Hétfő reggel... a legrosszabb nap. Alig ébredtem fel, de már el is fáradtam. Nehezemre esett kimászni az ágyból és ami még rátett egy lapáttal az a tegnapi és tegnap előtti futásom. Izomlázam lett, nem is kicsit.
Eljutottam a fürdőszobáig, ahol rendeztem a hajam, megmostam a fogam és feldobtam a szokásos sminkemet. Úgy döntöttem, hogy megint beteszem a septum piercingemet. Azon a bulin sokan megdicsértek, hogy milyen jól áll, bevallom nekem is tetszik.
A legnehezebb döntés a ruhám volt. Tipikus... Fél óra, nem hazudok, harminc percet töltöttem a ruháimmal. Végül egy fehér teniszszoknyát, fekete bő pulóvert, alá pedig egy szintén fehér inget vettem fel. A hajamat végül felkötöttem, mert jobban illett az öltözékemhez. A szokásos gyűrűimet is az ujjaimra húztam, majd felkaptam a fekete-fehér Nike cipőmet és lementem a konyhába. A többiek lazán reggeliztek, pedig így is késésbe voltunk.
-Guten Morgen! Mit kajáltok?-léptem a pulthoz.
-Semmit.-jött a válasz szinte egyszerre mindenkitől. Ebből sejtettem, hogy megint az én reggelimet falatozzák bűntudat nélkül.
-Bunkók.-arrébb léptem és megbizonyosodtam, hogy valóban elfogyott a gyümölcssalátám, amit tegnap este dobtam össze. Nem kis adagot, mert a suliba is vittem volna.-Kösz.-csalódott voltam, hiszen így is keveset eszem, de ha ezt csinálják talán jobb lenne ha fénnyel táplálkoznék.
-Nyugi Rose. Hagytunk egy kicsit.-Troy a kezembe nyomott egy kistányérral és halványan elmosolyodott.
-Köszi, ezzel biztosan jól fogok lakni.-gúnyosan visszamosolyogtam és elhagytam a házat.
*****
-Angel! Téged szólított.-lökött meg Mandy, az új padtársam, miközben az igazak álmát aludtam. Vagyis aludtam volna, de nem ment.
-Mi? Tessék?-ugrottam egyet a székemen mikor felnéztem. Hiszen a mérges irodalom tanár állt a padom felett.
-Nem szeretném, hogy az óráimon aludjon Miss Worell! Erre van az éjszaka.-mérgesen fordult vissza és a táblához lépett. Mire visszadőltem volna, ismét nekem intézte a szavait.-Tehát a kérdésem az volt, hogy mit kell tudnunk a drámáról, mint műfajról?
-A dráma, egy pillanat.-erősen gondolkodni kezdtem, de szerencsére pár másodperc alatt a fejembe kúszott a válasz.-A dráma egy alapvető műnem, a líra és az epika mellett. Dialógusokra épülő, legtöbbször színpadra szánt irodalmi alkotások összessége.-unottan mondtam a válaszom, mire a tanár elismerő pillantást vetett felém, majd azon az órán már nem zaklatott többet.
Még én is megleptem magam, hiszen nem figyeltem, illetve nem is tanultam semmit.
A világmegváltó csengő megszólalt, mire a legtöbben kiigyekeztek a teremből.
-Nem hittem volna, hogy tudsz válaszolni Angel.-gúnyolódott Austin, miközben mind a hatan körém és Mandy köré gyűltek.
-Ha-ha. Vicces.-flegmáztam.-Nem kell ennyire hülyére venni.
-Nyugi kislány! Jó voltál.-pacsira nyújtotta a kezét Noah, én pedig bele is csaptam.
-Amúgy sosem láttam még így mosolyogni Mrs. Linton-t.-kuncogott mellettem Mandy. A fiúk rögtön helyeseltek és a tanárokat kezdték kibeszélni és a viselkedésüket elemezni. Ehhez nem nagyon tudtam hozzászólni, így inkább elővettem a fülesemet, bedugtam a fülembe és elindítottam egy random zenét.
Mivel ez már a harmadik óránk volt, eléggé megéheztem. Reggel végül egy almát ettem, amit a büfében kaptam. A következő lesz a hosszú szünet, úgyhogy majd megnézem, hogy mi van a menzán.
