Herkules

- 3 -

  A leláncolt férfi arcán megrándult egy izom.
  Valahogy minden más volt, mint korábban szokott. Mintha minden valahogy sokkal valóságosabb lett volna.
  Érezte, hogy valami felkavarta a barlang állott levegőjét. Szagokat érzett, amiket korábban nem. És a hangok... a hangok, amiket hallott, egészen mások voltak, mint idestova századok óta minden egyes nap, amikor csak újra át kellett élnie családja lemészárlását.
  Annak a férfinak pedig, aki elvette asszonya és gyermekei életét egészen más volt a hangja.
  Rideg volt. Kimért. És sokkalta gyűlöltebb.
  Gyűlöltebb, hiszen ezer és ezer alkalommal hallotta már, amint azt mondja Deianeirának: „A sorsod a férjednek köszönd".
  Aztán a gyilkos penge megvillan, s a fogságba vetett férfi szeretett kedvese és három gyermeke Hádész birodalmába vettetett.
  Túl sokszor látta már e képsorokat, amiket maga Zeusz plántált elméjébe a végzetes éjszakáról. Túl sokszor élte már át őket ahhoz, hogy tudja, valami megváltozott. Hogy a fáklyát tartó férfi nem az volt, aki végzett a családjával, és akit utána bosszúból könyörtelenül levadászott az embereivel együtt, az utolsó szálig, hogy aztán végül ott álljon ellenfelei legyőzött tetemei felett, az ő vérüktől borítva s elárulva mindazt, amit létezése jelképezett mind a világnak, mind pedig az isteneknek.
  Zeusz átka még ma is élt, hiszen századok elteltével sem érte utol a halál. Teste nem öregedett, izmai nem vesztettek erejükből, s tettéért minden egyes nap meg kellett bűnhődnie, újra és újra, miközben odakint a világ szép lassan elfelejtette mind az istenek, mind pedig az ő legendáját.
  De nem számított.
  Korábban az emberek szólították, kérlelték, s fohászkodtak hozzá a segítségért, amit sokszor egyedül csak tőle remélhettek, hiszen félisten lévén sokkalta közelebb állt hozzájuk, mint a hatalmas, ámbár igen szeszélyes istenek, kik számára az ő életük nem ért többet egy elhaló kalásznál a búzamezőn.
  Akkoriban még hallotta őket. Ám mára csupán a fület sértő némaság maradt, a szótlanságba burkolózott magány eme hideg falak között, az örök szenvedés, mit Zeusz mért ki rá büntetésül; és a közöny, hogy történjék bármi is odakint, bárhol is a világban, ő soha többé nem fog segíteni egyetlen embernek sem.
  Miként tették azt ők is, amikor gyáván meghunyászkodva végig nézték, miként ölik le barmok módján szeretett családját.
  Hitét vesztette bennük. Akárcsak önmagában.
- Segít...ség – erőtlen, vékonyka hang tört fel a kicsiny leány kiszáradt torkából, mire a láncok béklyózta férfi vaskos karján ösztönösen megrándultak az izmok.
  A teste még saját akarata ellenére is cselekedni akart, ami rendkívül meglepte a férfit.
  Idejét se tudta, mióta állt már ott láncra verve, mozdulatlan, beledermedve az időbe, akár egy eleven kőszobor, erre most egyetlen, gyöngécske hangfoszlányra, még csak nem is az ő akaratából, de a teste megindult volna, csakhogy megmentse a lányt.
  Badarság.
  Minő ostoba és hiábavaló cselekedet volna. Számolni se tudja, hányakat mentett meg akkoriban és hányan rebegtek hálaimát, mondtak köszönetet, csak mert ott volt és segített nekik. Számára vadidegen embereknek, ismeretlen, távoli vidékek országainak, népeinek, hogy aztán pont azokon ne tudjon segíteni, akik mindennél többet jelentettek a számára a világon.
  Nem értette, miért történik ez vele. Hogy Zeusz, a hatalmas isten miért hagyta, hogy ez történjen. Hogy miért nem avatkozott közbe, amikor az emberek gyáván és meghunyászkodva elbújtak odvaikba, miközben a családja életére törtek... És nem holmi alvilági szörnyetegek, démonok vagy félistenek, hanem egyszerű emberek. Éppolyanok, mint ők. Vagy mint azok, akik nap mint nap kérték a segítségét.
  Hagyták, hogy megtörténjen. Egyszerűen csak hagyták. Hogy aztán éppoly könnyen ítéljék el tettéért, amiért revansot véve igazságot szolgáltatott halott családjáért, vérüket ontva a bűnösöknek. Ami alól maga Zeusz sem volt kivétel, akinek dühödt tehetetlenségében romba döntötte templomait, ahol csak tehette szerte egész Hellászban.
  Elítélték. Mindannyian.
  A megmentőből gyilkos lett. A hősből pedig egy szörnyeteg.