Epilógus - Connor

646 78 78
                                    

Oké, én egyáltalán nem úgy gondoltam Disneylandre, mint mások. Úgy értem, a legtöbb ember úgy volt vele, hogy egy menő hely, egy felnőtteknek és gyerekeknek épített vidámpark, ahol végre önmaguk lehetnek. Viszont, nekem ez a világ sokkal többet jelentett.

Egészen kicsi voltam, amikor elkezdtem meséket nézni. Először kimaradt a dolog, mert sokkal jobban vonzottak a kisautók és a többi dolog, aztán megszületett Zoe, és valamilyen szinten minden megváltozott. Elkezdtünk hercegnőket bámulni, Herkulest, Pán Pétert, és minden olyan történetet, ami ezekhez hasonlított. Imádtuk, és szerintem ilyenkor történtek meg azok a ritka alkalmak, amikor nyugton tudtunk maradni, és lekötött minket valami.

Aztán persze felnőttünk, egyre inkább eltávolodtunk egymástól, és elfelejtődtek a közös esték, de ennek ellenére nekem minden egyes mese megmaradt az emlékezetemben. Amikor elkezdtem a középiskolát, és a dolgok elindultak lefelé a lejtőn, akkor gyakorlatilag a Disney volt az egyetlen, ami valamilyen szinten pozitívra fordította a dolgokat. Később, amikor megtudtam, hogy egy egész park létezik, amelynek ezek a mesék állnak a központjában, kitűztem magam elé a célt, hogy egyszer elmegyek majd, méghozzá Párizsba, mert miért ne. Sosem felejtem el a gúnyos tekinteteket, és a halvány mosolyokat, amiket válaszul kaptam – mást ez eltántorított volna a céljától, de bennem csak megerősítette a vágyat.


Kiderült viszont, hogy Disneylandre egyetlen dolog jellemző a rengeteg játék és látnivaló mellett. A hatalmas tömeg, ami Evannek és nekem nem éppen biztató előjeleket ígért a délutánra, de azt hiszem, mind a ketten úgy döntöttünk, hogy a nemes cél érdekében félretesszük az összes problémánkat, és megpróbálunk sodródni az árral.

Csodák csodájára működött a dolog, és még a negyedik hullámvasút után se lett elegünk az emberekből. Pontosabban, nekem nem lett elegem, mert azért Evan sokkal toleránsabb volt nálam, és majdnem mindig könnyebben feloldódott, mint én.

– Ahhoz mit szólsz? – érdeklődött a szőke hajú fiú, és megfogta az egyik kezemet, majd egy hatalmas torony felé mutatott, és olyan boldogan mosolygott, hogy szinte vakon bólintottam a kérdésére. Aztán amikor végre felnéztem, ugyanilyen hevesen megráztam a fejemet, jelezve, hogy ki van zárva a dolog.

– Biztos, hogy nem – adtam nyomatékot a gondolataimnak szóban is, elkerekedett szemekkel pislogva a Horror Toronyra, ami már messziről is hátborzongató volt, és úgy éreztem, nem kell közelebbről megcsodálnom az épületet, még innen, kicsit messzebbről is sok(k) volt a látványa.

– Connor, ne már! Na, menjünk már! Megígérem, hogy tetszeni fog, csak ne kelljen már könyörögnöm, jó? – Evan annyira lelkesnek és boldognak tűnt, hogy egy pillanatra majdnem elindultam utána, de aztán erőt vettem magamon, és ismét megráztam a fejemet.

– Nincs az az Isten – jelentettem ki, mire a fiú lemondóan sóhajtott, de már láttam rajta, hogy folyamatosan dolgoztak a fogaskerekek az agyában, és kitalált valamit. Őszintén, már az arckifejezése sem tetszett.

– Jó, de akkor a másik helyre megyünk, amit már korábban kinéztem magamnak – kötötte az ebet a karóhoz Evan, én pedig egyszerűen csak boldog voltam, hogy beadta a derekát, és elindultam a barátom után.

Nem mondom, hogy messzire jutottunk, de nagyjából milliónyi ember között araszoltunk el, kikerültünk pár iskolás csoportot, valamint Csipkerózsika hatalmas kastélyát is. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy hová megyünk, de aztán a következő kanyar után megláttam úti célunkat, az arcomról pedig lefagyott a mosoly.

– Most komolyan? – kérdeztem, egy kissé talán felháborodva, de Evan nem válaszolt semmit, csak elnevette magát, bólintott, aztán megragadta a kezemet, és gyengéden húzni kezdett maga után.

Waving through a window | ✔Where stories live. Discover now