Waving through a window | ✔

7. Evan

Miután Connor kilépett a fürdőszobából, kínos pillantást vetettem a saját tükörképemre. Nem értettem, hogy a másik fiú miért jött zavarba, hiszen semmi olyat nem láttam, amit nem kellett volna. Úgy értem, volt rajta nadrág és póló is, és nem tűnt úgy, mintha... mintha máshol egyéb problémái lennének.

Aztán, mikor elkészültem és kiléptem a folyosóra, már világossá vált, hogy valami nagyon felzaklatta évfolyamtársamat. A fal mellett ült, lábait felhúzta, fejét pedig két térde között nyugtatta. Mellé léptem, de még így sem reagált, még csak fel sem pillantott, látszólag teljesen elveszett a saját gondolataiban.

– J-jól vagy? – érintettem meg finoman a vállát. Ennek hatására végre mutatott valami reakciót, habár nem azt, amit reméltem.

Connor összerezzent, és felpillantott. Szemei vörösen csillogtak, arca a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, amit sötét haja is kihangsúlyozott. Nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, aztán a kezeit kezdte el tanulmányozni, mintha azok lennének a világ legérdekesebb dolgai.

– Connie... – suttogtam halkan, aminek hatására a fiú megdermedt. Ahogy rám pillantott, a szeméből csak düh és elkeseredettség sugárzott, a könnyei pedig lassan, majd egyre hevesebben megindultak.

– Ne hívj így – motyogta elfordítva a tekintetét. Megint a kezeit kezdte tanulmányozni, de nem a kézfejét vagy az ujjait, ahogy én szoktam, hanem a csuklóját.

Lassan, de biztosan kezdett összeállni a kép – legalábbis elkezdtem sejteni valamit, amiről reméltem, hogy egyáltalán nem igaz. Nem akartam elhinni, hogy a gyanúm esetleg valós lenne. Egyszerűen csak... senkinek sem kívántam azt, amit akkor éreztem, aznap, a parkban. Viszont ahogy Connort néztem, aki a csukóját vizsgálgatta – amelyet pulóver takart – visszagondoltam a nem is olyan régi pillanatra, amikor a fiú megrémült, ahogy beléptem a fürdőbe.

– M-mutasd a cs-csuklódat – mondtam, terveim szerint határozottan. Idegességem miatt azonban ez a három egyszerű szó is alig akart kiszakadni belőlem, még dadogással is nehezen tudtam kibökni egy rémesen könnyű és rövid mondatot.

– Miért, hogy kiröhöghess? – kérdezte Connor, pulóvere ujjával megtörölve a szemét. – Kösz, Hansen, de így is elegen gúnyolódnak rajtam – vetette oda, miközben felállt, azonban még mindig a falnak támaszkodott, mintha nehéz lenne megtartania a saját súlyát.

– Én... én csak segíteni akarok – tápászkodtam fel lemondóan, reménykedve abban, hogy ezzel elérek majd valami pozitív hatást, hogy majd a másik fiú elmosolyodik, és minden rendben lesz. Őszintén, nem is tudom, mit gondoltam.

– Nincs szükségem a kibaszott segítségedre, Hansen! – csattant fel Connor, aztán, mielőtt megakadályozhattam volna, felkapta a táskáját, és elindult az ajtó felé... én pedig utána.

– Connor – nyúltam a karja után, de nem hallgatott meg, csak vetett rám egy dühös pillantást, és kilépett az ajtón, amit becsapott maga után, de olyan erősen, hogy az ablak, amely amúgy sem volt a legjobb állapotban, megrezzent.

Ezzel pedig egyedül maradtam. Megint. Anya dolgozott, Jared csak a családja miatt állt velem szóba, és az egyetlen embert, akit érdekelt, hogy mi van velem... még őt is felidegesítettem. Azt hiszem, igaza van a többieknek, most már tagadhatatlanul. Egy nyomorék vagyok.

***

– Evan, megjöttem! – Anya hangja most megváltás volt, pedig máskor éppen csak figyelembe vettem, hogy hazaért, és már nem vagyok egyedül a lakásban. Most viszont felpattantam, és szinte rohanni kezdtem a bejárat felé. – Connor mikor ment el? – érdeklődött mosolyogva, viszont mikor meglátta az arckifejezésemet, elkomorult.