Dylan 10 perc eltelte után érkezett. Közben találkoztam anyával, illetve a fiúkkal. Mindenki itt maradhatott, csak Dylan-t küldte el.
-Anya! Beszélhetünk?-kérdeztem, miközben az ajtóhoz siettem.
-Mégis miről?-felelte én pedig beengedtem a fiút.
-Inkább kiről. Hallgass végig.-úgy terveztem, hogy elmondok neki mindent. A kapcsolatunkról is. De nem ment. Nem akartam senkit sem bántani. Austin talán kiheveri, de anya nem. Meghűlten nézte, ahogy Dylan-t a szeme elé állítom.
-Nincs mit meghallgatnom. Tudom mit akarsz mondani. Jogom van elküldeni és okom is volt rá. Meg kell értened, hogy nem akarom azt, hogy egy ilyen fiúval legyél.-szűrte ki a fogai között, és úgy tett, mintha Dylan itt sem lenne.
-Nem anya... kérlek hallgass meg.-mély levegőt vettem és folytattam.-Dylan és köztem nincs semmi, megnyugodhatsz. Közel állunk egymáshoz, de semmi több. Megértem, ha nem szimpatikus, hiszen nem lehet mindenki az. Neked pedig nehéz megfelelni. De tudod, hogy utálom, ha kivételt teszel. Jelen esetben a többiekkel. Miért csinálod?-próbáltam higgadt maradni, de Dylan egyre csak feszülő testét nehéz volt nem észrevennem, ettől én is ideges lettem.
-Angel. Te is tudod, hogy miért teszem. Jót akarok neked. Mikor felhívtam a hotelt, hogy átutalhassam a pénzt, elmondták mit is tett.-arca komoly volt, nem hagyta, hogy érzelmeket olvashassak le róla.
-Nem tudod, hogy miért tette. Én pedig nem fogom elmondani, mert nem az én dolgom. Sőt a tiéd sem.-mondtam szemrehányóan.
-De, az én dolgom is.-mélyen Dylan szemébe nézett én pedig csak kapkodtam a tekintetem kettejük között.-Mert kifizettem a károkat.-fejezte be és nagyot sóhajtott. Dylan-nel összenéztünk. Köpni-nyelni nem tudtunk.
-Ho..hogy mi?-kérdezte elhaló hangon.
-Igen. Jól hallottad. Az effajta ügyek nem játékok Dylan. Igaz, hogy nem tudom, hogy hogyan, vagy, hogy miért tetted. De mivel tudom milyen egy kamasz fiú, nem tehettem mást. Jackson is került hasonló helyzetbe. Igaz, nem ilyen drágába, de hasonlóba.-ahogy anya kiejtette a száján a szavakat, Dylan felszabadult. Vagyis már nem volt olyan feszült, mint eddig. Anya csalódott és dühös is volt, mégis mintha valami más megcsillani látszott volna a szemeiben. Dylan rámnézett, majd anyára és egy halvány mosoly jelent meg arcán.
-Köszönöm.-szinte suttogta.-Nem tudja, hogy mennyire sokat jelent ez nekem.-anya csak bólintott, majd felém fordult.
-Apádnak...
-Egy szót se.-fejeztem be. Anyára kacsintottam és szorosan megöleltem.
-Mindent nagyon köszönök. Megyek is.-mondta, majd az ajtó felé vette az irányt.
-Dy...-most anya vágott a szavamba.
-Dylan. Maradhatsz, ha akarsz.-láttam rajta, hogy nehezen ejti ki a szavakat, de meglepett. Tényleg minden Jackson miatt lehet, hiszen ő is problémás volt.
-Köszönöm. Sosem mondtam még ennyiszer.-gondolkodott el, mire mindhárman felnevettünk.
*****
-Anyának nem kőből van a szíve.-hadakoztam.-Csak nehezen kedveli meg az embereket.-kuncogtam fel, közben Dylan kockáit rajzoltam körbe az ujjaimmal.
-Jó, de engem mindenki kedvel. Csak ő nem.-szerénysége visszatért.
-Hát persze.-bólogattam hevesen.
Miközben Dylan beképzeltségét vitattuk meg, megláttam egy csúnya kékes-lilás foltot a bordáján. Eleinte nem akartam felhozni neki, viszont mikor végigsimítottam rajta, felszisszent.
-Fáj?-kérdeztem meg az egyértelműt.
-Nem.-zárta le ennyivel és az oldalára fordult.
-Miért nem mondtad, hogy fáj? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
-Tudom, de nem fáj.-duzzogott, mire hátulról átöleltem és a haját kezdtem simogatni.
