Ellentétek

6. fejezet

Fekete selyemruhám pontosan a térdem fölé ért egyetlen centivel, és szoros dereka feszesen simult hamvas bőrömhöz.
- Hogy vannak ekkora melleid? - ámuldozott Fruzsi, mielőtt felhúzta volna a hátamon a cipzárt.
- Ekkorára nőttek - nevettem. Valóban nem voltak kicsik, de a fekete rövidujjú ruha kicsit lekicsinyítette őket. Sokan mondták már, hogy jó a genetikám, és belegondolva tényleg az, hiszen a megfelelő helyeken szépen domborodnak idomaim, lábaim vékonyak, csak egy hibám van, hogy alacsony vagyok. De mivel tökéletességre és megfelelni vágyásra neveltek, megtanultam magamnak megfelelni, és szeretem az alacsonyságomat is.
Szemeim hol zöldek, hol barnásabbak, és az aranyszőke hajamhoz tökéletesen passzolnak. Rózsaszín ajkaim teltek, épp annyira, hogy elegáns legyen.
Egoistának tűnhetek, de csak megtanultam szeretni azt, amim van. Ha pedig mások is dicsérnek, csak megerősítik a tudatot. Ezért is bántja az önérzetem, hogy Marci majdnem az egyetlen, akinek nem tetszem.
***
Nagyjából 10 percet sétáltunk felfelé a buli helyszínéig, ahol már hangosan szólt a zene.
Kívülről szép háznak tűnt, habár nem volt olyan egetrengetően nagy. Visszafogott, de gyönyörű emeletes ház volt, normális méretű kerttel.
Ahogy beértünk, az előszobát és a nappalit kezdtem vizsgálni. Egészen modern és ízléses volt az egész, egyre kíváncsibb lettem Marci szobájára. A hatalmas nappaliban részeg fiatalok ültek, beszélgettek, táncoltak, vagy éppen még többet ittak. Kirázott a hideg az egésztől. Ismerős arcokat kerestem, mert idő közben Fruzsi eltűnt mellőlem, de senkit sem találtam. Megkerestem a konyhát, ami a buli ellenére egészen rendben volt. Ott a kezembe nyomtak egy műanyag poharat, de kiöntöttem a tartalmát a mosogatóba, és megengedtem csapvízzel. Belekortyoltam, kicsit megnyugtatott, azonban mikor újra a nappaliban találtam magam, szinte sokkot kaptam a Marcival smároló igencsak merész öltözetű lánytól. Majdnem kiköptem a számban lévő vizet, de végül sikerült elkapnom a tekintetem, és lenyelnem a kitörni készülő folyadékot.
Az udvarra mentem, hogy friss levegőt szívjak, és megkeressem Fruzsit. Haza akartam menni.
- Héj, hali Emma! - üvöltötte valaki, és rám ugrott. Nem tudtam, ki az, csak két mellet éreztem nekipréselődni a sajátjaimnak. Más lányt nem nagyon ismerek, és eléggé alkoholszaga volt... Rita.
- Szia - suttogtam, mikor leszállt rólam. Nem tudtam, hogy ilyen jóban vagyunk...
- Örülök, hogy itt vagy! Nagyon csini ez a ruci - mondta, és meghúzogatta az anyagát. Mindenkivel ellentétben én nem csőnadrágban vagy miniszoknyában voltam, hanem magamhoz illő viseletben.
- Gyere, bemutatlak pár jó arcnak - kézen fogott, és befelé húzott. Próbáltam ellenkezni, de nem érdekelte. A nappali közepén elhelyezkedő kanapén ott ült Dani, Fruzsi, egy nagydarab fiú, és mi melléjük huppantunk le.
- Hol van Heni? - kérdezte Rita a többiektől.
- Azt hiszem, szobára mentek Marcival - nevetett Dani, én pedig elsápadtam, és nem tudtam, miért érint ez engem ennyire rosszul.
- Akkor őt majd később mutatom be - vont vállat a vöröske. - Ő itt Emil, Fruzsi új pasija - mosolygott, az említett fiú pedig a kezét nyújtotta felém.
- Emma - nyújtottam én is, aztán megrázta azt.
- Örülök - kedvesnek tűnt. Nagy termetű, izmos srác volt, kicsit viccesnek találtam hozzá az Emil nevet.
- Emma, mit iszol? - kérdezte Fruzsi a poharamra mutatva.
- Semmit - mutattam felé a már üres műanyagot.
Éppen beszélgettünk a kanapén, és Dani elég feltűnően nyomult rám. Elég kényelmetlenül éreztem magam, de abban bíztam, hogy biztosan csak részeg. Dehát nem is ismerjük egymást.
Egy túlzottan vékony, hidrogénszőke lány ugrándozott hozzánk, és valahonnan ismerős volt.
