Herkules

- 6 -

  Zeusz szóra nyitotta ajkait, de nem tudott mit mondani. Némasága s tépelődése viszont éppen elég volt a szakállas férfinak ahhoz, hogy újfent hátat fordítson az öregnek, s közben titkon azt kívánja, bár örökre eltűnne a színe elől.
  Zeusz alakja mintegy varázsütésre, hirtelen halványodni kezdett. Az öreg isten azonban nyomát sem mutatta meglepettségnek, avagy félelemnek. Épp ellenkezőleg.
  Elmosolyodott. Bár ebben a mosolyban nyoma sem volt örömnek. Majd elnézett a távolba, a messzi horizontra, el a füves lankák végtelenbe nyúló mezői felett, s túl a feléjük közeledő, viharos fellegeken.
  - Minden okkal történik, fiam. Jó és rossz egyaránt. Neked azért kellett szenvedned, hogy kiálld az utolsó próbád is... Hogy végre az lehess, akinek születtél. Egy bajnok. Vitéz harcos, és igaz férfi, aki nem csupán erejével tűnik ki a halandók közül; hanem a szívével is. Mert nem csak azt ismeri, ami boldoggá teszi az embert; hanem azt is, ami csalódottá, iriggyé és haragvóvá. És fiam, aki mindezen túl tud lépni, aki mindezt le tudja győzni önmagában... az lesz a legnagyobb hős mind közül.
  - Nem érdekelnek a hősök – szólalt meg a szakállas férfi, továbbra is sóvárogva figyelve családja boldogságát, miközben szíve furcsán nyugodni tért, hogy még a századokon át halmozódott harag is párologni látszott atyja iránt. – Sem az emberek. Tőlem felfordulhat mind. Akárcsak ti, istenek.
  Zeusz továbbra is csak mosolygott, mivel tudta, hogy még saját magával sem őszinte, ám arcán végtelen szomorúság tükröződött, amiért utolsó pillanataiban így kell magára hagynia fiát.
  - Gyermekem – hangja furcsán zengett még az egyre erősödő szélvihar ellenére is, hogy a hatalmas termetű férfi valamiért úgy érezte, meg kell fordulnia. – Úgy sajnálom.
  A férfi bozontos szemöldökét ráncok gyűrték össze, amint értetlen tekintettel lépett közelebb egyre csak halványuló atyjához.
  - Apám... Mi történik?
  - Nincs már több időm – Zeusz kedvesen mosolygott rá, amint gyermeke óriás kezével szinte remegve próbálta érinteni a testét. – Sem nekem, sem a többieknek.
  - Miről beszélsz? Hol vannak a többiek? Mi történt velük?
  Zeusz alakja mind halványabb lett, hogy már teljesen áttetszővé vált a férfi számára, akit meglepő módon elöntött a páni félelem.
  - Bocsáss meg nekem – az öregember szemeiből a könnyeket apró kristályokként fújta tova az arcába kapó szél. – Bocsáss meg, amiért nem lehettem olyan apa, amilyet megérdemeltél... és hogy nem voltam melletted, amikor szükséged volt rám.
  - Apám..? – a férfi zavartan, maga is könnyezve próbálta megérinteni, megragadni, magához szorítani atyja szellemmé váló alakját; de kudarcot vallott. – Ne... Ne, ezt ne!
  - Fiam – Zeusz hangja elcsuklott az érzelmektől. – Bocsásd meg nekem, hogy olyan sokáig hagytalak szenvedni. De nem tudtam... nem tudtam hamarabb jönni.
  A férfi nem értett semmit sem, odafent villámok hasították az eget s hirtelen az eső is mintha csak dézsából öntötték volna, úgy szakadt rájuk, Zeusz pedig, a hatalmas isten, aki egykoron világoknak parancsolt, most valamiért erőtlen, s megtörten készült átadni magát a feledés szürke homályának.
  - Nem... nem számít, megbocsátok! Ne törődj vele, apám! Amit mondtam... én... nem gondoltam komolyan! Kérlek! Csak ne menj el! Maradj itt velem! Könyörgöm!
  - Nálad csodásabb fiút nem is kívánhattam volna – Zeusz felemelte kezét, s amennyire még csak tehette, megérintette vele a szakállas férfi arcát. – Végezetül pedig – keze lejjebb csúszott, egész a férfi hatalmas mellkasáig. – Hadd adjak át egy ajándékot... Utolsó próbád jutalmaként.
  - Nem... Én... Ezt nem értem – fia képtelen volt szavakat találni ebben a lehetetlen helyzetben, majd a következő pillanatban Zeusz keze felizzott, és a férfi égető fájdalmat érzett atyja kezének nyomán.
  Felszisszent, majd a földre rogyott, odakapva a sebhez, aminek viszont hűlt helyét találta csupán.
  Zavartan pillantott hát fel az öreg istenre, ám addigra már nyoma veszett. Helyén nem maradt más, csupán apró, szikrázó kristálydarabkák, amik úgy hullottak alá a levegőben, békésen, a viharos, esős széltől háborítatlanul, akár hópelyhek egy nyugodt, téli éjszakán.