[ J e o n g i n - s z e m s z ö g e ]
Lassan haladtam a kollégium harmadik emeletének folyosóján, miközben a bőröndömet húztam magam után. A fejemben ezernyi gondolat keletkezett, míg az ajtó elé értem. Ezernyi gondolat, s ezernyi variáció arra, hogy hogyan fogok találkozni a szobatársammal. Annak ellenére, hogy már rengeteg éjszakát és rengeteg nappalt hagytunk magunk mögött, én mégis féltem a találkozásunktól. Mindennap tartottam a közös percektől, s mindennap abban reménykedtem, hogy minél előbb megszabadulok tőle. Ám ez nem történt meg, s attól féltem, hogy nem is fog.
Bátortalanul nyitottam be azon az ajtón, ami mögött a közös szobánk volt található. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni, majd amint óvatosan benéztem az ajtón, s az üres helyiség került elém, teljesen megkönnyebbültem. Pillanatok alatt csuktam be magam után az ajtót, viszont ahogy az ágyam felé kezdtem el közeledni a bőröndömmel, az ajtó kinyílt, én pedig ez miatt teljesen lefagytam. Abban a pillanatban vált arcom egyszerre fal fehérré, és rémülté is.
-Jeongin, örülök, hogy visszatértél. - hallottam meg végül a szobatársam hangját is. - Jól telt a hétvégéd? - kérdezte, majd megéreztem a kezeit a derekamon. - A velem töltött időd sokkal jobban fog telni. - folytatta szinte suttogva.
Lassan elengedtem a bőrönd fogantyúját, s a félelemtől remegő kezeimmel a derekamon pihenő kezeire fogtam. Megpróbáltam leszedni őket magamról, de ez miatt csak erősebben tartott magánál. Ameddig csak tudtam minden erőmmel azon voltam, hogy szabadulni tudjak tőle. Viszont az ellenkezésem nem tartott sokáig. Egy nagyobbat lökött rajtam, ami miatt egyenesen az ágyamra estem, s amint megfordultam a rálátás érdekében, ő már közeledett is felém.
-Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, miközben a félelem már könnyeket is kicsalt belőlem.
-Többet, mint gondolnád. - közölte, majd egyre jobban férkőzött közelebb hozzám.
Az ágyam mögötti fal nem engedte a hátrálást, ráadásul a szobatársam túl közel volt már addigra ahhoz, hogy bármerre is tudjak menekülni. Tehetetlen voltam ellene, sőt még gyenge is.
A pánik, ami bennem egyre jobban alakult ki, viszont elért valamit. Elérte, és meghozta a félelmem, s minden másnak a végét is, ugyanis pillanatok alatt felnyitottam szemeimet. Viszont ahogyan a szemeim előtt, úgy az emlékeimben is lebegett az újabb rémálmom, amit ismét a szobatársam, Yejun váltott ki belőlem.
Yejun egy éve került át a kollégiumi szobámba, mivel nálam volt az egyetlen szabad hely. Azt hittem, hogy a szabadságomnak lesz csak vége az érkezésével, de kiderült, hogy az életemet is meg akarta keseríteni. Az emberek előtt máshogy viselkedett, mint előttem. Mások előtt mindig a lányok körül járkált, s csak az ő társaságukat kereste a kisebb baráti körével együtt. Előttem viszont kimutatta az igazi énjét. Mikor meglát nem érdekli senki más, csakis én. Ezt egy bizonyos pontig pedig elfogadtam, ugyanis nem az ő hibája az, ha megszeret valakit. Viszont idővel indulatosabb lett, s erőszakosabb. Mára pedig már magának akart tudni, és ezt mindig erősen éreztette is. Tetteivel, s szavaival elérte, hogy féljek tőle. Tartottam tőle is, és attól is, hogy egyszer még messzebb megy. Messzebb, mint az álmomban...
A szoba, viszont ahol most tartózkodtam megnyugtatott, ugyanis Jisungéknál voltam, ahol nem volt Yejun, se semmi más, ami miatt aggódnom kellett volna. Ettől függetlenül, ahogyan az álmomban, úgy most is gyorsabban vert a szívem. Szemeim ugyanúgy könnyekkel teltek, ráadásul a félelem érzete még a felébredésem után sem múlt el teljesen.