Rózsaszín latex miniszoknya, fekete toppal. Tudom! A lány, akivel Marci smárolt, aztán megdugta.
- Megjöttem, ki iszik velem? - vinnyogta, és magas hangja bántotta a fülem. Unszimpatikusnak találtam, az első benyomásom róla az volt, hogy egy könnyűvérű kis picsa.
- Heni, ő itt Emma - mutatott be Dani, én pedig nyújtottam a kezem, mert így illik, de ő csak vihogva ennyit mondott:
- Oh, szióka - majd leült a földre, ügyet sem vetve rám.
Marci is megtalált minket, de rám úgy tűnt, nem számított.
- Te? Itt? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Igen, itt, és ha nem tetszik, jobb, ha elfordulsz - mondta Rita, és nagyon kedves gesztusnak tartottam, hogy így megvédett. Akkor is, ha magam is képes lettem volna rá.
- Nyugi, pitbull - röhögött Marci, és ő is helyet foglalt a földön.
Pár perc után Rita újra csacsogni kezdett.
- Ja, és képzeljétek, Emma nem iszik - nevetett, mire Heni egyből töltött egy kortynyi vodkát az üres poharamba.
- Én ezt nem iszom meg - mondtam finnyásan.
- Miért nem lepődtem meg? - kérdezte gúnyosan Marci, és már kezdett sok lenni egy napra belőle.
- Addig innen nem állsz fel, míg meg nem iszod - mondta szigorúan a vörös lány.
- Ugyan, Emma! Ez csak egy korty - unszolt Fruzsi.
- Hagyjátok, úgysem fogja meginni! - mondta lezseren Marci, és annyira elegem lett belőle, hogy életem egyik leghülyébb döntését hoztam meg.
- Tulajdonképpen, meg akarom inni - mondtam vállat vonva, mire nagyra nyílt szemekkel bámult rám, a többiek pedig kántálni kezdtek.
- Még sosem ittam - súgtam Ritának, aki kinevetett, majd elkiáltotta magát.
- Halihó! Első felese életében! Gyertek! - erre a körülöttünk lévő emberek felém fordultak, és úgy éreztem magam, mintha a színpadon rám irányították volna a reflektort. Mindenki kántált, kivéve Marcit, aki méregetett, de érzelmeket nem tudtam leolvasni az arcáról.
- Idd meg! Idd meg! - nagyon sokan álltak körülöttem, én pedig fintorogva megszagoltam az alkoholt. Pfuj!
A számhoz emeltem a poharat, és utoljára Marcira pillantottam, aztán lehúztam a vodkát. A tömény alkohol marta a torkom, keserű íze a szám minden pontján érezhető volt, a mellkasomat pedig elárasztotta egy jóleső melegség. A kisebb tömeg tapsolt, majd szétszóródtak.
- Szuper! Milyen volt? - mosolygott az unszimpatikus szőke.
- Rossz! - mondtam keserűen.
- Akkor igyál még! - ugrott Rita. - Iszom veled egy felest - mosolygott, Marci pedig rosszalló pillantásokkal leste minden mozdulatom. Ha így magamra vonzom a tekintetét, akkor iszom még egyet. Tudtam, hogy nem szabadna, de megőrjített a tudat, hogy engem egy prűd libaként kezel, és be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok az. Szó nélkül odatartottam a poharam Ritához, aki töltött az aljába egy kicsit.
- Akkor húzóra! - mondta, majd mindannyian összekoccoltuk a poharunk, és ledöntöttem a keserű löttyöt. Már nem égetett annyira, és a melegség a mellkasomban egyre csak nőtt. Beszélgettünk, párszor rápillantottam Marcira, aki lassan kortyolgatta a pohara tartalmát. Mit ihat? Vizet, mint én az elején?
Mikor Heni csókolózni kezdett a kitetovált, kiismerhetetlen alakkal, kivettem Emil kezéből a vodkásüveget, és meghúztam. Égett a torkom, de hamar eltompult a fájdalom, és a mellkasomat elárasztó melegség a hasamban kezdett bizseregni.
- Ha kiüti magát, vidd haza! - mondta Marci Fruzsinak, és szinte csak utálatot éreztem a hangjában. Körbejárt az üveg, persze egy embert kivéve, majd visszajutott hozzám. Egy kis kortyot juttattam le a gyomromba, és a hasi bizsergés átsugárzott a fejembe is. Nehezebben tudtam gondolkodni, és az egész fejemet hirtelen ólomnehéznek éreztem. Tovább adtam Heninek az üveget, aki kiitta az utolsó cseppeket is, aztán csak ültem ott, és próbáltam figyelni, miről beszélgetnek, azonban inkább nem szólaltam meg, mert nem biztos, hogy tudtam volna értelmesen beszélni.