A világomat is elfelejtettem, ezt pedig onnan tudtam meg, hogy valamelyik fiú megbökött, én pedig idegesen kitéptem a fülhallgatót és rákiabáltam.
-Mi az már?
-Túl hangosan énekelsz.-szólt rám Austin. Most miért ilyen ellenséges velem?
-Zavar?-húztam fel a szemöldököm és teljes testtel felé fordultam.
-Nem, csak tényleg hangos.-megvonta a vállát és tovább beszélgetett. Értetlenül Troy-ra pillantottam, aki szintén csak a fejét rázta, ezzel jelezve, hogy nem érti. Felálltam a székemről és kitoltam magam alól.
A padok között nehezen fértem el, hiszen Dylan a mögöttem lévőn ült. Ezért történt az, hogy mikor kisétáltam, a fenekem Dylan térdéhez nyomódott. Hirtelen megfeszült a teste és rám emelte a tekintetét. Meresztett szemekkel bámult, én meg küldtem felé egy unott pillantást és egy "nem akartam" fejet.
Addig ültem a leghátsó padban kuporogva, amíg meg nem szólalt a csengő. Visszatértem Mandy mellé, aki kipirult arccal vigyorgott maga elé.
-Veled meg mi van?-kérdeztem, hiszen eddig nem sokszor láttam mosolyogni.
-Semmi, vagyis minden. Igazából csak tetszik valaki.-gondoltam, hogy a fiúk miatt lett ilyen.
-Akarsz róla beszélni?-kacagtam fel, hiszen valóban vicces volt, ahogyan össze-vissza kapkodta a tekintetét.
-Hát, ha nem untatlak.-félénken a puha, barna hajába túrt, majd nagy nehezen rámnézett.
-Nem, dehogy. Délután elmehetnénk kávézni. Vagy ahová akarsz. Sosem voltak lánybarátaim.-nevettem.-Jajj, nem a délután nem jó. Találkozok valaki mással, de utána jó lehet.-mosolyogtam.
-Okés. Nekem jó. Akkor négy körül a sarki kávézóban?-kérdezte aranyosan.
-Ott leszek.-majd miután megbeszéltük, minden figyelmemet a kémia tanárnak szenteltem.
Nincs bajom a kémiával. Nem szeretem, de mivel értem, így elmegy egynek.
Hamar le is telt a negyvenöt perc, felálltam a helyemről és se szó, se beszéd elhagytam a termet.
Csak egy kis salátát vettem, ami nem nézett ki túl étvágygerjesztően. A menzán találtam a fiúkat is, de nem ültem melléjük. Egy pillantást vetettem feléjük, majd leültem egy külön asztalhoz, egyedül.Dylan valamit mesélt, a többiek pedig nevettek, vagy éppen bólogattak. Az egész focicsapat ott volt, mellettük, vagy rajtuk pedig a pompon lányok kellették magukat. A gyomrom is felfordult, mikor megláttam, hogy az egyik csaj Dylan-t kezdte fogdosni. Egy enyhe fintor jelent meg az arcomon. Inkább a barnuló salátámat piszkálgattam.
Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy valaki letelepedik mellém és átkarolja a vállamat. Ez a valaki pedig Justin volt.
-Mizu Angel? Nem néz ki túl jól a kajád.-húzta el a száját.
-Nem, mert valakik megették azt, amit eleve hoztam volna.-fújtattam idegesen.
-Kárpótollak.-kuncogott.
-Nem kell, köszi. Megleszek ezzel is. Mit szeretnél?-kérdeztem kicsit flegmán, pedig Justin-nal az ég világon semmi problémám nincs.
-Csak láttam, hogy egyedül vagy és gondoltam jól esne a társaság.-vonta meg a vállát, majd letett elém egy dobozt, tele friss gyümölcsökkel.
-Köszönöm!-felé fordultam és megöleltem. Közelebb húzott magához.
-Ez a legkevesebb.-megpuszilt és elhúzódott. Justin-ban olyan barátra leltem, akinek ha azt mondanám, hogy megöltem valakit, boldogan sétálna velem a börtöncellámig. Az elmúlt hetekben is mellettem volt, mikor senki más. A teremben, otthon, a menzán vagy épp fociedzés közben a lelátón. Bár az utóbbit elfelejthetem, hiszen ő is beszállt a csapatba.
-És milyen volt a szombati edzés?-elkezdtem falatozni a legjobb haveromtól kapott kaját. Ez kijárt nekem.
