Waving through a window | ✔

14. Connor

– Szóval, mi volt ez az egész? – Félénken felnéztem húgomra. Az egyik parkban ültünk, Zoe a padon, én pedig a fűben, nem foglalkozva azzal, hogy a talaj kissé vizes volt az esőzések miatt.

– Én... – elakadt a szavam. Nem voltam benne biztos, hogy elmondhatom testvéremnek a korábban történteteket, viszont közben reméltem, hogy húgom megért majd. Magam sem tudom, hogy miért, hiszen a kapcsolatunk rettenetes volt, és állandóan veszekedtünk, de... mégiscsak a húgom volt, nem? – Azt hiszem, hogy megcsókoltam Evant – böktem ki végül, szemeimet pedig becsuktam, hogy ne kelljen látnom Zoe arcát.

Tessék, kimondtam. És bár szavaimat súlyos, számomra kellemetlen csend követte, valamilyen szinten jó érzés volt, hogy megszabadultam a „titoktól". Igaz, rettegtem attól, hogy milyen következményei lesznek mindennek, hogy Zoe majd elrohan, hogy buzinak hív, vagy valami hasonló. Nagyon is tartottam ettől, mert tisztában voltam azzal, hogy ha ez lesz, azt nem lennék képes kibírni.

– És visszacsókolt? – törte meg végül a csendet Zoe. Döbbenten néztem fel, amikor meghallottam a hangját. Igazából egy pillanatig még azon is elgondolkodtam, hogy rosszul hallok, vagy hasonló. Egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy ennyire elfogadó, ennyire kedves, ennyire... tökéletes legyen.

– Igen, azt hiszem – nyögtem ki hezitálva, és húgom tekintetét kerülve elkezdtem a körmömet kapargatni, nem törődve a fájdalommal.

– Szóval akkor együtt vagytok? – Zoe szavai ismét gondolkodásra kényszerítettek. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akartam. Úgy értem, Evan elképesztően aranyos, gondoskodó és kedves, én pedig egy kibaszott tragédia vagyok, ráadásul...

– Ez bonyolult – feleltem végül óvatosan, még mindig erősen gondolkodva. – Mármint, azt hiszem, hogy nagyon bírom, de nem akarok semmit siettetni, sem elrontani, ahogy annak idején Miguellel tettem... – elharaptam a mondatot, és ijedt szemekkel néztem húgomra, aki döbbent, valamint kérdő tekintettel nézett vissza rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy elszúrtam, hiszen egyáltalán nem terveztem beavatni húgomat a korábbi kapcsolatomba.

– Oké – dőlt előre Zoe izgatottan, amiből tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok. – Ki az a Miguel?

Nem akartam neki válaszolni, mert féltem – magam sem tudom, hogy az Ő reakciójától, vagy a sajátomtól. Ráadásul abban sem voltam biztos, hogy képes lennék Miguelről beszélni, hiszen senki nem tudott a fiúról, annak ellenére, hogy majdnem fél évig együtt voltunk – jó, ez talán így túlzás, de rengeteg időt töltöttünk egymással, csókolóztunk, sőt, egyszer le is feküdtünk. Igaz, mindketten be voltunk szívva, de tagadhatatlanul megtörtént a dolog.

– Miguel... együtt jártunk egy ideig, de aztán szakítottunk. Csúnya sztori – vontam meg vállam, igyekezve gyorsan lerendezni a dolgokat.

Legnagyobb meglepetésemre nem volt olyan fájdalmas beszélni a fiúról, mint gondoltam. Persze, nem mondtam mást Zoénak. Nem mondtam neki, hogy lefeküdtünk egymással, majd miután ezt megtettük, a srác kidobott, mert meglátta a hegeket a karomon. Igazából, már korábban is veszekedtünk, mert Miguel sosem bírt megküzdeni a szorongásommal és a depressziómmal, hiába próbálkozott. Sosem hibáztattam ezek miatt, hiszen én is tudtam, hogy nem könnyű velem, és azt is, hogy nem tudta, mire vállalkozott, amikor járni kezdtünk. Igen, bántott a dolog, olyannyira, hogy ez volt az utolsó lökés az újabb öngyilkossági kísérletem felé, de valahol, a lelkem mélyén már megbocsájtottam a fiúnak – igazából nem is volt okom haragudni rá.

– Szóval akkor meleg vagy? – kérdezte Zoe, és tőle szokatlan módon komolyan érdeklődőnek tűnt, hangjából pedig hiányzott a szokásos gúny, ami mindig megjelent, mikor hozzám beszélt.