mire köpni-nyelni nem tudtam, hiszen az egyik pillanatban szomorú és lehangolt volt, a másikban a legédesebb ember, akit valaha ismerek, most pedig egy igazi tuskó. Az a baj, hogy sokszor nem értettem. Nagyon-nagyon sokszor...
-Most mi van haver, csak bocsánatot akart kérni.-nézett rá furán Ashton, de nem reagált semmit. Nem hiszem, hogy érdekelte.
-Mindegy.-azzal elsétáltam és nem néztem vissza. Nem akartam elhinni, hogy ilyen velem.
-Hát ez szarul sült el.-krákogott egyet Noah Justin-nak, direkt.
-Nagyon sajnálom. Hogy vidíthatlak fel?-kérdezte, de csak legyintettem lemondóan és inkább leléptem.
-Mondta, hogy nem akar odamenni. De már mindegy. Elintézted.
-Sajnálom!-Justin utánam kiabált, de tényleg nem érdekelt. Jónak éreztem az időzítést ahhoz, hogy elkezdjem elfogadni a helyzetet, miszerint Dylan gyűlöl. Jejj, de jó program. Legalább nem fogok unatkozni.
A telefonom csörögni kezdett, mikor hazafelé sétáltam, meg sem lepődtem, William keresett.
-Szia Will, mizu?-szóltam bele kedvesen, bár nem jó hangulatomban kapott el.
-Szia! Inkább vártam pár napot, ameddig csillapodnak nálatok a kedélyek, addig is feldolgoztam a számot és megtaláltam a tökéletes helyszínt a videónkhoz.-basszus. A feladat... Úristen Angel, hogy nem jutott eszedbe?!
-Őszinte leszek veled William... nekem rohadtul kiment a fejemből ez az egész, de köszönök mindent. Hívhattál volna bármikor, már nincs itt Dylan, ha miatta aggódnál.-bánatomban lehajtottam a fejem és továbbmentem. Nem is akartam rágondolni, de lehetetlennek tűnt.
-Ja, ennek semmi köze Dylan-hez, illetve nyilván nem akarok gondot okozni.-kedves hangszíne nem lepett meg, hiszen nagyjából mindig így beszélt, mégis valami nem stimmelt.
-Valami baj van? Mit értesz azalatt, hogy nem akarsz gondot okozni?-érdeklődtem, hiszen tudja, hogy Dylan és köztem már nincs semmi. Vagyis van, de szakítottunk.
-Semmit.-vágta rá túlságosan gyorsan, ezzel elárulva magát.
-Kivele Will.-parancsoltam ellenkezést nem tűrően, de nem szólt semmit. Hallgatott.
-William!-kiabáltam a nevét a telefonba és igyekeztem lehiggadni. Tovább szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb hazaérhessek.
-Na jó... beszéltem vele. Vagyis beszélgettünk. Jó, tulajdonképpen ő beszélt én meg hallgattam.-hogy meglepett-e a dolog? Az nem kifejezés.
-Mi? Mármint mikor? Ugye tudod, hogy Dylan és én már nem vagyunk együtt?-kérdeztem értetlenül, hiszen semmit nem fogott az agyam abból amit mondott.
-Tudom. Ma az egyik szünetben. Elhívott és meg is akart ütni, de azt végül nem tette meg. Azt mondta, hogy ne merjelek megkörnyékezni, vagy az arcom bánja.-ledöbbentem a szavai hallatára. Nem tudtam elképzelni, hogy miért mondta ezt Will-nek.
-Értem. Figyelj, most el kell intéznem valamit, de legyen az, hogy holnap suli után találkozunk és befejezzük a feladatot. Persze, ha neked is jó így.
-Persze. Akkor holnap. És kérlek, ne mondd Dylan-nek, hogy elmondtam. Nem szeretném magam megveretni.-hallottam a bizakodást és a félelmet a hangjában, de muszáj lesz beszélnem Dylan-el.
-Szia William!-ráztam le gyorsan és mellékesen megjegyzem, hogy rá is nyomtam a telefont. Szemét lennék? Meglehet.
-Megjöttem.-"kiabáltam", mikor beléptem az ajtón. Igazából a hangom reménytelenségt és szomorúságot árasztott, de kit zavar.
-Szia drágám. Mesélj, milyen volt a napod?-apa nagy mosollyal az arcán köszöntött, amikor is a konyhába vánszorogtam. A szék mellett megálltam egy gyors puszira és már nyitottam is a hűtőt, hogy friss üdítőt ihassak.
-Igazából egész jó.-hazudtam, de a legrosszabb személynek. Apa mindig tudta mikor mondok igazat és mikor nem. Ez ma sem volt másképp.