-Ehh... elment, de nem vagyok oda az amerikai fociért.-fancsali képet vágott, majd beletúrt barna hajába.
-Nem csodálom.-kuncogtam kicsit hangosan.-Többieknek hogy megy?
-Troy-nak, ahhoz képest, hogy azt mondta béna lesz, egész jól. Van még pár másik srác akit nem ismersz és újak, nekik is meglepően jól. Austin-nak, Ashton-nak meg Noah-nak is jól. Bár ők már régóta fociznak. Dylan-ről ne is beszéljünk. Erre született. Csapatkapitány, mit várok tőle?-horkantott fel hitetlenül. De igaz is. Ha egyszer jó benne, akkor jó. Nincs mit tenni.
-Majd te is leszel olyan jó, mint ők. Aztán, ha megszereted örülünk, ha pedig nem, legfeljebb kilépsz.-vontam vállat. De tényleg így gondolom. Erőltetni nem kell semmit, annak sosincs jó vége.
Egész ebéd alatt Justin-nal beszélgettem és elfogyasztottam a sok-sok finom gyümölcsöt.
A suliban az említetteken kívűl semmi érdekes nem történt, bár azok sem voltak túlontúl azok.
Már a parkban ültem, úgy tíz perce, mikor végre megjelent ez az átkozott Dylan. 13:50-kor végeztünk, én már itt voltam kettőre. Király, megint én vártam.
Az egyik kezében megpillantottam egy fekete ajándéktasakot, másikban pedig egy meglepő tárgy mutatkozott. Egy doboz cigi. Utálom, ha valaki cigizik. Undorodom a szagától.
-Dylan! Épp időben.-mondtam szarkasztikusan és megforgattam a szemem.
-Bocs, csak.. mindegy.-mikor meglátta, hogy a kezében lévő tárgyakat felváltva nézem, az egyiket a zsebébe csúsztatta, a másikat pedig felém nyújtotta, amint felálltam.-Nézd meg.
És így is tettem. Halk sóhaj hagyta el a számat, mikor megpillantottam két pólót, egy nadrágot, egy szoknyát és három bugyit.
-Kösz. Roppant figyelmes vagy.-hamis elismeréssel bólogattam felé, mire csak mosolyogva megrázta a fejét és elnézett.
-Megígértem.-kacsintott és leült a padra.
-Mehetek vagy akarsz még valamit? Van még más dolgom is.-csípőre tett kézzel álltam előtte, ő pedig feltűnően méregetett.
-Szeretnék veled beszélni.-megköszörülte a torkát és komoly hangnemet vett fel.
-Hallgatlak.-keresztbefontam a karjaim magam előtt, miután helyet foglaltam Dylan mellett, a padon.
-Ne vágj bele.-parancsolgatott ismét, viszont most csak bólintottam és minden figyelmemet neki szenteltem.
-Szombat óta nem szólsz hozzám, csak ha muszáj. Ha rámnézel, azt olyan csúnyán teszed, hogy fizikailag fáj.-szünetet tartott, de azt hittem vége. Szólásra nyitottam a szám, de hirtelen nagy hangerővel fordult felém.-Rettegek attól, hogy elveszítelek. Nem tudod, de rohadt sokat jelentesz nekem és nem hagyhatlak elmenni. Angel nézz rám!-nem tudtam megtenni. Zaklatottnak tűnt, és bevallom kissé féltem...
-Nézz rám!-mondta erőteljesebben, mire összerezdültem és felé fordultam én is.-Megőrülök, ha távol vagy tőlem, ha mással látlak, ha nem ölelhetlek vagy csókolhatlak, ha nem érhetek hozzád. Megőrülök a "leszarom" stílusodért, a flegmaságodért, azért a lányért, aki másokkal egyenes és szókimondó, de mikor velem van teljesen megváltozik. Megőrülök érted Angel!- a mondandója végére a hangja lenyugodott, viszont ő nem. Vadul kapkodott a levegőért, közben úgy szorította a padot, hogy ujjai szinte elfehéredtek. Erei kidagadtak és képes lett volna bármit vagy bárkit a földhöz vágni, vagy szétverni.
