~Angel szemszöge~
-Ne közelíts. Miért ne találkozhatnék Willel? Elmondanád mi bajod azzal, ha barátokat szerzek?-kiabáltam rá. A levegő csak úgy izzott közöttünk, a feszültség pedig kézzel tapintható volt.
-Nem azzal van a bajom. Rühellem őt. Sosem voltunk jóban, de neked vele kell leállnod ugye? Nem tetszik, ahogy a lányokkal bánik.-fújtatott mérgében.
-Te is pont ugyan úgy bánsz velük.-csillapodtam le. Neki viszont még mindig ökölbe volt mindkét tenyere.
-Lehet, hogy ebben hasonlítottunk...-nevetett gúnyosan.-De a különbség kettőnk között mégis az, hogy én le tudok állni.-mélyen a szemembe nézett, aztán fogta magát és kisétált pontosan ott, ahol bejött.
-Infierno sangriento!-hallottam meg, miután becsapódott az ajtó. Hát Dylan, én is ezt mondom.
(Fészkes fenébe, rohadt életbe, stb...)
Megfordult a fejemben, hogy utána megyek. Hezitáltam, hogy ez jó ötlet-e vagy sem, de másodpercek töredéke alatt már a folyosón találtam magam, ahogy Dylan távolodó alakját követtem.
Becsapta a szobaajtójukat. Ott álltam percekig, csendben. A folyosón senki nem mozgolódott. Csak én voltam itt és én hallgattam, ahogy Justin Dylan-t nyugtatta, sikertelenül. Franciául küldte el melegebb éghajlatra. Tudom, hogy Justin nem tanulta a nyelvet, így nem értett belőle semmit. Percekkel és eldobált káromkodásokkal később, a fiú kilépett a szobából.
-Angel. Ugye nem akarsz most bemenni? Vagy engem keresel? Gyere mondd.-karolta át a vállam és elkezdett húzni.
-Be akarok menni. Hallottam, illetve láttam, hogy dühöngve kitépte az ajtót a helyéről, utána pedig becsapta. Mondta mi baja?-kérdeztem, de persze tudtam. Egyrészt a szememre hányta és utána Justin-nak is elmondta, csak neki éppen franciául.
-Nem, vagyis nem tudom. Nem angolul mondta, de szerintem elküldött a picsába.- a kilincsért nyúltam és le is nyomtam azt.-Nem engedlek oda be!-rántotta el a kezem.
-Justin bemegyek. Ha akarod, ha nem. Oké? Nem lesz semmi.-vállon veregettem és beléptem.
A hotel szobája jelenleg úgy nézett ki, mint egy csatatér. A tévé a földön, törött képernyővel, a kis asztalról hiányzott minden, hiszen a padlón hevertek. A szék és a dohányzóasztal felborítva várta a segítséget. A tollas ágynemű cafatokban, illetve a lepedő letépkedve. Az egyedüli, ami érintetlenül állt, az Justin cucca. Szerencsére még nem pakolt ki semmit, így az ő bőröndje épségben megúszta a rongálást.
Dylan az erkélyen állt, nekitámaszkodva a korlátnak. Szaporán vette a levegőt. Ahogy kezével a fémdarabot szorította, az ujjai elfehéredtek. Ujjaival a hajába túrt. Nem vette észre, hogy a szobában vagyok, így lassan közelítettem felé. Fehér pólóján átlátszottak a megfeszült izmai. Sosem mondta, hogy ha felzaklatja valami, akkor tör és zúz. De már értem, miért említette, hogy tud veszélyes lenni.
Óvatos mozdulattal a lapockájára csúsztattam a tenyerem, erre összerezdült és a vállai felett rám emelte tengerkék szemeit. Amiket úgy imádok...
-Dylan...-suttogtam
-Ne mondj semmit.-hangja éles volt, ennek hatására kicsit meginogtam.
-Le kell nyugodnod..-mondtam kicsit félve, hiszen nem tudhattam mire, mi lesz a reakciója.
-Ennél nyugodtabb nem is lehetnék.-a gúny csak úgy csöpögött a szavaiból. A kezemet az övére helyeztem, ettől kicsit megnyugodott. Rám nézett, egyenesen bele a zöldes íriszeimbe.
-Menjünk haza.-billentettem oldalra a fejemet és eleresztettem egy halvány, kétségbeesett mosolyt.