Öt perc múlva el is aludt. Dylan aranyosan alszik. Horkol, de nem úgy, mint egy malac. Csak aranyosan. Ilyen kicsiket. Elővettem a telefonját és képet csináltam kettőnkről. Be is állítottam háttérnek, majd az én telefonommal is lőttem egy fotót.
Ezután én is hamar elaludtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire beleestem ebbe a fiúba.
Az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy Dylan hangosan veszi a levegőt. Szinte kapkodott utána, majd forgolódott is.
-Hé Dylan! Nyugi, itt vagyok.-a haját simogattam, majd átöleltem.-Mi történt? Mi a baj?
-Semmi, csak rosszat álmodtam.-teljesen leverte a víz is. Magához ölelt és erősen szorított. Túl erősen.
-Dylan engedj el. Nagyon szorítasz.-próbáltam szabadulni, de hiába. Nem ment.
-Nem. Nem akarlak... Most itt maradsz.-mondta rekedtes hangján.
-Csak egy kicsit. Megfulladok!-nevettem. Dylan enyhített a szorításán és nagyot sóhajtott.-Köszi.
-Jó éjt baba.-morogta a nyakamba, mire jó érzés futott végig rajtam. Imádom, ahogyan becézget.
-Jó éjszakát!-puszit nyomtam a homlokára és láttam, ahogy mosoly terül el az arcán.
Dylan nagyon ritkán mosolyog. Nem jellemző rá, viszont nagyon jól áll neki. Inkább állandóan felveszi az álarcot, majd ha úgy érzi, leveszi. Ebben hasonlítunk.
-Jó reggelt Dylan! Hogy aludtál?-kopogott az ajtón Noah. Dylan morogni kezdett, majd nyújtózott egyet és visszakiabált.
-Mit akarsz Noah?-a szemét kezdte dörzsölni és felült az ágyban.
-Bemenni?-mondanivalója inkább hangzott kérdésnek, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
-Minek? Most nem jöhetsz be. Alszom.-egy párnát dobott az ajtónak. Én próbáltam nem elnevetni magam.
-Na haver! Mennünk kell edzésre. Így is elkésünk, ha nem tolod ki a segged a szobából.-összenéztünk és Dylan majdnem lesápadt, hogy már ennyi az idő. 11:29.
-Király.-mondta lemondóan, közben a fejét rázta.-Megyek mindjárt. Hagyj békén. 10 perc és indulhatunk.
-Mérem az időt. Austin is már rég lent vár.-egyre csak távolodott a hangja. Elment, de nekem ki kell mennem valahogy.
-Princesa! Ki kell mennie.-felállt és a kezét nyújtotta.
-Tudom. De hogy? Mindenki kint van.-néztem rá tehetetlenül. Elfogadtam a segítségét és kikászálódtam az ágyból.
-Várj meg. Elkészülök és kimegyek előbb én. Szerencse, hogy nálam aludtunk.-megvakarta a tarkóját és a fürdő felé sétált, de én megakadályoztam.
-Állj csak meg!-megtorpant, megfordult és értetlenül nézett rám.-Elfelejtettél valamit.-felemeltem a mutatóujjam és magamra böktem.
-Mi az?-ráncolta a szemöldökét.
-Te is tudod, hogy mit akarok.-vigyorogni kezdtem rá és egy lépést tettem felé.
-Persze, ha utána szexelünk.-annyira tudtam, hogy valami ilyesmit fog mondani.
-Elveszed a kedvem a csókolózástól.-lehajtottam a fejem és az ajtóhoz indultam.
-Ugye tudod, hogy vicc volt?-mosolygott perverzen.
-Persze. Csak nem volt vicces. Állandóan ezen jár az eszed. Nekem nem erre van szükségem. Ha neked igen, akkor keress valaki mást.-résnyire nyitottam az ajtót, majd kinéztem rajta. Szerencsémre nem volt ott senki, ezért kizártam az ajtómat és bementem. Hallottam, hogy Dylan elmorog egy "basszameg"-et és még pár sor káromkodást biztosan, de nem érdekelt.
Nem volt kedvem Dylan hülyeségeihez. Kezdem azt hinni, hogy tényleg csak arra jó neki a kapcsolatunk, hogy lefeküdjünk, amikor ő úgy óhajtja, de azért legyek ott mindig. Nekem nem erről szól az egész, de persze kit érdekel, hogy én mit érzek.