Lassan felültem az ágyban, majd megtöröltem szemeimet, és a még sötétségbe boruló helyiségben meredtem magam elé. Próbáltam elhesegetni az álmom emlékeit, viszont ez nem sikerült. Ugyanúgy kísértettek az emlékei, s tudtam jól, hogy még fognak is. Miután pedig felkapcsoltam az ágy mellett lévő éjjeli lámpát, tekintetemet Jisungra vezettem, aki a másik, körülbelül egy méterrel arrébb elhelyezkedő ágyon feküdt, ráadásul nem is egyedül.
Jisung a szobatársával osztozkodott az ágyon, amin kisebb-nagyobb sikerrel, de mégis elfértek. A másik fiú Minho volt, akivel Jisung idén végre sikeresen összejött. Sosem láttam még ilyen boldognak, mint most. Örültem annak, hogy igaz nehézségek árán, de végül egymásra találtak.
Miután elnéztem róluk az ágyam melletti éjjeliszekrényre néztem, majd a rajta lévő telefonomért nyúltam, s vetettem egy pillantást az időre. Az ébresztésig még volt egy órám, így sóhajtva feküdtem vissza, s újra lehunytam szemeimet. Aludni ettől függetlenül nem tudtam. Nem tudtam visszaaludni, bár ezek után nem is akartam. Percekig feküdtem csukodt szemekkel, majd a tehetetlenségem miatt ismét felültem. Mivel az alvás mellett tényleg nem akartam dönteni, így nem maradt más választásom, mint kikelni az ágyból.
Amint pedig kimásztam az ágyból, és miután azt bevetettem, ismét a két fiúra néztem, akik békésen aludtak egymás mellett. A közös takarójuk egyik része lecsúszott a földre, ami miatt látható volt Jisung egyik lába, ami Minho lábain pihent. Ahogyan nappal is, úgy éjjel is levakarhatatlanok voltak egymásról. Sülve-főve együtt voltak, s egy percre sem voltak képesek elszakadni egymástól. Ragaszkodtak egymáshoz, ráadásul látványosan.
Nem akartam felébreszteni őket, így megfogtam a ruháimat, és előkerestem egy törülközőt a bőröndömből. Fürdeni indultam, s valamilyen szinten reménykedtem abban, hogy mire elkészülök nem leszek fent egyedül.
Mivel egy kicsivel hat után riadtam fel, így kapkodnom abszolút nem kellett. Ráérősen zuhanyoztam le, miközben meghallottam Minho hangját. Nem tudtam, hogy Jisunggal beszélget, vagy telefonál, viszont örültem annak, hogy fent van. Egyedül nem tudtam volna, hogy mihez kezdjek másnak a kollégiumi szobájában.
Miután lefürödtem, s megtörölköztem felhúztam az iskolai egyenruhámat, végül pedig fogat mostam. Pár percig még igazítottam a hajamon a tükör előtt, majd miután pedig teljesen elkészültem a fürdőszoba ajtajához léptem. Viszont mikor azt kinyitottam egy olyan látványban lett részem, ami miatt a számat szóra nyitottam, de attól függetlenül egyetlenegy szót sem tudtam kimondani.
Minho és Jisung még mindig az ágyon feküdtek, viszont nem egymás mellett, hanem egymáson. A folyamatos csókváltásukat viszont nem akartam sokáig nézni, így kénytelen voltam véget vetni a pillanatuknak.
-Azt hiszem én megyek. - szólaltam meg, ami miatt Minho egyből elvált Jisungtól.
Sietősen pakoltam be a kintlévő holmimat a bőröndömbe, majd megfogtam a fogantyúját, végül pedig az ajtó felé kezdtem el húzni.
-Jeongin. - szólított meg halkan Jisung. - Ne már. Minho, most elüldözted. - háborodott fel.
-Én? Nem ellenkeztél, szóval... - kezdte el, de közbevágtam.
-Nem üldöz el senki, és megértek mindent. Együtt vagytok, kellenek a közös percek. - közöltem. - Nekem itt amúgy sincs helyem igazából. Köszönöm, hogy itt aludhattam. - néztem rájuk. - Egy éjszakától megmentettetek.