-Nem akarom, hogy így láss. Én hazamegyek, de te maradj itt.-állta a tekintetem, de ellökte magát a korláttól.
-Nem hagylak egyedül. Vagy itt maradsz, vagy veled megyek.-félő hangon ejtettem ki a szavakat. Hirtelen egy lépést tett felém. De én hátráltam.
-Angel te.. te félsz tőlem?-lépett ő is távolabb.
-Nem, én.. nem, vagyis nem tudom, csak nem láttalak még ilyennek.-hebegtem.
-Ugye tudod, hogy sosem bántanálak?-megnyugodtam. Nem tudom, hogy féltem-e, de tudat alatt biztosan.
-Tudom..-hajtottam le a fejem, majd a körmömet kezdtem piszkálni. Kissé megrémisztett a látványa, de nem tudom, hogy ilyenkor mihez is kezdhetnék. Az én pánikrohamaimat sem tudta senki enyhíteni, csak Ryan, de ő is alig. És hosszú időbe tellett megtanulnia, hogy hogyan kezeljen.
-Nem akarom, hogy más fiúval legyél.-csúszott ki a száján. Máskor mindig egyenes, de most nem érzem úgy, hogy ezt ki akarta mondani, ezért figyelmen kívűl hagytam.
-Haza megyünk?-megköszörültem a torkomat és próbáltam nem remegő hangon kiejteni a szavakat.
-Nekem muszáj lesz. Ezek után nem fogják engedni, hogy itt maradjak.-egyre hangosabbak lettek a szavai-Amúgy is leszarom ezt az egész kibaszott kirándulást. Semmi értelme.-szinte kiabálta.-Faszom az egészbe!-ütött a korlátba ököllel. Bevallom, ettől megijedtem, amit Dylan is észrevett. Csak úgy forrt a dühtől, de saját magát cseszi fel. Odaléptem hozzá, és egy óriási ölelésbe vontam. Mélyen beszívtam az illatát, amely teljesen elkábított. Ő is a karjaiba zárt jó erősen.
-Kérlek nyugodj meg. Nem jó így látni.-néztem fel a csodás szemeibe. Fekete, dús szempilla keretezte őket. Imádom.
-Ne hagyj itt. Ha ki akarsz lépni az életemből, akkor mondd azt. Azt akarom, hogy a tudtomra add, mikor végleg eleged lesz belőlem. Ne lökj el, ha úgy érzed később megbánod. Nem akarom, hogy magyarázat nélkül küldj a mélybe. Ígérd meg, hogyha én leszek a világ legnagyobb roncshalmaza, és a legnagyobb idiótája, te akkor is itt maradsz velem. Vagy, ha mégsem, akkor azt ígérd meg, hogy visszajössz.-morogta, de hangja félelemmel, de sokkal inkább kétségbeeséssel volt teli.
-Megígérem.-bizonytalanul a kisujjamat nyújtottam felé, ő pedig a sajátját beleakasztotta. Nem tudom, hogy hogyan tudom majd kezelni az effajta viselkedését. Ő már a jövőn rágódott, de nem tudtam mire gondoljak. Abban a pillanatban lehajolt hozzám, de nem lépett. Szemei cikáztak az én zöldjeim és a szám között. Megerősítésre várt, amit egy bólintással megadtam neki. Mikor a puha ajkai hozzáértek az enyéimhez, mintha a világ minden problémája megszűnt volna. Ez a csókunk más volt. Nem szenvedélyes és vággyal túlfűtött, sokkal inkább romantikus és érzéki. Semmi nyelv, csak az érzelmek. Imádtam. Egyszerűen nem tudtam betelni vele, és mindig csak többet akartam.
-Köszönöm Princesa!-suttogta a számra. A hideg mindig kiráz, mikor hercegnőnek hív. A pillangók a hasamban repkednek össze-vissza.
-Príncipe.-mondtam és puszit nyomtam a szájára. Egy szívdöglesztő mosolyt küldött felém-Mehetünk?-a kérdésemre sóhajtott egy nagyot, majd bólintott.
*****
-Kifizetünk mindent.-mondtam ellenkezést nem tűrő hangon, Clint főnökének.
-Ez nem így működik. A rendőrséget értesítenünk kell, illetve a szülőket.-tájékoztatott minket. Dylan megfeszült mellettem.