Valahogy el kellett terelnem a negatív gondolataimat. Lehet, hogy minden hülyeség és csak túlgondolom, hiszen ismerem magam és képes vagyok rá, de most valahogy más a helyzet. Visszatérve tehát elterelésképpen elhatároztam, hogy futni fogok.
Sosem voltam megbékélve ezzel a sporttal, mert tönkreteszi a térdemet. Viszont még mindig megfelelési kényszerem van. Erről is csak Dylan tehet. Végignéztem, hogy milyen lányokat követ és a legtöbb tényleg vékony. Már említettem, hogy nem vagyok elhízva, viszont nem vagyok egy vékony lány. Eddig semmi bajom nem volt magammal, viszont ez napról-napra változik. Nem akartam sohasem fogyni, de tetszeni akarok neki... És ez a legrosszabb az egészben.
Könnyes szemmel öltöztem fel a futónadrágomba és egy sportmelltartómba. Felkötöttem a hajamat egy viszonylag erős copfba és a konyhában ittam egy pohár vizet. Mindezek után megindultam életem talán leghosszabb futására. Mert nem tervezek hazamenni addig, ameddig el nem hagyom önmagam. Meg akarok újulni. Betettem a fülest és elindítottam a rég nem hallott, kissé pörgősebb zenéimet.
*****
A parkban leültem egy tetszőleges padra. Talán elsőre sok volt ez a másfél óra, de nem éreztem még, hogy bármi is fájna. Nem fáradtam el annyira, mint gondoltam, hogy fogok. Most, hogy ennyire el akarom érni a célomat muszáj vagyok tenni is érte. Nem lehet vékonyabb derekat, formásabb feneket vagy éppen kerekebb melleket rendelni. Meg kell dolgozni érte. Én próbálkozok, talán túl erősen is.
Miután még hatszor átgondoltam, hogy mennyire nem tetszem magamnak, felálltam és újra futásnak eredtem.
Fél órát mehettem, mikor a tempóm lassabb lett, végre kezdtem érezni azt, hogy nem bírom. Szomjas voltam, éhes voltam és melegem volt. Két óra futás. Legalább jó volt a teljesítményem. Már a házunk felé sétáltam, de a zene abbamaradt. 20 perc van még, kiakadtam, hogy mégis mi baja lehet. Összeráncolt szemöldökkel húztam elő a telefonomat, megnéztem és realizáltam, hogy lemerült. Király... De örülök, hogy eddig bírtuk. Mert már én is lemerültem, de azt kell hogy mondjam, hogy jól esett.
Büszke vagyok magamra, mégha egy kicsit is, de az vagyok, mert nehezen veszem rá magam a dolgokra. De mindenképp szeretném folytatni, hogy megmutassam magamnak: lehetséges. Lehetséges, mert teszek érte és mert akarom. Lehetséges, mert hiszek benne és hiszek magamban. Vagyis próbálkozom, de eddig a vártnál jobban megy.
Benyitottam a házba és mindenki ott volt. Apa, akivel rég beszéltem, sőt egy "Szia"-n kívül, nem nagyon beszéltünk. Meg persze a puszik és ölelések sem maradtak ki, de ezen kívül tényleg semmi.
Aztán ott állt anya, Justin, Noah, Austin és Troy. Dylan éppen akkor sétált ki a konyhából egy pohár innivaló társaságában, mikor végigfuttattam a tekintetem mindannyiukon.
-Sziasztok. Valami baj van?-kérdeztem furán. Mindannyian elmorogtak egy "szia" szerűséget és furán méregettek.
-Nincs. De hol voltál kicsim?-fürkészte az arcomat apa.
-Futottam. Miért?-értetlenül néztem rájuk, mert tényleg nem tudtam, mi a helyzet.
-És a telefonodat hol hagytad?-mérgelődött anya.
-Itt van nálam, de elmondanád, hogy mi ez az egész? Semmit nem értek.-a fejemet ráztam idétlenül, mire Troy és Justin felkuncogtak. Odasúgták egymásnak, hogy "tipikus", de anya megvető pillantása után elcsendesedtek.
Egy kis ideig senki sem szólalt meg, de Dylan belekezdett.
-Nincs semmi komoly, csak ezerszer hívtunk, hogy hol lehetsz, de senkinek nem válaszoltál.-vázolta fel a helyzetet.
-Anyától kérdeztem, de mindegy.-köptem a szavakat Dylan felé, hiszen most semmi kedvem a társaságában lenni. Megint úgy tesz, mintha nem lenne semmi. És ezt nem foghatja arra, hogy itt vannak a többiek.
-Szóval? Mi a mentséged?-húzta össze a szemeit anya. Milyen mentség?