-Értem, tehát nem jó. Anyád mesélte a tegnap történteket. Még friss, ezért nem akarlak faggatni, de ha szeretnél róla beszélni, tudod hol találsz.-apa megértően pillantott felém, kacsintott és azzal magamra is hagyott. A gondolataim mindenfelé cikáztak. Visszagondoltam a hétfői eseményekre és így utólag megbántam. De vajon könnyebb lenne a búcsú, ha együtt lennénk? Vagy így egyszerűbben felejtem majd el, miután Koreába megy? Még nem tudom, de mindenesetre fel kell hívnom Dylan-t. Nem inkább írok neki. Ha arra nem válaszol, az nem fáj annyira, minthogy a hangpostáját hallgassam.
Dylan
Én
Szia!
Azon gondolkodtam, hogy talán..
Talán beszélhetnénk. Valamit szeretnék tisztázni, mielőtt hát.. tudod. Elköltözöl..!
Meglepő módon pár percen belül megkaptam a választ. Igaz a "látta" felirat és a három hullámzó pötty, ami azt jelenti ír, megőrjített.
Dylan
Aha. Ma korabban vegzek focin, lehet rola szo.
Én
Köszi
Dylan
Gyere a sulihoz felveszlek.
Én
Tényleg Dylan? Jobbat nem tudnál kitalálni? Most jöttem haza.
Dylan
Igaz, mindegy, amugy is motorral vagyok. Akkor nem tudom talalj ki valamit te es ird meg. Most viszont mennem kell mert vege a pihenonek. Fel ora es vegzek
Én
Tökmindegy, visszamegyek a sulihoz.
Dylan
Ok
Ezzel lezárta a beszélgetést, én pedig megittam a narancslevet és visszaindultam. Hurrá, legalább nem unatkozok.
Kimentem a focipályához, hiszen idő előtt ott voltam. Elfoglaltam egy random helyet, ahonnan jól lehetett látni mindent. Ekkor láttam először Dylan-t focizni. Rohadt jól nézett ki közben is, mily meglepő.
Körülbelül tíz-tizenöt perc telhetett el, mikor valamiért eszembe jutott, hogy a háttérképemet le kéne cserélnem. Dylan és én voltam rajta. Utálom magamról a képeket, de ez tökéletes volt. Hezitáltam a törlés gombnál, de végül megtettem. Volt háttér, nincs háttér.
~Dylan szemszöge~
-Jó volt tökik! Így tovább és a pénteki mérkőzést megnyerjük. Ráadásul hazai lesz.-mindenki megörült a hírnek, hiszen imádunk itthon játszani.
-Kik ellen játszunk pénteken?-jött a kérdés Timothe-tól, aki sosem tud semmit. Hát igen, nem az eszéért szeretjük. Pont mint Noah-t.
-Local Nils gimi. Bulldogok.-válaszoltam kimerültem és lekaptam a sisakomat a fejemről. Ezzel egyidőben összeakadt a tekintetem Angel-el. Nem számítottam arra, hogy ott fog ülni, de másrész viszont örültem neki. Hogy miért, azt ne kérdezzétek.
-Zsír. Őket utáljuk.-mondta az okosságát Noah.
-Noah.. tulajdonképpen mindenkit utálunk.-elkezdte magyarázni a dolgot Justin, közben az öltöző felé sétáltak.
-Dylan a csajod már vár.-cukkolni kezdtek, hiába vettem elő a világ leggyilkosabb mosolyát, nem hagyták abba.
-Már nem a csajom.
-Ne is mondd. Anissa sosem üli végig az edzéseimet.-panaszkodott Gabe, de ennek az okát mind tudjuk.
-Gabe... egyrészt te is tudod, hogy miért, másrészt tíz perce jöhetett.-nézett értetlenül Troy, majd továbbállt.
-Tudom haver, ez fáj.-szívére tette a kezét és ő is elment átöltözni, én pedig megindultam a lelátóra Angel-hez.
Nem látta, hogy ott vagyok, bár mivel mögötte álltam nehéz lehetett neki. A telefonját bámulta, majd valamiért nagyon gyorsan megnyomott valamit. A nap rásütött ezért először nem láttam mit csinált, aztán ahogy úgy helyezkedtem, hogy ne tűzze, láttam, hogy lecserélte a hátterét. Már nem az volt, ahol ketten vagyunk. Bár mit áltatom magam, én is kitöröltem.
-Szia.-köszöntem kissé kellemetlenül. Nem is akartam beszélni, de már hiányzott. Basszus, elvonási tüneteim vannak.
Hirtelen megrezzent és felpattant. Megigazította a haját és a ruháit, majd visszaköszönt.
-Szia.. Dylan! Jó volt az edzés? Milyen voltál?-megint csak zavarában kezdett beszélni. El sem hiszem, hogy mindig ilyen helyzetbe tudom hozni.
-Nem tudom. Mondd meg te!-vállat vontam idegesen és próbáltam kerülni a szemkontaktust, hogy a szemeivel ne is tudjon befolyásolni, hiszen már tudom mit szeretnék neki mondani.
