Általában egy iskolai nap hosszadalmas kínszenvedés a számomra. Jisunggal hiába találjuk fel magunkat, s hiába telnek boldogan a szünetek, mégis hosszúnak tűnik egy nap. A boldog percek sokszor hamar eltűnnek, erről pedig Yejun tehetett mindig. Ahányszor megláttam, a jó kedvem rögtön eltűnt. Eltűnt a mosoly az arcomról, ráadásul még nyugtalanná is tett a jelenléte. Még akkor is, ha tudtam, hogy mások előtt nem próbálkozik nagyon semmivel.
Jisung nem egy szünetben hagyott magamra Minho miatt, így én csak szótlanul ültem az osztályban pár osztálytársammal. Nem szóltak hozzám, ráadásul én sem szóltam hozzájuk. Az egyedül töltött perceim viszont valamilyen szinten élveztem, hiszen Yejun többször is elhagyta az osztályt a barátaival együtt. Alapjáraton nem szerettem egyedül maradni, de ez így most nem volt ellenemre. Még talán élveztem is a csendet, s a nyugodt perceket.
Délelőtt sokszor ellenőriztem a telefonomat Hyunjin miatt, viszont semmilyen üzenetet sem kaptam. Nem írt a válaszomra, ráadásul nem is hívott. Szinte megszűnt létezni, s ez kezdett elbizonytalanítani.
Amikor pedig az ebédszünet előtti órán ültem, s mikor arról kicsengettek a szívem egy hatalmasat dobbant. Egyszerre voltam izgatott, s rémült is. Hiába szerettem volna elhinni azt, hogy talán most vége lesz a szenvedésemnek, mégis kettős érzéseim voltak miatta. Kíváncsi voltam, hogy Hyunjin hogyan akar segíteni, viszont tartottam attól, hogy semmiképp sem lesz jó vége. Féltem, hogy csak olajat öntök ezzel a tűzre.
Hyunjin, bármit is találnánk ki, én Yejun mellett lennék. A kollégiumban pedig senki nem tud segíteni rajtam...
-Most nézzétek meg, hát nem tökéletes? - kérdezte az egyik lány osztálytársam, majd egy hatalmasat sóhajtott. - Hyunjin annyira... - kezdte el keresni a szavakat. - Tökéletes. - mondta rá ismét ugyanazt.
-Felejtsd el Danbi. - morogta a mögötte ülő lány. - Nem jöttél még rá arra, hogy minden helyes fiú vagy fiatalabb, vagy idősebb, vagy híres? - kérdezte. - Vagy meleg. - tette hozzá.
-Szóval semmi esélyem? - fordult hátra Danbi. - Minji, te most le akarsz beszélni róla? Magadnak akarod, mi? - háborodott fel.
-Menjünk ebédelni. - ragadta meg a karomat Jisung. - Ezek nem normálisak. - nevetett fel.
-De most nincs igazam? Jisung is jól néz ki, erre nem meleg? - kérdezte nevetve Minji.
Az osztályban maradtak egyből felénk néztek, majd Jisung arcára kiült a zavartság, végül megköszörülte a torkát.
-Menjünk. - állt fel, majd megindultunk az ajtó felé.
-Mi van Jeonginnal? - kérdezte Danbi. - Innie, cuki. - jelentette ki.
-Menj, Jisung. Siess. Én nem akarok itt lenni mikor rólunk beszélgetnek. Ezek őrültek. - nevettem fel, majd egy gyorsabb tempót vettem fel.
Jisunggal egészen a földszintig beszéltünk a lányok témájáról, majd nevetve álltunk meg az aulában, ahol megemlítettem Hyunjint és az uszodában történő találkozásunkat, majd ketté váltak útjaink. Míg Jisung további indult az ebédlő felé, addig én elindultam egy hosszabb folyosó felé, minek végén egy nagyobb ajtó vezetett a hátsó udvarba.
Sietősen mentem át az udvaron, s egyenesen a másik épület felé igyekeztem, ahol az uszoda külön helyezkedett el. Menet közben pedig ismét megnyitottam a Hyunjinnal történő beszélgetésemet, viszont még mindig nem kaptam választ rá.