-Dylan, le kell nyugodnod. Kérlek ne csinálj hülyeséget. Itt vagyok, megígértem, hogy nem megyek sehová szó nélkül. Figyelj! Nézz ide.-mutattam magamra, majd óvatosan az arcához nyúltam. Magam felé fordítottam és a könnyes szemeibe néztem.-Semmi baj. Dylan...-kezdtem el én is könnyezni. Rossz érzés, mikor sírni látod a hozzád legközelebb álló embert.
-Ne sírj. Semmi nem történt.-szólalt meg rekedtes hangon. Még mindig nem volt a legnyugodtabb, de örülök, hogy nem kaptam pánikrohamot emiatt.
Ujjával letörölte a vizes arcom, majd homlokát az enyémnek döntötte.
-Mondanom kell még valamit.-bólintottam, jelezve, hogy folytassa.-Nem csak szexre van szükségem. Te is tudod, hogy nem.
-Akkor is rosszul esik, hogy mindenből ezt hozod ki.-elfordítottam a fejem és a füvet pásztáztam.
-Tudom. És sajnálom. Tényleg.-kereste a tekintetem, de valahogy nem tudtam a szemébe nézni. Pedig hiányoztak a csillogóan kék íriszek.
-Nem számít..-sóhajtottam.
-Nem számít?-emelte meg megint a hangját, ami meglepett.-Miért ne számítana az, hogy megbántalak téged? A lányt, akiben meg tudok bízni, aki mosolyt tud csalni az arcomra, aki mellettem áll akkor is, ha megőrülök, akit sze...-elhallgatott és a fejét rázta.
-Mondd ki. Hallani akarom.-súgtam halkan, közben megint felé fordultam.
-Nem tudom kimondani. Sosem mondtam még senkinek.-fújtatott.
-Muszáj hallanom.-megint ömleni kezdtek a könnyeim. A vizes arcomat törölgetve nézelődtem, közben vártam a válaszát, ami egy perc néma csend után érkezett.
-Angel... ne..nekem nem, nem megy.-dadogta szinte elhaló hangon. Alig hallottam meg, de a szívembe hatalmas fájdalom költözött.
-Oké...-nyögtem ki, majd mégegyet pillantva a síró Dylan-re, felálltam és távoztam. A könnyeim záporozva csúsztak le az arcomon. A sminkem szanaszét folyt, így még jobb látványt nyújtva a velem szemben sétálóknak. Bár amennyire gyorsan igyekeztem haza, nem hiszem, hogy sok idejük lett volna az arcomat elemezni.
Kicsapva a bejárati ajtót, berontottam a házba, majd levéve a cipőmet, a szobámba indultam. Tudtam, hogy a fiúk itthon lesznek, de miért ilyenkor kell a kanapén és a konyhapulton cseverészni?
-Angel! Mi a baj? Jól vagy?-sietett utánam Noah.
-Jól vagyok.-rácsaptam a szobaajtót és miután a Dylan-től kapott szatyrot elhajítottam, néma zokogásba kezdtem. Csak egy dolgot akartam hallani, de nem ment neki. Szép...
Egy órával és rengeteg önsajnáltatással később rájöttem, hogy ezzel semmit sem érek el. Feleslegesen itatom az egereket, hiszen csinálhatnék mást is. Edzhetnék, takaríthatnék, de rendbe is szedhetném magam.
Fél óra alatt csupán egy dolog történt, ahhoz képest, hogy mit mondtam az előbb. Nem az ajtónál ülve sírtam, hanem az ágyamon. Befordultam és csak bőgtem, mint egy óvodás. Félreértés ne essék, én nem haragszom Dylan-re. Sokkal inkább csalódott vagyok, de nem benne csalódtam. Fáj, hogy nem mondta ki. Igenis jól esett volna, sőt karjaiba vetettem volna magamat.
Nekem ez a szó nem üres, mint a legtöbb embernek. Nem mondom mindenkinek és nem vágom oda csak úgy. Ezzel Dylan is így van. Nehezére esik, amit megértek, hiszen nekem is, de én készen álltam volna rá, hogy a szemébe is mondjam.
-Basszus! Nekem a kávézóba kell mennem!-eszméltem fel. Felpattantam az ágyból és a fürdőbe siettem, hogy rendbe hozzam, amit a sírással elrontottam. A sminkemet.
10 perccel később:
A kávézóban ülök Mandy társaságában. Én egy sima jeges kávét rendeltem, ő pedig valami karamellás italt.