-Le volt némítva a telefonom és zenét hallgattam. Mikor hazafele sétáltam lemerült. Nem hallottam, hogy hívtatok, de itthon vagyok épségben, meg lehet nyugodni.-ráncoltam a homlokom és indultam a konyhába, hogy enyhítsek a szomjamon. Már szinte sivatag száraz volt a szám és kezdtem kissé rosszul lenni. Ez a faggatózás, mintha legalább gyilkoltam volna. Nagyot sóhajtva kortyoltam bele a hideg citromos vizembe, amely csak úgy csúszott a torkomon és jóleső hideg járta át a testemet. Csatlakozott hozzám Troy, aki csak egy pohár vizet öntött le a torkán és felém biccentett.
-Mizu Rose?-kérdezte vigyorogva. Egyedül ő hív így. Ez belőlem is kicsikart egy kis mosolyt.
-Velem nincs semmi. Milyen volt a kirándulás?-érdeklődtem, bár nem nagyon foglalkoztatott, hogy őszinte legyek.
-Szar. A legszarabb, amin valaha voltam. Számháborúztunk meg ilyen hülyeségek érted? Számháború.. Szerinted tíz évesek vagyunk?-nevetett fel hitetlenül. A kiborulása engem is megnevettetett.
-Azért lehetett volna rosszabb is. De ahogy láttam, volt buli is. Legalább az jó volt?
-Nem.-mindjárt gondoltam.-A pompon lányok összevesztek, mert Jessica mindenkire azt mondta, hogy nem elég jó a szurkolói csapatba. Aztán rávettek, hogy menjek focizni, ahogy Justin-t is. De nem szeretem a focit, vagyis inkább távol áll tőlem, bár a mai edzés nem volt olyan rossz, mint képzeltem. De tudod mi volt a legrosszabb? Hogy mindezt részegen tették velem. Kihasználták, hogy gyenge voltam.-szívére tette a kezét és nagy beleéléssel játszotta el a nagy fájdalmat.
-Te szegény... tehetek érted valamit?-ugyan úgy tettem, ahogyan ő, mire felkacagott.
-Áhh... nekem már annyi.-legyintett.-De te hogyhogy futsz? Mármint eddig nem jártál.-nagyot sóhajtva kezdtem bele.
-Csak lefoglaltam magam, mert úgyis mindig itthon vagyok.-lesütöttem a szemem és inkább belekortyoltam az innivalómba. Olyan rosszul hazudok, ez kínos.
-Aha. Ez biztos?-kérdezte gyanakvóan.-Tudod, hogy elmondhatod.
-Tudom és köszi, de...-tartottam egy kis szünetet, mert nem tudtam mit mondani.-De nincs mit mondanom..-fejeztem be bizonytalanul, de magabiztosan bólogattam.
-Átlátszó vagy. Szóval? Mi a valódi oka?-odasétáltam a konyhaszigethez és felpattantam rá. Ő velem szembe a mosogatónál támaszkodott.
-Nem tudom. Egyszerűen csak változtatni szeretnék. Eddig nem volt bajom magammal, de fogyni szeretnék, mert nem tetszik amit látok. Csak ennyi, azt hiszem.-idegesen a hajamba túrtam és közben próbáltam kerülni Troy tekintetét.
-Angel! Neked nem kell lefogynod. Így is-úgy is szép vagy, az alakoddal nincs semmi baj. Örülhetnél, hogy nem vagy nádszál vékony, mert személy szerint nekem nem jönnek be az olyan lányok. Ráadásul biztosan rengeteg lány álmodik ilyen alakról. Pont jó testalkatod van. Nem vagy papírvékony, de nem vagy kövér. Sőt, a dagadttól rohadt messze állsz. Ha megengeded elmondom, hogy ott domborodsz ahol kell. Szóval tényleg nincs miért aggódnod. Persze ha magad miatt teszed, akkor csak nyugodtan.-kacsintott és letette a poharát maga mellé. Talán igaza van, de nem tudom.
Nem vagyok biztos magamban és még mindig Dylan elvárásait látom magam előtt. Nem megy. Tényleg le akarok egy kicsit fogyni.
-Köszönöm Troy! Sokat jelent, hogy ilyeneket mondasz. Tudod, nekem nem voltak barátaim, mielőtt ideköltöztünk. És hálás vagyok, hogy végül jóba lettünk!-Troy mosolyogni kezdett. Leugrottam a konyhapultról és hozzáléptem. Kitártam a karjaimat, ő pedig elfogadta az ölelésem. Talán két-három másodperc lehetett az egész, mivel Dylan-ki más-jelent meg. Miért mindig a legjobbkor? A hűtőhöz lépett és köhintett egyet, mire elváltunk Troy-al.
