Herkules

- 8 -

  - Nem... Azt nem hagyom – Herkules olyan bizonysággal mondta ki ezen szavakat, hogy a századok alatt felhalmozódott közöny és érzéketlenség, a családját veszni hagyó lelkiismerettel és fájdalommal egyetemben, amit nap mint nap át kellett élnie, most valami egészen mássá formálódott benne.
  Elhatározása pedig olyan erővé, amely üvegként törte ezernek darabjára vihar tépázta kicsiny világa vaskos falait.
  Családja boldog miliője lassan semmivé lett, miközben szeme előtt feltárult a sötét barlang olyannyira gyűlölt képe, benne a kicsiny leány földre esett alakjával s a fölé magasodó, bármely pillanatban lesújtó férfi diadalittas mosolyával.
  Herkules lassan kinyitotta a szemeit.
  Aztán megindult. Még csak nem is gondolkozott. Csak hagyta, teste hadd tegye, amit korábban is akart, ám valami megálljt parancsolt neki, és ezúttal nem ő volt, aki visszafogta magát.
  Hanem a láncok.
  Héphaisztosz láncai, atyja béklyói még mindig fogva tartották.
  A láncok, melyeket még ereje teljében is képtelen volt akárcsak megmozdítani is.
Ideje pedig már alig maradt.
  A haramia kardja a magasba emelkedett, a kislány még mintha ráemelte volna könnyes tekintetét, Herkules pupillája kitágult a félelemtől, ami szívébe hasított a következők láttán, majd egy dühödt és elkeseredett ordítás, s a mellkasán egyszeriben egy fehéren izzó kéznyom formálódott.
  Égette, akár egy villám. Akár atyja villáma, majd a következő pillanatban azt kellett látnia, hogy a végzetes kar, a lesújtó kéz belefagyott az időbe, mozdulatlanná téve gyilkost, s áldozatát egyaránt.
  Herkules nem értette, mi történt, de abban biztos volt, hogy Zeusz erejét érezte magában. Ám ideje nem volt töprengeni a miérteken, mivel a varázslat hatása máris gyengülni kezdett, s a véres penge már útnak is indult, lassan, ám egyre gyorsulva, csak mielőbb befejezhesse végzetes útját.
  Herkulesnek több se kellett, acélos elszántsággal tekintetében megfeszítette minden izmát és nekiveselkedett.
  Hajdanán még saját magát akarta menteni, dühében tépni le láncait, amik fogva tartották atyja parancsára, ám azok sohasem engedtek, nem számított, milyen erősen, avagy milyen sokáig feszítette őket.
  A láncok kitartottak.
  Ám most más volt a helyzet. Nem magáért akart szabadulni a béklyók rabságából, hanem azért, hogy megmenthesse azt a gyermeket.
  És nem létezett olyan erő, ami ezúttal útját állhatta volna.
  Minden erejével azon volt, hogy a vaskos láncok engedjenek. Az erek kidagadtak hatalmas izmain, fogait összeszorította, Zeusz keze nyoma pedig úgy izzott mellkasán, akár a napkorong a legforróbb nyári délutánon.
  A penge mozgása már szemmel is követhető volt, ahogy múlt a varázs; a gyilkos szemében visszatükröződött a barlangot betöltő különös fény, s a következő pillanatban, ahogy már pislogott is egyet, Herkules tudta, hogy kifutott az időből.
  Ám ekkor Cassia rápillantott, és a férfi egy röpke momentum erejéig mintha csak saját lányát, Ileát látta volna, amint lecsap rá gyilkosa pengéje.
  A kislány becsukta a szemeit, mintha csak érezte volna, hogy valami szörnyű és nagyon fájdalmas fog történni, ám valamiért csak lánccsörgést és egy férfi hitetlenkedő, akadozó hangját vélte hallani.
  - Te meg... mégis... ki...?
  A bandita hangja úgy remegett, akárcsak a kezében tartott fáklya fénye a barlang tetejéről rácsöpögő nedvességtől.
  Cassia félve nyitotta ki a szemeit és pillantott fel, s meglepődve tapasztalta, hogy egy hatalmas termetű férfi állt felette, széles mellkasán egy izzó tenyér jelével, hatalmas karjain vaskos láncokkal, s szemében valóságos villámokkal.
  Ott állt felette, bátyja gyilkosával szemben, akinek felé sújtó kardját puszta kézzel tartotta, de olyan erővel, hogy a másik még csak mozdítani sem tudta fegyverét.
  Herkules szemei szikrákat szórtak, ahogy Zeusz ereje áramlott a testében és olyan elszántsággal tartotta ellenfele kardját a csupasz pengéjénél fogva, hogy ha a látványától nem is fogott volna nyúlcipőt, a következőtől minden bizonnyal.
  Merthogy a szakállas férfi egyetlen mozdulattal pozdorjává törte az acélpengét, hogy aztán úgy kerekedjenek el a haramia szemei, ahogyan még soha azelőtt.
  Olyan félelem járta árt a tagjait, hogy nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett saját vizeletétől, majd éles hangon felkiáltva, fáklyáját s fegyverének csonkját elhajítva szedte lábát a sötét barlangban oly elánnal, hogy azt még Hermész is megirigyelhette volna.
  Pillanatok teltek el csupán, mégis mintha óráknak hatott volna, úgy nézte a hatalmas embert a kicsi lány, akinek morózus és félelmetes arca valamiért korántsem volt olyan ijesztő, mint amilyennek az elinalt gyilkos láthatta.
  Herkules szemeiből lassan tova szálltak a villámok, miként mellkasán is nyoma veszett atyja izzó keze nyomának, majd lepillantott a lábánál immár magát ülő helyzetbe tornászó gyermekre.
  Az eldobott fáklya még ott világlott a földön, gyér fénybe borítva a hatalmas ember vonalait, ám Cassia még a félhomály ellenére is tudta, érezte, hogy ettől az embertől nem kell tartania.
  - Most haza viszel? – dörgölte meg fáradtan álmos szemeit, mintha mi sem történt volna mindezidáig.
  Herkules elmosolyodott és szemeiben végtelen kedvességgel leguggolt a csöppnyi gyermek mellé.
  - Igen. Hazamegyünk.