Herkules

- 1 -

  Léptek zaja vert súlyos visszhangot a némasághoz szokott, kies barlang sötétjében. Apró, kicsiny lépteké, melyek oly idegenül csengtek a századok óta magányra kárhoztatott, zord falak között.
  Közeledett. A férfi a lihegést is hallotta, ahogy a kislány szaporán s mélyen veszi a levegőt. Nyomában üldözője, aki egyik kezében sercegve lobogó fáklyát, a másikban egy a szívét hamarost átdöfő, véres kardot tartott.
  Túl sokszor látta már. És túl sokszor hallotta, ahogy lánya, a kicsi Ilea kinyújtja felé a kezét, könyörögve a segítségéért, egyre csak azt a szót mondogatva, amitől a szíve még most is elszorult megannyi halandó esztendő után.
  Apa.
  Nem nyitotta ki a szemét.
  Nem akarta látni. S miként már oly sokszor, most is igyekezett elmenekülni valahová a sötétségbe, valahová mélyre, önmaga s örökkön kínzó emlékei elől menekülve, csak ne kelljen újra átélnie mindazok elvesztését, akik hajdanán az egész világot jelentették számára.
  Nem mozdult. A súlyos láncok, melyeket maga Zeusz, az Istenek Mindenható Királya kovácsoltatott neki, s az átok, miszerint minden egyes nap, hogy Apollón szekere átvágtat az égen, újra és újra meg kelljen tapasztalnia szerettei halálát, oly súllyal nehezedtek vállára, melyhez mért erőt nem hogy halandók, de még maguk az istenek között sem találni.
  Ott állt a fal mellett. Karjai kifeszítve, lábai megrogyva, fejét lehorgasztva, miként Héphaisztosz béklyói már emberöltők óta tartották fogva az Olympus kazamatáinak legmélyén.
  Éhezett. Kínozta a szomjúság. Ajkai cserepesek voltak. Bőre repedezett. Ám izmai éppúgy dagadtak az erőtől, miként hajdanán, amikor még ő is emelt fővel járhatta odakint a napfény sütötte világ végtelenbe nyúló útjait a szélrózsa minden irányában.
  Ez is az átok része volt. A keserű halhatatlanság, ahol a test nem kért az elmúlásból.
  Nem úgy a lelke, mely már idejét se tudta, mióta szakadt apró darabjaira s halt el szép lassan, akár a lehulló virágszirmok az ősznek közeledtével.
  Bár a teste is úgy sorvadt volna el a századok alatt, akár a szíve. Zeusz haragja, s az ő bűne akkor teljesedhetett volna ki igazán. Ha a nagy hős, kinek nevét egykoron egész Göröghon zengte a hálától, amiért reményt hozott mindazok számára, akik igazságtalanul szenvedtek az istenek szeszélyei miatt, éppúgy elenyészik az idő múlásával, miként atyja dühödt, vádló s legfőképp csalódott hangja, amit nem hallott már időtlen időknek óta.
  Fogalma sem volt, a világ mekkorát változhatott azóta. Hogy miért nem hallotta többé az emberek fohászait, az istenek gúnyos nevetését, amiért a halandók örökös patrónusa, az igazság vitathatatlan bajnoka ily csúfos véget ért, avagy, s ez volt a legfurcsább mind közül; miért érezhetett hűvös fuvallatot mocsok és por borította, kiszáradt bőrén.
  A hangok erősödtek. Az apró léptek mind közelebbről hallatszottak, miként az őket üldöző férfi trágár szitkai, amiért a csöppnyi kislány még mindig életben volt csillapíthatatlan vérszomja ellenére.
  A leláncolt alak azonban még most sem mozdult.
  Amit érezni, vagy hallani vélt, nem lehetett más, csupán képzeletének szüleménye. Egy újabb illúzió, egy újabb valósnak tűnő emlékkép, ami nem szolgálhatott más célt, mint csupán szenvedésének fokozását ebben az elátkozott világban, ahol fájdalma és keserűsége egy örökkévalóságon keresztül kínozta és mardosta belülről, akár a méreg; megfosztva őt a halál nyújtotta békességtől, s egyben az esélytől, hogy akár egy percre is, de újra láthassa szeretteit s a karjaiba zárhassa őket az Elízium örökkön zöld mezein.