-Megzavartam valamit?-pillantott felénk.
-Igen.-mondtam egyszerűen, Troy pedig visszafojtott nevetéssel nyugtázta, hogy bizony megint összeveszünk. Bár ez a folytatás, mert reggel már veszekedtünk egy kicsit.
-Akkor menjetek máshová, vagy nem tudom.-gúnyosan vigyorogni kezdett és kivette a tegnapi kaját a hűtőből.
-Tudod rohadt idegesítő tudsz lenni. Nem vetted még észre?-visszaültem a pultra és néztem, ahogy Troy mellett pakolászik. Nem volt rajta póló, és mikor felém fordult megpillantottam a szívásnyomokat, amik igaz, hogy halványabbak valamennyivel, de nagyon szembetűnnek.
-Nem tudtam, de köszi, hogy szólsz. Majd dolgozok rajta.-betette a mikróba a húst és a rizst, majd Troy mellé állva keresztbefont karokkal figyelt.
-Megteszed, hogy felveszel valamit?-kérdeztem egyszerűen és a maradék italt lehúztam.
-Zavar?-vágta oda, majd megint engem fürkészett. A szemébe néztem és szinte elvesztem bennük. Annyira gyönyörűek...
-Nem, igazából leszarom, de kétlem, hogy apa is.-vállat vontam és ránéztem a mindjárt meghaló Troy-ra. Csak csendben állt és a nevetésével küszködött. Tényleg ennyire nevetségesek vagyunk?
-Igazából elmondtam, hogy ne beszélj csúnyán. Azt is leszartad.-felvonta a szemöldökét, majd kikapta a kajáját és kihúzta a széket a lábamnál.
-Igen azt is.-arrébb kúsztam, de rájöttem, hogy ez mindenhogyan fura így inkább leszálltam megint.
-Maradhatsz, kell valami, amit nézhetek evés közben.-mondta egyszerűen, mire tarkón ütöttem.
-Hülye vagy. És még bunkó is. Na léptem.-és Troy pont eddig bírta. Hangosan elröhögte magát és már a feje is piros volt.-Ez ennyire nem volt vicces.-néztem rá furán.
-Ja haver, ennyire tényleg nem.-rázta a fejét Dylan is.
-Higgyétek el. Kívülről ez nagyon-nagyon vicces.-nevetett tovább, de már lejjebb vette a hangját.
-Te nem eszel?-fordult felém Dylan. Na ezt a kérdést próbáltam kerülni.
-Nem.-vágtam rá hirtelen, ami kicsit furán hatott.-Nem, mert megyek lefekszem.-és fel is mentem.
Feltettem tölteni a telefonomat, utána kibontottam a hajamat és levetőztem. Lezuhanyoztam és felöltöztem itthoni ruhába. Mire mindennel megvoltam, megnyitottam a telefonomat. Mindig meglepődök, hogy Dylan a zárképernyőm, de tetszik. Dylan mindenhol jól néz ki. Ez nem fair. Alvás közben, evés közben, edzés közben, szeretkezés közben. Szóval tényleg mindig. Feloldottam a telefont és megláttam azt a rengeteg, szám szerint 47 nem fogatott hívást, azoknak a hívásértesítő sms-eit és a temérdek üzenetet, hogy hol vagyok. Csak két-három órát voltam el, ez nem olyan tragédia. Miután megnyitottam a sok üzenetet, kaptam még egyet. Ki nem találjátok, hogy ki küldte. Dylan...
Dylan
Dylan
Beszelni akarok veled.
Én
Dylan nem érek rá. Alszom.
Dylan
Mindig megharagszol ram.
Én
Nincs kedvem beszélgetni veled.
Ennyivel le is zártam... volna ha most nem éppen az ajtómon kopogna.
-Mit akarsz Dylan?-kérdeztem fújtatva az ajtó felé sietve.
-Az én Angel-emet. Aki kedvesebb.-mondta, majd leült az ágyamra.
-Ne húzd az időt. Mondd és menj. Tényleg aludni akarok.-már csak forrtam a dühtől és fáradt is voltam.
-Hétfőn, suli után elviszlek valahová. Gyere a parkba órák után.-vigyorogva felállt és mielőtt ellenkezhettem volna, puszit nyomott az arcomra és kiment, becsukva maga után az ajtót.
Hát persze. Megint nem számít, hogy én mit akarok.
-Irányítási mánia!-mondtam halkan, de annál mérgesebben.