16. Evan

682 87 110
                                    

   Elgondolkodva bámultam a tévét, de igazából fel sem fogtam, hogy mi ment benne. A kanapén ültem, ölemben a mélyen alvó Connor fejével, vállamon takaróval. A fekete hajú fiú egy párnát ölelt magához, és halkan horkolt. Meg tudtam érteni, általában én is rémesen fáradt voltam egy-egy súlyosabb pánikroham után.


Amikor hazaértünk a Murphy-házból, Connor látszólag meg sem lepődött azon, hogy nálam tölti majd az éjszakát. Valahogy fájdalmasnak éreztem, hogy semmit sem kérdezett, egyszerűen csak kiszállt a kocsiból, és a vállamat ölelve sétált be lakásunkra. Amikor leültünk a kanapéra, anya felajánlott a fiúnak egy bögre forró csokit, de ő csak megrázta a fejét, majd leült, lábait pedig felhúzta a mellkasához, hogy átölelhesse.

Követtem a példáját, majd bekapcsoltam a tévét, hogy menjen valamilyen háttérzaj, ha már nem is beszélgetünk. Connor óvatosan az egyik díszpárna felé nyúlt, és térdei helyett azt szorította magához. Percekkel később megéreztem fejét a vállamon. Amikor biztos voltam benne, hogy a fiú elaludt, kissé arrébb ültem, aztán egy sor szerencsétlenkedéssel elértem, hogy a fekete hajú az ölembe feküdjön – gondoltam, kényelmesebb fekve aludni, mint ülve.

– Ne haragudj, hogy így kiborultam. – Összerezzentem Connor csendes, bizonytalan hangjára. A fiú már ébren volt, de még mindig nem ült fel, a párnát pedig még erősebben szorította magához.

– Sz-szerintem én vagyok az utolsó ember, akitől bocsánatot kell kérned – nevettem fel halkan. – Úgy értem, általában é-én is ilyen vagyok, é-és ha te nem pánikolsz be, a-akkor megtettem volna én, szóval... – befejezetlenül hagytam a mondatot, majd rövid gondolkodás után úgy döntöttem, nem fojtom magamba, ami érdekel, hanem megkérdezem tőle. – Nem csak az étterem é-és a szüleid volt a baj, u-ugye?

– Holnap előadást kell tartanom angolon – suttogta Connor, majd felült, így végre láthattam arcát. Szemeiben ismét könnyek csillogtak, légzése pedig kezdett szaggatottá válni, ahogy folytatta. – Kiderült, hogy a hiányzásom miatt lemaradtam a projekthétről, viszont az év végi jegyhez nagyon sokat számít.

– D-de hiszen te vagy az egyik legjobb angolból. M-még Jared is megmondta, p-pedig ő sosem vallana be ilyet... – szálltam óvatosan vitába a fiúval, aztán, amikor ismét rápillantottam, leesett, hogy ez miért is volt probléma. – Ó! – realizáltam a helyzetet.

Kínosan az ajkamba haraptam, szinte szégyelltem magam, amiért elfelejtettem, hogy Connor ebből a szempontból (is) olyan, mint én – nem mer kiállni az osztály elé, és beszélni. Emlékszem, hogy amikor elkezdtük a középiskolát, akkor minden újoncnak ki kellett állnia a többiek elé, és letenni valamilyen hülye iskolai esküt. Mindössze két diák nem volt képes rá, Connor és én. Én pánikrohamot kaptam, és az iskolaorvoshoz kerültem, a fekete hajú fiú pedig betörte öklével az egyik üvegvitrint, és kirohant a teremből. Később láttam, hogy őt is bekísérik az orvoshoz, de nem volt alkalmam beszélni vele, mert anya megérkezett értem.

– Nem fog menni – rázta meg Connor hevesen a fejét. Úgy éreztem, hogy muszáj megnyugtatnom, és jobb kedvre derítenem, de természetesen a lehető legrosszabb módot választottam erre.

– D-dehogynem – ellenkeztem. – É-én hiszek benned, t-tudom, hogy sikerülni fog.

– Ugyan már, Hansen – horkant fel Connor idegesen. – Ezt csak azért mondod, mert még nem láttál előadást tartani. Általában még nálad is jobban dadogok, aztán pedig vagy pánikrohamot kapok, vagy pedig kirohanok a teremből, és otthagyok mindent a faszba.

Lemondóan felsóhajtottam, mert már előre láttam, hogy nem leszek képes meggyőzni a fiút. Jó, oké, valószínűleg neki volt igaza, és ő ismeri saját magát, de szerintem néha neki is szüksége lenne egy kis önbizalomra. Mondom ezt én, aki szintén nem állt még ki az osztálya elé egy alkalommal sem – igaz, nálam anya beszélt az igazgatóval, kérvényt és javaslatot nyújtott be, szóval nem is kellett az utóbbi időben, csupán írásban benyújtanom a feladataimat.

Waving through a window | ✔Where stories live. Discover now