-Sajnálattal közlöm, hogy nincs kit értesíteni. Apám valahol Koreában vagy ki tudja hol él a kislányával meg a riba... feleségével. Pont leszarja, hogy velem mi van. Ha meghalnék sem érdekelné.-Dylan szinte köpte a szavakat. Hangja tele volt utálattal, és megint kezdte elveszíteni a fejét.
-Dylan nézz rám!-fogtam meg a kezét, majd megszorítottam. Ülj le oda, majd elintézem.-irányítottam a kanapék felé. Mikor már hallótávolságon kívül járt, újra megszólaltam:
-Uram, tudom mit gondol, mint az összes tanárunk, hogy ő is csak egy balhés tini. De nem erről van szó. Dylan pánikbeteg és dühkezelési problémája van. Elborult az agya, nem tudta mit tesz, vagy mit nem. Próbálom megoldani a helyzetet, de maga nem túl sokat segít ebben.-kicsit felemeltem a hangomat a mondat végére, de igazságtalannak érzem, hogy rögtön a rendőröket akarja hívni.
-Kisasszony, kérem! A személyeskedést mellőzze. Nem számít, hogy hogyan és miért tette. A hangsúly itt azon van, hogy szétrongált mindent. A tanáraitokat értesítettük, gondolom azért is vannak itt.-igen, ez így van. A tanárokkal, az igazgatóval is lenyomtunk egy ilyen beszélgetést. Az egész évfolyam ott volt, és terjedt a pletyka, hogy Dylan idegbeteg. Persze erre is kellőképpen bepöccent, nem volt elég neki Will. Na mindegy, viszont hazaküldték, de nem mehet egyedül. Ezért utazok haza vele.
-Esetleg nem megoldható, hogy új bútort, ágyneműt, televíziót és mindent, amit kár ért, újat vegyünk?-próbáltam alkudozni. De ez az ember olyan ridegen néz rám, hogy néha meginogtam.
-Főnökúr!-szólalt meg Clint is.-Tudja, hogy történt már ilyen és hagyta, hogy kifizessék. Ezeknek a srácoknak is engedhetné, hiszen amit az a fiú okozott, pont ugyan olyan kár, mint amit Mr. Ottho kreált tavaly. Az a férfi...-nem tudta befejezni, mert Mr. Ross beleszólt.
-Pontosan ez a különbség kettejük között. Mr. Ottho felnőtt férfi, ez a fiú még csak gyerek. Egy tini, aki a hormontúltengések miatt, teljesen elveszti maga felett a hatalmat. Mellesleg szülők nélkül nem hiszem, hogy ki tudna fizetni, majdnem 7.000 dollárt.-próbálta lezárni a témát, de nem hagytam annyiban.
-Már meg ne haragudjon, de Dylan nem gyerek. Tudja kezelni az indulatait... néha. Az egy dolog, hogy most nem sikerült neki, de az meg egy másik, hogy nem hagyja, hogy jóvá tegyük.-mondtam szemrehányóan, majd anyát kezdtem tárcsázni.
-Kicsim, miben segíthetek? Most éppen tárgyaláson vagyok.-szólt bele a telefonba.
-A segítségedre lenne szükségem, nem fogok kertelni.-mondtam kicsit félve. A vonal végén egy nagy sóhajtást hallottam.-Van egy barátom, aki hülyeséget csinált és ki kéne fizetnie, viszont képtelen 7.000 dollárt előteremteni, hiszen az apja nem küld annyit, az anyja nem él. Ez hosszú történet, de szeretnék neki segíteni. A felét én szeretném kifizetni, hiszen miattam történt.-mondtam el egy szuszra. Anya megköszörülte a torkát. Egy ideig hallgatott, majd megszólalt:
-Mi történt? Most nem a kiránduláson kéne lenned?
-De anya, ott is vagyok, viszont Dylan-t hazaküldték, mert szétvert egy szobát. De most nem ez a lényeg. Megengeded, hogy segítsek?
-Megengedem, de szeretném megismerni ezt a barátodat. Mennyit mondtál? 7.000?
-Igen anya. Köszönöm. Szerdán ráér visszajönni ide, mikor hazaértek. Addig megismerheted Dylan-t.-kuncogtam.
Miután megbeszéltünk még pár dolgot, visszafordultam a hotel tulajához, hogy elmondjam neki, mi fizetni fogunk, ha tetszik, ha nem.