-Jó voltál, azt hiszem. Szóval hol is kezdjem..? Bocsánatot szeretnék kérni. Ezt már mondtam, de nagyon sajnálom, hogy minden szart a fejedhez vágtam. Ma elmondtam, hogy miért tettem, de utána rájöttem, hogy egy igazi idióta voltam. Nem így kellett volna szétmennünk, de elcsesztem és ezt be is vallom.-meginogott a végére, de kétlem, hogy a mondandója végett, hiszen le is volt sápadva. Nem tettem szóvá, később szerettem volna.-Szóval csak arra kérlek, hogy ne kezelj úgy, mintha láthatatlan lennék, vagy úgy, mintha nem ismernél.-ironikus mosolyt villantottam, mert megint olyat mondott, amin felhúzhattam volna magam, de nem tettem.
-Most mi az?-vonta fel a szemöldökét és kezeit keresztezte a mellkasa előtt.
-Azt mondod ne kezeljelek úgy, mintha nem ismernélek.
-Igen és?
-Elfelejtetted mit mondtál tegnap? Én nem. Azt mondtad azt szeretnéd, hogy úgy éljem az életem ahogyan azelőtt, hogy ideköltöztél. Egy napot sem adtál, mert folyton megkeresel. Ha szakítani akartál, akkor miért nem próbálsz felejteni? Ha pedig nem akartál akkor kérdezem én, miért tetted?-hülyének éreztem magam, mert nem akartam szítani a tüzet kettőnk között, mégis most én kezdtem el.
-Nem érted? Nem akartam, de muszáj volt. Vagy ez vagy a távkapcsolat. Na én abban nem hiszek.-felvette a táskáját és menni készült, de én még nem fejeztem be.
-Én viszont hittem volna.-halkan motyogtam, viszont utólag megbántam, hogy kimondtam, mert hiába mondtam halkan, attól még hallotta. Köhintettem egyet és inkább mondtam, amit akartam.-Akkor megmondom én, hogy mi legyen. Legyünk barátok.-fájt kiejteni a számon, hiszen mi nem lehetünk azok.
-Ba..barátok?-meglepődött, de nem hatott meg. Vagyis nem akartam, hogy meghasson.
-Igen. Ha nem működik, felejtsük el egymást. Mindjárt szombat, ha elköltözök egyszerűbb lesz mindkettőnknek.-fájóan hatottak a szívemre a szavaim, de hiába. Ha így könnyebb lesz, akkor legyen így.
-Oké..-meglökte a vállamat és otthagyott. Iszonyatosan rosszul éreztem magam. Ez is egy újabb pofon, csakhogy ez most nem apámtól, anyám halála miatt, vagy Angel-től a szakítás miatt, hanem magamtól. Mert ekkora barom vagyok.
-Mizu Rómeó? Kibékültetek Júliával?
-Rómeó és Júlia? Hülye vagy tesó.-nevetett mindegyik az öltözőben.
-Akkor legyen Jack és Rose?
-Az ki a tököm?-megint megszólalt valamelyik okos.
-Titanic. De lényegtelen. Ha én vagyok Rómeó, biztosak lehettek benne, hogy nem Angel Júlia. Barátok vagyunk. Csak barátok.-kisétáltam a helyiségből és hallottam, hogy valaki jön utánam. Justin volt az.
-Tesó.. ugye tudod, hogy ti ketten sosem lesztek barátok?-átkarolta a vállaimat, de csak nagyot sóhajtva lelöktem onnan.
Óriásit ordítottam a nagy fájdalomtól, ami bennem lakozott. Úgy éreztem valahogy le kell vezetnem a feszültséget, de megint csak egy mód jutott az eszembe, de az nem lehetséges.
Igen, le akarok feküdni Angel-el. Azért van bennem ennyi feszültség, mert rég szexeltünk. Jó igazából vasárnap éjjel, de most minden felgyülemlett bennem és nem bírok magammal. Elhessegettem az ilyesfajta gondolataimat és inkább előhúztam a kis dobozt és az öngyújtót, majd elszítam egy cigit. Az első ötletem jobban tetszett és hatásosabb is lett volna, de kétlem hogy megvalósítható lenne.
*****
Szerda, 01:38
-Mrs. Worell, ne haragudjon, csak itthagytam valamit, ami fontos nekem. Esetleg beenged?-próbáltam bekéredzkedni, de az arckifejezése nemleges válaszra készített fel.
-Gyere csak, de siess és nagyon halkan. Hol van az amit keresel?-kinyitotta az ajtót, majd lerúgtam a cipőmet és elindultam minden válasz nélkül a szobámba. Lesokkoltam, mikor beléptem és feloltottam a lámpát. Tulajdonképpen megijedtem, de ugyan az.