Nem mondott semmit, miután elmeséltem neki. Csak ültünk egymás mellett.
-Akkor... én most szerintem.. megyek is.-felálltam és a szörnyis mamuszomba léptem. Dylan is felállt. Utánam sétált, de nem álltam meg. Lenyomtam a kilincset és magam felé kezdtem húzni, de mielőtt egy lépést tehettem volna visszalökte az ajtót és nekinyomott. A pillangóim ismét életre keltek. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Meglepődtem. Egy mozdulattal a derekam után nyúlt és ölelni kezdett.
Visszaöleltem.
Feszült volt a légkör. Kezdtek erősödni az érzéseim. Persze ezt még nem nevezném szerelemnek, de tetszik...
-Dylan én..
-Shh. Ne most.-még mindig ott álltunk. Ölelkezve és értelmetlen érzésekkel magunkban. Fejemet a mellkasába nyomtam.
-Jó illatod van.-suttogtam, mire elnevette magát egészen halkan.-Megyek lefekszem.
-Azt itt is lehet.-húzódott el egy kicsit. Még mindig a derekamat fogta.
-Dylan!-mellkasára helyeztem a kezem és eltoltam.-Nem vagyok jól. Megfáztam. Szeretnék aludni, ha már nem mentem suliba.-a földet kezdtem nézni.
-Tudom. Az én hibám... annyira bűntudatom van, amiért Jessicát vittem helyetted. Hagytam, hogy egyedül sétálj a hidegben. Esőben. Nem akartam.-újra megölelt.
-Dylan nem a te hibád. De azt nem tagadom, hogy rosszul esett...-a második mondatomat halkan mondtam. Reméltem, hogy nem hallja meg.
-Van még itthon valaki rajtunk kívűl?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nem tudok róla. Miért?-értetlenkedtem.
-Te is hallod?-eltávolodott.
-Igen. Maradj itt, én lemegyek.-parancsoltam.
Kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Még visszanéztem a fiúra és bólintottam. Becsuktam, majd a lépcsőn leérve megpillantottam anyát. Na most lesz annyi nekem.
-Anya. Hogyhogy itthon vagy?-mosolyogtam rá idegesen.
-Hát hamarabb hazaértünk. Remélem örülsz. De te hogyhogy itthon vagy?-homlokát ráncolva figyelte minden mozdulatom. Ahogy idegesen egyik lábamról a másikra állok, és ahogy a hajamat piszkálom.
-Hát tudod beteg lettem. Vagyis azt hiszem. Tegnap lázam volt és fáj a torkom illetve a fejem.-odasétáltam a kanapéhoz és leültem.-Nem jössz beszélgetni?
-De megyek. Orvosnál voltál?-ült le mellém.
-Nem, de írtam neki.-kerestem a telefonom és az e-mailt, amiben leírtam a panaszaim.-Elküldte az igazolást! Ugye nem baj, hogy nem voltam suliban?
-Nem dehogy. Ha beteg vagy, akkor ne is menj.
Beszélgettünk egy csomó mindenről. Milyen volt az utazás meg hasonlók.
~Dylan szemszöge~
Írtam a fiúknak, hogy véletlenül se jöjjenek haza, max Justin, mert Angel anyja itthon van. Hallottam, ahogy sok családi szarságról beszélnek.
-És mikor mész vissza? Vagy miért jöttél?-Angel ideges volt.
-Ma este. Csak muszáj volt számlákért visszajönnöm.
-Ja. Azt hittem már nem mész.-gondolom nagyon megkönnyebbült, hiszen nehéz lett volna eltitkolni mindent.
-De sajnos vissza kell utaznom. Beszéltem Ryannel.
-Tessék? Vagyis mit mondott?
-Mondta, hogy meglátogat. Elkérte a címet. Ez a fiú, még mindig szeret téged.-ki az a Ryan? És mi az, hogy még mindig szereti??!?
-Anyaa. Hagyjuk már. Volt már itt. Tegnap.-akkor ő. Az a szánalmas gyerek aki a szemével dugta meg Angelt.
-És örültél?-nevetgélt a nő.
-Igen.-nem erre a válaszra számítottam.-Hiányzik. Vagyis már csak hiányzott. Nem akarok távkapcsolatot.-az előbb rohadt jól megvoltunk. Most meg azt mondja még mindig szereti. Automatikusan ökölbe szorítottam a kezem. De nem akartam zajt csapni. Türtőztettem magam.