-Szóval ki az áldozat?-kérdeztem kíváncsian. Szinte biztos, hogy a fiúk közül az egyik.
-Úristen... nem állok készen, hogy elmondjam.-idegeskedett, pedig ez nem egy ilyen nagy dolog.
-Mi? Miért?-értetlenkedtem.
-Nem tudom, csak nem érzem, hogy komolyan tetszik és bejön vagy csak fellángolás.-kelletlenül hajába túrt és beleivott a kávéjába.
-Persze ez érthető, de azért mégis tudhatnám, hogy ki az.-lelkesedtem fel, de Mandy csak sóhajtott és a fejét rázta.
-Majd elmondom, ha úgy érzem lehet belőle valami. Addig nem akarom nagy dobra verni.-rántotta meg a vállát és rátámaszkodott az asztalunkra.-És veled mi a helyzet?-érdeklődött ő is.
-Velem? Semmi.-mondtam kissé zavartan. Senki előtt nem tagadtam le, hogy mi van köztünk Dylan-nel, csak nem mondtuk el. Bár most pont nincs semmi, hiszen összevesztünk. Megint.
-Semmi?-húzta fel a szemöldökét gyanakvóan én meg csak ingattam a fejem. Most mit mondhatnék neki?
-Semmi. Én a költözéskor szakítottam barátommal. Azóta nincs senki.-próbáltam hazudni, és mivel Mandy még nem nagyon ismer, így ez könnyűnek bizonyult.
-Ohh. Ezt nem tudtam, sajnálom.-elhúzta a száját és szomorúan pillantott rám. Csak legyintettem és belekortyoltam a kávémba.
-Öt szuper szexi sráccal laksz együtt, de nem jön be egyik sem?-esett le az álla.
-Ők csak barátok. Justin mindközül a legjobb. Aztán Troy és Noah. Majd végül Austin.-nevettem fel.
-És Dylan?-ráncolta a homlokát.
-Dylan-nel most fasírtban vagyunk.-forgattam a szemem.
-Hogyhogy? Pedig ő a focicsapat kapitánya basszus.-az asztalra könyökölt és tenyerébe támasztotta az állát.
-Persze, de attól még lehetünk rosszban.-nem értettem az összefüggést, de el is engedtem, ahogy másról kezdett hadoválni.
Még ott ültünk egy órácskát, ezalatt pedig megtudtam róla sok dolgot.
Az exe bántotta őt ezért távolságtartási végzést kapott, a szülei elváltak mikor tíz éves volt, rá két évre pedig az apja meghalt. Az anyja alkoholista, így nem sokat van otthon. Inkább a barátainál alszik.
Neki sincs piskóta élete, az biztos.
Este csak Dylan-en járt az eszem. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy hiányzik. Nem jött haza, ezért aggódni kezdtem így el is aludtam. Apropó, anyáék késő este érnek haza, és korán reggel indulnak állandóan, így esélyem sincs beszélni velük. Mindegy, lehet jobb is. Szerdán este utaznak vissza, mivel kihagyták ezt a hat napot. Legalább nem kell miattuk idegeskednem.
*****
-Justin! Segítened kell.-suttogtam a sötét szobába. A fiú felkapcsolta a kislámpát és riadtan felém nézett.
-Mi történt és hány óra?-a telefonja után kutakodott, de megfogtam a kezét.
-Arra most semmi szükség. Háromnegyed három van, Dylan a szobájában őrjöng, részegen. Haza kell vinnünk, mert ha anyáék így látják, tuti, hogy mindenki halál fia lesz, viszont én nem tudok vezetni.-felhúztam az ágyból, ő pedig nehezen kikelt onnan.-Megyek megnézem, hozd a kocsikulcsot.
Benyitottam a szobába, ahol minden szana-szét volt dobálva. Nem tört össze semmi, de ha így folytatja ez változni fog.
-Dylan, állj le.-mondtam halkan, de meg sem hallotta. Odaléptem hozzá és megfogtam a vállait.-Nyugodj le!-mondtam határozottan.-Gyere! Hazakísérlek, vagyis Justin hazavisz.
-Nem megyek sehová. Hagyjatok békén.-a nyelve össze-vissza pörgött a piától. Rendesen illuminált állapotban volt, de ez volt a harmadik ilyen alkalom, mióta ismerem.
-Mennyit ittál?-fogtam meg az arcát, mire a vonásai meglágyultak.