Felálltam, egy hirtelen döntés volt, és akkor tudatosult bennem, hogy eléggé részeg vagyok. Életemben először. És kellemes! A lépcső felé indultam, valahogy felmásztam rajta, és a mosdót kerestem. Benyitottam az első ajtón. Szeretkező pár. Hupsz! Benyitottam a másodikon is, és betántorogtam a mosdóba. A mosdókagylóra támaszkodva találtam meg az egyensúlyom, és magammal szemeztem a tükörben.
Emma, hogy nézel ki? Be vagy rúgva. Csillognak a szemeim, és önkéntelenül is mosolygok magamon.
Le kell hűtenem magam! Megnyitottam a csapot, majd hideg vízzel arcon fröcsköltem magam, és a hideg kezem a tarkómra nyomtam. Pár percig csak néztem, ahogy folyik a csapból a víz, aztán valaki kopogott, és feleszméltem. Már nem zsibbadt annyira a fejem. Utoljára belepillantottam a tükörbe, konstatáltam, hogy a sminkem még épségben van a kis víz ellenére is, és valami nyugodt helyet keresni indultam, miután beengedtem egy elég rossz állapotban lévő lányt.
A kis folyosó végén volt nyitva az egyetlen szoba, és ahogy felkapcsoltam a villanyt, egyből tudtam, az Marci rezidenciája. Tisztaság és rend uralkodott. Rengeteg könyv sorakozott a majdnem egész falnyi polcon, előtte pedig filmek és lemezek hevertek szétszórva. Olyan szoba volt, mintha egy művelt ember lenne a tulajdonosa. Talán Marci ilyen igazából? Leemeltem egy könyvet a polcról, és helyet foglaltam az ágy előtt, a szőnyegen.
Egy igazi klasszikus mű, már vagy ezerszer olvastam, mégis meglepett, hogy talán ez a kívűl kemény és érinthetetlen fiú mélyen belül egy érző lélek. Valóban olvasna könyveket?
Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy észre sem vettem az idő múlását. Könnyebbnek éreztem a fejem, de tudtam, az alkohol ugyan úgy hat bennem.
Egyszer csak valaki hangos zajok kíséretében berontott a szobába.
- Mit keresel itt? - ordított rám Marci, nekem pedig majdnem kiesett a kezemből a könyv.
- Én...én csak... - próbáltam volna magyarázkodni, de esélyt sem hagyott rá. Kikapta a kezemből a klasszikus darabot, és továbbra is mérges volt.
- Tűnj el innen! - kiáltotta, én pedig majdnem elsírtam magam. Megpróbáltam felállni, de a lábaim olyan gyengék voltak, hogy visszarogytam. Megpróbáltam másodszor is, az ágyba kapaszkodva, majd sikerült felállnom, és megtámaszkodni egy szekrényben. Nem voltam biztos benne, hogy tudok rendesen menni.
- Minden oké? - kérdezte aggódó tekintettel, amit nem tudtam mire vélni az előző kirohanása után.
Az alkohol összegyűjtötte bennem minden bátorságom, és kiabálni kezdtem a magas fiúval.
- Nem! Semmi sem oké! Részeg vagyok, émelygek, te pedig folyamatosan bunkó vagy velem. Miért utálsz? Miért nem akarsz megismerni, és helyette miért ítélsz el? Miért vagy ennyire... Mindegy - mondtam gesztikulálva, és befejezetlen mondatom után az ajtó felé indultam, de neki kellett támaszkodnom, mielőtt kimentem volna.
- Állj meg - kérlelt suttogva, és karon ragadott. Maga felé fordított, én pedig felvont szemöldökkel vártam a magyarázatot. - Le kéne ülnöd inkább - jelentette ki, és az ágyhoz támogatott. Csak nem észrevette, hogy megbántott?
Az ágy szélén ülve néztük egymást szavak nélkül.
- Szükséged van egy kis vízre - állapította meg csillogó szemeimbe bámulva. Mi a fene van vele? Miért kedves?
- Lehet - nyögtem ki nehezen, mire felém nyújtotta műanyag poharát.
- Vizet iszol? - kérdeztem mosolyogva, és eszembe jutottak korábbi gondolataim. Egy kérdés megválaszolva, azonban rengeteg másik gyűlt még a fejemben.
Belekortyoltam a hűs folyadékba, és éreztem ahogy megnyugtatja a szervezetem. Ittas gondolataim elkalandoztak Marci szájának íze felé, és miután visszaadtam neki a poharat, száját bámultam. Milyen íze lehet? Vajon hogy csókol? Emma, le kell állnod!
- Ne haragudj, hogy kiabáltam - mondtam őszintén, ő pedig meglepetten fogadta, de bólintott.
Nem kellene vele őszintének lennem. Ő egy bunkó! És miért én kértem bocsánatot, amikor ő is kiabált velem?
