A férfi hitetlenkedő szemekkel nézte mindazt, ami megmaradt édesapja testéből, hatalmas kezeiben reszketegen próbálva felfogni minél többet a lehulló darabkákból.
- Mindig is büszke voltam rád – Zeusz hangja nagyon távolinak hatott és egyben nagyon erőtlennek. – Én kicsi Herkulesem.
A férfi érezte, hogy vége. Hogy atyja, az istenek mindenható királya eltávozott az élők, de leginkább a létezők világából.
Valahogy tudta, valami megingathatatlan bizonysággal súgta neki, hogy többé már nem fogja újra látni. Sem pedig hallani.
És ettől még az a többszörösen kifacsart, ezerszer is darabjaira hullott, tehetetlen és ostoba húscsomó a mellkasában, majd' belé szakadt a fájdalomba.
Kiáltani akart, de nem tudott.
Üvölteni, ordítani, minden dühét s fájdalmát kiereszteni a világba, de valamiért képtelen volt rá.
Ott térdepelt a fűben, ázva az esőben, tehetetlenül szenvedésre kárhoztatott sorsával szemben, szívében mégsem volt nyoma haragnak vagy gyűlöletnek.
Maga sem tudta, miért érez így. Hogy mi fog most történni. Hogy mi lesz most vele, hogy csakugyan egyedül maradt a világban.
Herkules elnézett abba az irányba, ahol családját látta korábban, s könnyek és eső áztatta szemei meglepve tapasztalták, hogy még a különös vihar ellenére is ott játszottak a zöld lankák egyikén, napfényben sütkérezve, akár egy elszigetelt, csöppnyi menedékben a köröttük tomboló vihar közepén.
És akkor nyilvánvalóvá vált számára, hol is volt valójában.
Nem az Elízium mezein, miként gondolta azt korábban. Hanem saját szívében; annak is a legmélyén, ahol kincsként őrizte szerelme s gyermekei emlékét, és ahol bármi szenvedés és fájdalom érte is, ők akkor is békében és szeretetben éltek, háborítatlan biztonságban, amíg csak élt.
Hirtelen különös hangok ütötték meg a fülét.
Egy férfi hangja, ami furcsán ismerős volt a számára.
- Itt ugyan nem találsz segítséget.
Herkules dús szemöldökét borzolva tekintett körbe, de sehol sem látta a hang gazdáját.
- Meghalni jöttél ide, te szerencsétlen.
Felpattant, s tehetetlenségében dühödten forgolódott, csak megpillanthassa végre a férfit, aki mindjárt lesújt a kardjával, csakhogy elvegye annak a csöppségnek az életét merő szórakozásból, akit korábban még csak látni sem volt hajlandó, csak mert saját szívét lezárva próbált menekülni tulajdon lénye elől.
Az elől, aki mindig is volt, és akinek mindig is lennie kellett volna.
CITEȘTI
Herkules
Fantezie" - Minden okkal történik, fiam. Jó és rossz egyaránt. Neked azért kellett szenvedned, hogy kiálld az utolsó próbád is... Hogy végre az lehess, akinek születtél. Egy bajnok. Vitéz harcos, és igaz férfi, aki nem csupán erejével tűnik ki a halandók kö...