Biztosan látta és ott lesz. Csak nem tudott rá mit mondani. Én sem írnék erre semmit, szerintem.
Folyamatosan nyugtattam magam, majd az épület ajtaja elé érve megtorpantam. Ismét hevesebben kezdett el verni a szívem, végül lassan benyitottam.
Mintha valami olyat tennénk, amit nem szabadna. Nem szegünk se törvényt, se semmilyen szabályt. Nincs mitől félnem.
Az épületben viszont senkit nem találtam. Kihalt volt és csendes, ráadásul még a lámpák sem égtek. Először az öltőzöket néztem meg, majd a mosdóba is bekopogtam, de választ nem kaptam. Mikor pedig elindultam a hatalmas uszoda medencéjéhez, párszor megszólítottam Hyunjint, de nem kaptam választ. Sóhajtva vettem elő ez miatt a telefonomat, majd megcsörgettem. Viszont a telefonja még csak ki sem csörgött.
Hyunjin, te most hülyét akarsz csinálni belőlem?
Az uszoda minden területét, s helyiségét bejártam, de Hyunjin nem volt sehol. A hatalmas medence egyik oldalán sétálva, pedig egy nagyobbat sóhajtottam, miközben egyre csalódottabb lettem.
Miért is hittem azt, hogy egy vadidegen segíteni fog?
A következő pillanatban egy ajtónak a csapódására figyeltem fel, ami miatt egyből megtorpantam.
Hyunjin?
Kíváncsian néztem az ajtó felé, majd nem sokkal később megpillantottam az érkező személyt.
-Víz alatti könyvtárba mész, vagy mi? - nézett rám Yejun.
-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem értetlenül.
-Nem tudsz úszni, szóval elvileg itt semmi keresnivalód. Ráadásul itt tényleg nem keresne téged senki. Plusz egyből rávágtál egy választ arra, hogy hova mész, ami ráadásul még hihető is lehetne. - jött közelebb. - Ez a hely meg pont üres az ebédszünetben. - közölte. - Mit tervezel? Vársz valakit? - kérdezte, de nem válaszoltam. - Jeongin, én a helyedben próbálkozni sem mernék.
-Miért gondolod azt, hogy ha tervezek valamit, akkor tuti köze lesz hozzád? - kérdeztem.
-Mert minden egyes porcikád ellenem van. Pedig nem értem az okát. Nem akarlak bántani. - ragadta meg a karomat.
-Túlságosan is elhiszed magadról, hogy vagy valaki. Nem körülötted forog a világ. Nem rólad van szó. - közöltem, majd kitéptem a karom a szorítása alól.
-Akkor miről?
-Nem tartozik rád. - morogtam.
Yejun folyamatosan a szemeimbe nézett, végül halványan elmosolyodott, s megindult az ajtó felé.
-Melyik céghez akarsz bejutni? JYP? - kérdezte.
-Yejun... - szóltam utána.
-Merj próbálkozni. Utána a bejutással is csak próbálkozni fogsz. Garantálom, hogy halott ügy lesz. - fenyegetőzött, majd elhagyta az uszodát.
Hiába tagadtam mindent, Yejun átlátott rajtam. Mondhattam bármit, ő sosem hitt nekem, mivel tudta, hogy ellene vagyok. Ráadásul most oda ütött, ahol a legjobban fájt. Tudta, hogy be akarok kerülni a céghez, mint gyakornok. Mindent megtett volna azért, hogy keresztbe tegyen nekem. Mindenáron nyerni akart, s tartottam tőle, hogy ismét ez történt.
Yejun, túl messzire mész. Tényleg tönkretennéd még az életemet is? Képes lennél megfosztani az álmaimtól?
Tehetetlenül csörgettem meg ismét Hyunjint, de még mindig nem csörgött ki a telefonja.
Te is csak szórakozol velem. Yejunnak ismerettsége van, így meg tudja akadályozni a céghez kerülésem. Te pedig hazug szavakkal csak kelted bennem a reményt...
