Herkules

- 5 -

  Oda akart szaladni hozzájuk. Futni, repülni, csak mielőbb a karjaiba zárhassa őket. Ám egy érzés valahol mélyen azt súgta, nem teheti. Hogy nem érné el őket sohasem, bármennyire is próbálná.
  Szemeiben ott tükröződött mindaz a fájdalom és szenvedés, amit át kellett élnie kirótt büntetése alatt.
  Fekete üstöke és szakálla úgy lobogott a szélben, akárcsak egyszál ágyékkötöje, vagy annak az öregnek a hófehér tógája, aki most úgy állt mögötte, hogy egy pillanattal korábban még nyoma sem volt a jelenlétének.
  A férfi még csak meg sem fordult, anélkül is tudta, ki áll mögötte.
  - Mit akarsz tőlem? – kérdezte az öreget, továbbra is könnyes szemekkel figyelve családját a távolban. – Hát nem szenvedtem még eleget?
  - Ó, fiam – szólalt meg az öreg szinte reszkető hangon. – Nekem sosem volt célom, hogy szenvedni lássalak... A szívem hasadt belé, hogy ennek kellett történnie, higgy nekem.
  - A szíved? – a férfi még mindig csak előre nézett, habár a meghatottság és emlékek fájdalma, ami elöntötte, kezdte átadni a helyét a színtiszta haragnak és gyűlöletnek. – Neked olyan nincs és soha nem is volt... Miféle apa képes azt tenni a fiával, amit te tettél velem? – lassan megfordult, hogy vádló és csalódott szemeit atyjára, a hatalmas Zeuszra szegezhesse. – Miféle apa az, aki... - elcsuklott a hangja, majd mély levegőt véve kinyújtotta fatörzs vaskos karját a szerettei felé, akik még most is önfeledten, róluk még csak tudomást sem véve játszottak a zöldellő lankákon. – Megmenthetted volna őket... Hatalmadban állt! Hiszen te vagy a hatalmas Zeusz, az istenek királya!
  - Élhetnének... Vagy halhattam volna velük. De te megtagadtad tőlem. Hagytad, hogy elvegyék őket, és aztán láncra vertél, mint egy kutyát!
  - Nem volt más választásom – szavatkozott az öregember. – Embereket öltél. Vért ontottál, fiam!
  - Megérdemelték! Hiszen elvették őket tőlem! Apám, megölték a családomat! Az unokáid! Hogy nem látod, hogy amit tettem, így volt helyes?!
  - Fiam – lépett hozzá közelebb Zeusz finoman megragadva a már-már zokogó férfi széles vállait. – Neked a békéért kell harcolnod, nem a káoszt szolgálnod! Azzal, amit tettél, elárultad mindazt, ami vagy, aminek lenned kellene!
  - És mi lenne az, apám? Csak egy gyilkos vagyok... semmi több. Ennyi maradt meg annak a férfinak a legendájából, aki sohasem volt elég ahhoz, hogy el tudd fogadni. Különben megmentetted volna őket. És ezt sohasem fogom megbocsátani.
  - Ne mondd ezt, fiam – az öreg ráncos arcán éppoly szomorúság vetette meg a lábát, miként a szakállas férfi szemeiben, aki lefejtette magáról atyja kezeit és újfent családja felé fordult, néma gyászba burkolódzva, hogy közben odafent a magasban a fehér fellegeket szürke és komor viharfelhők váltották fel.
  - Sohasem akartam neked fájdalmat okozni. Legkevésbé ő nekik - pillantott el maga is a férfi családja felé. – De ha közbe avatkozom... akkor sohasem ismered meg, milyen a bánat, a harag és a gyűlölet. És hogy mindez mit is képes tenni az emberrel, ha már úgy érzi, semmi mása nem maradt ezen a földön. Még akkor is, ha a szíve olyan nemes és tiszta, mint a tiéd, fiam.
  - Ezért történt mindez? – kérdezte az óriás termetű férfi elcsukló hangon. – Ezért kellett nekik meghalniuk? Hogy végre szenvedni láss? A saját fiadat? A saját családod vére árán?
  Úgy fordult meg, hogy attól a tekintettől, mellyel atyjára nézett, az istenek hajdan volt mindenható királya valósággal megsemmisült, s nem maradt belőle más, csupán egy reszketeg vállú öregember, akinek szíve éppúgy vérzett és zokogott, akár egyetlen, megmaradt gyermekéé.