Waving through a window | ✔

18. Connor

   Amikor reggel felébredten, egy pár pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán egy idő után rájöttem, hogy Zoe szobájában fekszem, mellettem pedig húgom alszik összekuporodva. Fejemben megjelentek a tegnap esti emlékek: a beszélgetésünk a tetőn, a lány, ahogy elaludt, fejét vállamra hajtva, majd a pillanat, amikor megkért, hogy aludjak vele. Minden olyan... békés volt.

Ellentétben a reggellel. Amint felültem, eszembe jutott az angol előadásom, és újra elkezdtem idegeskedni. Oké, ez enyhe kifejezés. Konkrétan pánikrohamom volt, méghozzá reggel hat órakor. Csodálatos – gondoltam magamban, miközben mellkasomhoz húztam a lábaimat, és leültem a padlóra. Igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, normalizálni a légzésemet, de nem igazán jártam sikerrel.

– Jól vagy? – Zoe hangját csak tompán hallottam, szavait elnyomta saját heves, szaggatott légzésem.

Megráztam a fejem, miközben igyekeztem kizárni a környezetemet, hogy a gondolataimra tudjak koncentrálni. Jobb ötlet hiányában számolni kezdtem, miközben próbáltam egyenletesen lélegezni. Mondanom sem kell, ezzel csak azt értem el, hogy a levegőhiány miatt köhögni kezdtem, amivel csak még jobban megijesztettem a testvéremet.

– Úristen, Connor. Mit csináljak? Tudok valahogy segíteni? Baszki, válaszolj már! – még ilyen állapotban is meg tudtam mondani, hogy a lány hozzám hasonlóan pánikhelyzetben volt, habár ő még kapott levegőt. Szerencsés.

– Csak... ölelj át – nyögtem ki összeszorított fogaim között. Furcsa, mert amíg Evan azt mondta, ilyenkor távolságra van szüksége, engem mindig megnyugtatott a fizikai kapcsolat. Sokkal gyorsabban megnyugodtam, ha valaki átölelt, simogatta a hátamat, vagy csak egyszerűen hozzámért.

– Hogy mi? – kerekedtek el Zoe szemei, de aztán hevesen megrázta fejét, vékony, puha karjait pedig körém fonta.

Szőke haja csiklandozta a nyakamat, és  éreztem egyenletes légzését. Így már sokkal könnyebb volt megnyugodnom, aztán, amikor apró körökben masszírozni kezdte a hátamat, azt éreztem, hogy végre kapok levegőt. Kellemes változatosság volt a korábbiakhoz képest.

– Ez meg mi a fene volt? – Felpillantottam Zoe hangjára, és ahogy megláttam zavart arckifejezését, rájöttem, hogy még sosem volt tanúja egy pánikrohamomnak sem. Sőt, szerintem még életében nem látott ehhez hasonlót.

– Pánikroham – magyaráztam, aztán ismét a körmeimet kezdtem piszkálni, így lekaparva a frissen ráfestett, koromfekete lakkot.

– Sokszor... sokszor van ilyened? – érdeklődött a húgom, és úgy tűnt, komolyan is kérdezi, nem pedig csak azért, mert muszáj.

– Többször, mint kellene – nevettem fel erőtlenül, pólóm aljával pedig letöröltem homlokomról az izzadtságot. – Le kéne zuhanyoznom – tettem hozzá halkan, ahogy rájöttem, hogy gyakorlatilag mindenem tiszta víz.

Zoe csak bólintott, a korábbi események miatt még mindig megrendülten. Halványan rámosolyogtam, mielőtt felálltam volna. Még az ajtóig sem értem el, amikor gyengéd hangja megállított. Szinte rögtön visszafordultam, és kérdőn néztem a lányra, aki viszont kerülte a tekintetemet.

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte félénken. Szavait meghallva az ajkamba haraptam. Akartam? Tizenhét évesen tényleg úgy kellett zuhanyoznom, hogy a húgom mellettem őrködik, mert nem akarja, hogy újra megvágjam a csuklómat? Igen.

– Ha nem bánod – böktem ki végül tétován. Egyszerűen nem hittem a fülemnek, sem a szememnek. Mi változott a múlthéthez képest? Mi változott, hogy a húgom normálisan viselkedik velem?