Teljesen elveszítettem minden hitem Hyunjin felé. Nem reagált, nem jött. Naivan hittem egy idegennek, aki valószínűleg csúnyán átvágott. Ettől függetlenül mégis vártam még egy kicsit. Örültem volna, ha túl gondolom, s esetleg késik. Mindenféle indokot kerestem már, de feleslegesen. Hyunjin nem jött sem akkor, sem percekkel később.
Míg először csalódott, s szomorú lettem, addig kicsivel később az idegesség mindent felváltott. Megnyitottam ismét a beszélgetésünket, majd elkezdtem írni neki egy újabb üzenetet.
A hitetgetés volt a segítség? Végülis tényleg elhittem egy ideig, hogy minden helyre jön. Szórakozz mással, Hyunjin. - küldtem el neki az üzenetet, majd eltettem a telefonom.
Minho, tényleg egy ilyen alak a legjobb barátod?
Még tíz perc maradt az ebédszünetből, így egyből visszaindultam az iskola épületébe, miközben folyamatosan Yejun szavai jártak a fejemben, ahogyan Hyunjin hazug ígérete.
Az iskolába érve rögtön az ebédlő felé indultam, ahová megérkezve egyből Jisungot kezdtem el keresni. Amint pedig kiszúrtam a tömegben, sietősen indultam meg felé, majd megpillantottam vele szemben Minhot, aki a telefonját tartotta a fülénél.
-Na, mi a helyzet? - kérdezte Jisung. - Nem eszel? Van még 5-6 perced.
-Nem. Egy falat nem menne le a torkomon. - morogtam.
-Mi történt? - kérdezte, miközben megállt az evésben.
-Sok minden és mégis semmi. - emeltem fel a hangom.
Minho idegesen tette le a telefonját az asztalra, majd szúrós tekintettel nézte azt.
-Annyira imádom, hogy ha nincs iskolában, akkor elérhetetlen. - morogta, majd rám nézett. - Itt volt Hyunjin? - kérdezte.
-Nem. - mondtam ki alig hallhatóan. - Mindegy. - legyintettem. - Befejeztem vele mindent, még akkor is, ha el sem kezdtük.
-Hyunjin fotózáson van. Ha nem veszi fel, ráadásul nem is találkozott veled, annak oka van. - mondta egy nagyobb sóhajtás kíséretében.
-Nem csinálom akkor sem. Ha tehet erről, ha nem, vége van. - jelentettem ki.
-Miért? - kérdezték egyszerre.
-Yejun kijelentette, hogy ha bármit is teszek, akkor elintézi, hogy ne kerülhessek be a céghez. - meséltem. - Kevesebb, mint egy év. Kibírom. - közöltem. - Így a JYP még talán össze is jöhet.
-Ki ez a Yejun? - kérdezte Minho. - Intézze el. Hyunjin egy csettintésre elintézi, hogy mégis felvegyenek. - nevetett fel.
-Ne haragudjatok, de már nem tudom kinek higgyek. Ez így sok most. - álltam fel. - Felmentem. - jelentettem ki, majd utoljára Minhora néztem. - Amúgy... miért tenne meg értem bármit is Hyunjin? - kérdeztem, végül elindultam az ajtó felé.
Ahogy haladtam az ebédlőben, a nagyobb tömegben mégis kiszúrtam Yejunt, ki folyamatosan követett a szemeivel.
Gyengeség az, hogy nem tudom felvenni vele a harcot. Félelem, hogy nem is merem nagyon megtenni. S gyávaság lenne itt hagyni az iskolát.
Pedig mehetnék. Ha visszamennék a szüleimhez, s elhagynám Szöult, akkor valamilyen szinten megszűnnének a problémáim. Viszont távolabb is kerülnék az álmaimtól, ahogyan a barátaimtól is.
Miután elhagytam az ebédlőt, s elindultam az aula felé, egy nagyobb hangzavar csapta meg a füleimet, így kíváncsian álltam meg. Egy kisebb kör gyűlt össze valaki körül a bejáratnál, ami miatt a tekintetem értetlenné vált. A személy, aki köré gyűltek viszont hamar átvágott rajtuk, s amint meglátott egyből felém igyekezett.
-Még van három percem. - jelentette ki Hyunjin, amint megállt előttem.
-Egy percet kapsz. - morogtam.