-Hova mész ilyen korán? - kérdezte Minho. - Csak hét óra lesz.
-Visszaviszem a bőröndömet a szobámba. Yejun ilyenkor még biztosan alszik. Jövök és... Rohanok is onnan. - nevettem fel kínosan.
-Nem maradnál még egy kicsit? - kérdezte Minho, ami miatt éretlenül néztem rá, ahogyan Jisung is. - Érkezik a reggeli. - mesélte egy kisebb habozás után.
Miután megköszöntem még egyszer mindent, s udvariasan visszautasítottam a reggelit, kinyitottam a bejárati ajtót, végül elköszöntem tőlük. Amint pedig kiléptem, és elkezdtem visszacsukni az ajtót, Jisung utánam kiáltott.
-Sietek az osztályba, Innie. - kiáltott, majd halvány mosollyal csuktam be végül az ajtót.
-Hát az jó lesz. - mondtam halkan.
Miután meghátráltam az ajtótól, és elnéztem az egyik irányba megpillantottam egy fiút közeledni, aki a kezében egy szatyrot szorongatott. Nem viselt semmilyen egyenruhát, viszont mégis ismerős volt. Minél tovább néztem, annál biztosabb lettem abban, hogy már láttam valahol.
A fiú lesütött szemekkel közeledett, majd amint tekintetét feljebb vezette, s meglátott, rögtön megtorpant. Arca meglepetté vált, és még a száját is szóra nyitotta. Egy darabig tartottam vele a szemkontaktust, majd hirtelen rájöttem, hogy ki is áll velem szemben.
-Hyunjin? - kérdeztem, majd halvány mosolyra húzta a száját.
-Ismersz? - kérdezte mosolyogva. - Jeongin. - tette hozzá a nevem, ami meglepett.
-Téged mindenki ismer. - közöltem. - De te honnan ismersz engem? - kérdeztem halkabban.
Hyunjin habozni kezdett, majd mielőtt bármit is mondott volna tekintetét mellém vezette. Nem értettem, hogy mit néz ennyire Hyunjin, így én is oldalra néztem. Amint viszont megtudtam a tekintete elterelődésének okát, hátrálni kezdtem. A hirtelen hátrálásom miatt szinte azt sem tudtam, hogy hova lépek, így a bőröndömet is sikeresen felborítottam, ráadásul még én is majdnem elestem benne.
-Minden rendben? - kérdezte Hyunjin, aki már szinte ugrott is a segítségemre.
Semmi sem volt akkor rendben. A folyosón ugyanis az a személy jelent meg, akit pont el akartam kerülni.
-Hogy ne lenne? - válaszolt helyettem Yejun egy kérdéssel. - Ne haragudj, de beszélnem kell Jeonginnal. - nézett Hyunjinra.
Yejun pillanatok alatt állította fel a bőröndömet, majd megragadta a fogantyúját, ahogyan a karomat is. A tette miatt, viszont az arcom rögtön ijedté vált, amit Hyunjin is észrevett.
-Mit akarsz tőle? - kérdezte Hyunjin.
-Mit akarnék? Csak beszélgetni szeretnék vele. Igaz, Jeongin? - nézett rám fenyegető pillantással.
A szívverésem a félelem miatt egyre hevesebb lett, majd a saját érdekemben bólintottam egyet. Nem akartam, hogy Yejun még idegesebb legyen, így jobb ötletnek gondoltam a helyeslést.
Viszont Yejun ezután húzni kezdett egyenesen a szobánk felé, ami egyáltalán nem tetszett. Féltem, hogy valami őrültséget tesz, ahogyan attól is, hogy sosem fogok megszabadulni tőle. Ettől függetlenül mégis mindenféle ellenkezés nélkül hagytam, hogy Yejun vezessen. Tudtam, hogy ha eddig sem értem semmit ellene, úgy most sem érnék. Ráadásul egyre biztosabb lettem abban is, hogy ellene nem csak én, de más sem tudna mit tenni.
Egyszer valamikor... Mindegy, hogy mikor, de vége lesz. Tudom. Vagyis remélem...