-Szerdán visszajövünk a szüleimmel és a fiúval-biccentettem Dylan felé, aki a kanapé karfáját markolászta, kicsit erősen.-És kifizetjük mind a hétezer dollárt. Megfelel?-villantottam rá a legártatlanabb mosolyomat.
-Mivel felnőtt fizeti, megfelel.-nézett rám enyhültebb arckifejezéssel.
-Lekötelez. Viszlát Uram.-intettem.-Clint.-biccentettem neki, majd elhagytam a recepciót. Dylan-hez mentem és a fejemmel az ajtó irányába böktem, a bőröndjeinket húzta maga után. Én taxit hívtam, hogy minél hamarabb hazaérhessünk.
-Minden oké Dylan?-fordultam felé, miközben az utcán várakoztunk.
-Hülyeséget csináltam. Elveszítettem a fejem, de nem kellett volna. Majdnem Justin arca bánta, de nem vagyok annyira elmebeteg, hogy bántsam a legjobb haveromat.-mindenhová nézett, csak a szemembe nem.
-Tudod, és így is kedvellek. Sőt, ezek nélkül nem lennél önmagad.-mosolyogtam rá, miközben a szemkontaktust kerestem vele. Visszamosolygott, majd megint elfordult.
Pár perc néma csend után megint rám nézett és megkérdezte, amit gondoltam, hogy meg fog.
-Mit mondtál neki? Hogyhogy elengedett a rendőrök nélkül?
-Anya elintézi.-mondtam félve. Tudtam, hogy kiakad ezen is, mivel azt mondta, hogy nem engedi, hogy én fizessem ki.
-Angel, elmondtam, hogy mit gondolok erről.-csattant fel.-Nem akarom, hogy ennyit fizess miattam. Ez nem fair!
-Dylan! Nyugodj le.-hangzott el a mondat, ma már sokadjára -Anya azt mondta, hogy nem fizeti ki, ha nem vagy neki szimpatikus. Meg akar ismerni.
-Király, akkor hívom apám, hogy utaljon. Megbeszéltük.-mondta lemondóan.
-Miről beszélsz? Azt hiszed, hogy nem lennél neki szimpi?-kérdeztem meg a nyilvánvalót.
-Erre mindketten tudjuk a választ. Egyszer voltam szülőknél bemutatkozni. A tetoválások meg a fekete hajam miatt, azt hiszik, hogy igazi bajkeverő vagyok. Ez részben igaz, de a személyiségem, nem kifejezetten felnőttbarát. Mióta apa itt hagyott, csak a tanárokkal tudok normálisan viselkedni. A szülőkkel és a többi felnőttel más a helyzet. Mindig találok a mondanivalójukban valami kifogásolnivalót. Ahogy ők is az enyémben.-mély levegőt vett.-Hagyjuk, itt a taxi.-megfogta a kezem és maga után húzott.
Az úton nem sokat szóltunk egymáshoz, viszont végig a kezét fogtam. Megnyugvást ad, ha hozzáérhetek.
*****
-Mondtál valamit Justin-nak mikor eljöttünk?-kérdeztem Dylan-t, mikor már az ágyamban feküdtünk.
-Kérdezte, hogy miért jössz velem. Azt mondtam, hogy a tanárok azt akarták, hogy ő jöjjön, de mivel tudtam, hogy ez neki sokat jelent, és azt is, hogy te nem akartál ott lenni, ezért megkértelek téged.-ismertette a sztori, számomra, elveszett részét.
-Értem... Akkor van egy hetünk kb. Suli nélkül, itthon...
-Ketten!-vágott bele a szavamba, majd egy puszit adott a nyakamra.-Alszunk?
-Aha. Aludjunk. Hosszú volt ez a nap. Túl hosszú.-nevettem halkan.-Jó éjt Dylan.
-Jó éjszakát szerelmem!-adott egy puszit az arcomra, majd közelebb kúszott hozzám, és kényelembe helyezte magát.
Nem tudom mi ez köztünk, de kezdenek erősebbek lenni az érzéseim Dylan iránt. Vonzódok hozzá, ez kétségtelen, de van itt még más is.
Szeretnék mellette lenni minden egyes rossz napján, még ha titokban is, de jó lenne ha segíthetnék neki. Azt mondja szeretne jobb ember lenni. Én segítek neki.