-Pedig megpróbálhatnátok. Olyan elválaszthatatlanok voltatok. Hiányzik a régi szerelmes Angel.-rossz volt hallani ezt a beszélgetést.
-Anya az az Angel már nincs.-fogadni mernék, hogy most megforgatta a szemét vagy a körmeit piszkálja.
-De akkor is rossz külön látni tőle. Nem hiszem el, hogy nem hiányzik. Minden nap együtt voltatok, együtt aludtatok. Konkrétan a nap 24 órájában egymás közelében kellett, hogy legyetek. Hová tűnt ez mind?-szomorúan sóhajtott a nő. Már nem sokáig bírtam.
-Beszélhetnénk másról? Ryan a múlt. Nem is akarok róla hallani. Örültem, hogy itt volt, de csak felforgatja a mostani életem.
-Jó. Megértem. Most el kell mennem az irodába. Szerintem már haza sem jövök. Egyedül hagylak.
-Jó anya. Szia.
-Szia Angel.
Miután hallottam, hogy elköszönnek visszamentem a szobámba. Nem akartam, hogy tudja, hogy hallgatóztam. Letörtem. A lány, aki hosszú idők után megtetszett, még mindig szerelmes az exébe.
Angel belépett az ajtón. Becsukta azt és nekidőlt. Nagyokat sóhajtott.
-Mit mondott?-kérdeztem, mint aki nem tud semmit.
-Jajj Dylan ne játszd a hülyét, kérlek. Hallottam mikor becsuktad az ajtót.-keresztbe fonta karjait a melle alatt.
-Bocs, de muszáj volt. És ha nem anyád az?-idegesen a hajamba túrtam. Az arcát fürkésztem.
-De tudtad, hogy ő az. Utána visszajöhettél volna.-lehajtotta a fejét, majd lassan nézett vissza rám.-Nem akartam, hogy halld...-a hangja olyan volt, mint aki sírni készül.
-De hallottam!-csattantam fel.-Akkor ő volt Ryan. Az exed. Király.-az államon végigsimítottam, majd hátat fordítva az ablakhoz léptem.-Szereted még?
-Tessék?-félve kérdezett vissza.
-Szereted még őt?-kicsit hangosabbra vettem. Nem akartam megijeszteni, mégis úgy érzem sikerült.
-Dylan... én nem. Már nem. De mit mondhattam volna anyámnak? Az egész család odavolt érte. Anyámnak fia helyett fia volt. Miután a bátyám Bostonba ment, Ryan egyre többet járt hozzánk. Anya nem akarta elengedni egyetemre a tesómat. De ő elment és anya ezen teljesen kiakadt. Ryan egy tökéletes ember volt arra, hogy úgy törődjön vele, mint a fiával, aki otthagyott engem és mindenkit. Ryan is anyjaként tekintett a nőre, mert neki nem volt.-még mindig nem fordultam felé.
-Miért nem beszéltél róla? Miért nem mondtad el, ott a parkban? Miért hagytad, hogy így érezzek? Hogy féltékeny legyek. Hogy leigyam magam, mert nem tudtam ki az a fiú, akit ennyire közel engedsz magadhoz.-ököllel az ablakpárkányba ütöttem egyet. Ideges voltam. Magamra, Angelre, az anyjára és Ryanre.
-Ne haragudj rám.-szinte már könyörgött, és sírt. Nem akartam, hogy hibásnak érezze magát.
Felé fordultam és közelítettem.
-Nem a te hibád.-magamhoz húztam és átöleltem. Nem akartam elengedni. A nyakába fúrtam a fejem.
-Dylan én nem tudtam, hogy így érzel-szipogott a mellkasomon.-, hogy beszélnem kellett volna róla. Ő az első szerelmem. Nehéz volt, de már túlléptem rajta.-eltolt magától és a szemembe nézett.-Ne haragudj!
-Nem haragszom.-közelebb húztam magamhoz, és megtörtént. Megcsókoltam. Gyengéden és félve, de visszacsókolt. Bár ez a perc nem csak egy percig tartott volna. Elhúzódott, de nem nézett rám. Láttam, hogy elpirul. Újra ölelni kezdett.
-Mondanom kell valamit.-suttogtam a fülébe.
-Jajj.. akarom hallani?-kérdezte félve.
-Nem biztos. De azért elmondom!
-Jólvan.. ha muszáj.
-Nem árt tudnod róla.