-Sokat. Próbállak elfelejteni, de nem megy.-elkezdett kiabálni, mire lecsittegtem.
-Shh. Halkabban, vagy anya felkel. Nem hiszem, hogy akarsz vele találkozni ilyen állapotban. Gyere!-kezdtem el húzni az ajtó felé.
*****
-Feküdj le, Angel hoz vizet.-utasította Justin, én pedig akkor léptem be. A kezébe nyomtam a poharat és körbenéztem. Minden romokban hevert itt is. De nem tudom, hogy ezt mikor csinálhatta.
-Idd meg.-utasítottam Dylan-t.-Hé, Justin!
-Mondd.-nézett rám egy pillanatra, majd segített neki inni.
-Dylan mitől borulhatott ki a napokban? Gyakran csinálja ezt?-érdeklődtem, közben a földről felszedtem a dolgokat. Majd délután kitakarítok azt hiszem...
-Hát... Dylan pánikbeteg és dühkezelési problémái vannak.-sóhajtott, majd kelletlenül megrázta a fejét.
-Ezt nem tudtam.-adtam a hülyét, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem mindenkinek mondja el, mi pedig látszólag nem vagyunk túl jóban.
-Akkor tesz ilyet, ha valami nagyon felzaklatja. Vagy valaki.-ásított és folytatta.-Még sosem sikerült lenyugtatnunk őt, mielőtt hülyeséget csinálna. Utána pedig elmegy inni. Mióta az apja lelépett, a pia nagyon jó barátja lett. Ha jól emlékszem 12-13 évesen kezdte, utána drogokat is próbált, de hála az égnek nem szokott rájuk. Gondolhatod, hogy mi a "jógyerekek"-rajzolt idézőjeleket a levegőben-nem tudtunk mit kezdeni vele. Nem tudott leállni. Egészen pár héttel ezelőttig jó volt minden. Tiszta volt, vagyis bulin kívül nem ivott. De most nem tudjuk mi van vele. Néha olyan boldog, mint még sosem volt, máskor pedig még ridegebb, mint szokott lenni.-fejezte be a mondandóját. Nem tudtam mit reagálni, így csak sóhajtottam és elmotyogtam egy "hát nem tudom" szerűséget.
Rossz érzéssel töltött el, hogy miattam iszik megint, illetve a legjobb barátai sem tudják mi van vele, pedig csak van egy idióta, szerencsétlen és szar barátnője.
-Mit mondasz, mi legyen vele?-törtem meg a csendet, halkan. Közben idegesen a körmömet rágcsáltam.
-Először is, ezt hagyd abba.-elvette a kezemet a számtól, mire elhúztam a számat.-Másodszor pedig te menj haza, én pedig itt maradok. Vagyis hazaviszlek, majd visszajövök. Nem hagyom egyedül, figyelek rá.-Dylan felé biccentett és megvonta a vállát.
-Justin, hazamehetsz aludni. Itt maradok, ha szeretnéd.-megpróbáltam befűzni, de tíz percen keresztül vitáztunk, hogy ki maradjon itt.
-Én nem tudok már visszafeküdni. Te viszont mindjárt elalszol.-mutatóujjammal megböktem a mellkasát, erre csak megdörzsölte a szemét.
-Igazad van... de akkor sem akarlak itthagyni vele egyedül. Nem tudod mire képes, ha...-nem hagytam, hogy befejezze.
-Dylan nem veszélyes. Te is tudod, hogy mást nem bántana. Viszont, ha most megígéred, hogy hazamész és lefekszel aludni, holnap mesélek valamit, amit rajtad kívűl egy ember tud.-felvontam a szemöldököm és vigyorogni kezdtem.
-Imádom a pletykákat. Itt sem vagyok.-intett kilépve a szobából, majd telefont mutogatva a kezével azt suttogta:
-Hívj ha baj van.-és azzal távozott is.
-Dylan. Nem akarom, hogy kárt tegyél magadban.-suttogtam neki egy kis idő után, mikor befeküdtem mellé az ágyba. Beszívtam az illatát, amely most inkább keveredett a cigaretta füst és az alkohol szagával, de így is érezni az erős parfümjét, amit úgy szeretek.
Pár perc eltelte után, Dylan megfordult és magához húzott.
-Baba..-lehelte a nyakamra, miután mélyen beszívta a levegőt.
-Itt vagyok.