- Miért nem szabad itt lennem?
- Mert ez az én szobám. Ide senki sem jön be - magyarázta, majd egy pillanatra elmosolyodott. - Kivéve téged.
A gyomrom kavargott, és nem voltam valami jól.
- Te olvastad ezeket a könyveket? - kérdeztem ámuldozva, és reméltem, hogy válaszol.
- Igen - mondta megint úgy, mintha egyértelmű lenne.
- Van kedvenced?
- Komolyan erről akarsz beszélgetni? - kérdezett vissza nevetve, én pedig lesütöttem a szemem. - Egyébként nincs kedvencem.
Csendben ültünk egymás mellett, nem tudtam többet kérdezni, elfoglalt az, hogy hányinger kínoz.
- Miért vagyok ennyire...milyen? - kérdezte hirtelen, korábbi kirohanásomra utalva.
Nyeltem egyet, és a szemébe néztem.
- Ennyire kibírhatatlan! Undok, akadékoskodó, és barátságtalan. Semmi rosszat nem tettem azért, hogy úgy bánj velem, mint ahogyan bánsz a legelső alkalomtól kezdve - kezdtem újra felidegesíteni magam. - Miért? Miért nem lehetünk jóban?
- Mert nem tudnék egy olyannal jóban lenni, mint te - magyarázta undorodva.
- Nem is ismersz! Előítéletes vagy, és észre sem veszed, hogy ezzel mennyire megbántod az embert!
- Nem ismerlek, de a fajtádat igen - már megint ez. Milyen fajta? - Soha semmit nem tettél azért, hogy boldog légy, mindig mindent megkaphattál amit akartál, tökéletes életed van, és beképzelt vagy. Neked alap elvárás, hogy valaki gazdag legyen, és ha nem az, lenézed. Le merem fogadni, hogy soha semmi problémád nem volt még az életedben! Te vagy Miss Tökély, akinek mindig kifogástalan a külseje, selyemruhában megy házibulba, és minden pasit kihasznál. Ez a te fajtád... Már volt dolgom pár ilyennel - magyarázott nekem, én pedig ledermedve hallgattam. Köpni-nyelni nem tudtam, hiszen tudtam, részben igaza van.
- A boldogságom nem abban rejlik, hogy mindenem megvan - mondtam halkan. - Igazad van, soha semmi gondom nem volt, mert a szüleim azért dolgoztak egész életükben, hogy mindenem meglegyen. Arra neveltek, hogy tökéletes legyek magamnak és másoknak is. De nem ismersz, és nem tudhatod, mennyire vagyok boldogtalan. Nem nézek le embereket, habár nem tudom, milyen rosszul élni. Büszke vagyok, hercegnős, de semmit nem tettem azért, hogy ne akarj megismerni! És tudd meg, hogy sosem használtam ki senkit! - szinte suttogtam, és egy könnycsepp folyt végig arcomon.
- Te? Boldogtalan? Ugyan miért? - nevetett fel kínosan.
- Mert kb. nincsenek szüleim, te barom - kiáltottam, és sírni kezdtem. - Lehet, hogy megvan mindenem, de a szüleim, a törődés, pár kedves szó, egy ember, akiben megbízhatok... Nekem ilyenek nincsenek! Soha nem éltem át kínokat, de nem is szórakoztam! Te pedig felbukkantál az én nyomorult életemben, és csak utálsz, annak ellenére, hogy nem ismersz! Engem senki sem utált még!
- És szerettek már? - kérdezte komolyan.
- Nem tudom - feleltem elgondolkodva. Talán Fruzsi? Neki fontosabbak az új barátai. A szüleim biztos szeretnek... Csak ne lennének ennyire munkamániások!
- De mit érdekel most hirtelen? Legyél bunkó, az jól megy! - mondtam könnyezve, és az eszem annyira elvette az alkohol, hogy gondolkozni esélyem sem volt.
Nem szólt, csak hallgatta a halk szipogásom. Egy zsepit nyújtott felém, amit készségesen elfogadtam, és megtöröltem az orrom.
- Haza kell mennem! - álltam fel hirtelen, de megszédültem, és visszahuppantam.
- Maradhatsz még pár percet. Aztán eldöntheted, hogy akarsz-e sétálni ilyen állapotban - mosolygott halványan.
- Nem! Megyek - szóltam határozottan, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Emma! - förmedt rám, bennem pedig megfagyott a vér. - Maradj! - kérlelt már másodszorra. Nem tudtam mire vélni. Talán csak nem akarja, hogy elüssön egy autó hazáig.
Kínzott arckifejezése láttán nem tudtam mást tenni, csak visszaülni mellé.
- Miért? - kérdeztem.
- Kérdezni szeretnék valamit - sóhajtotta. Talán csak így akar marasztalni, mert fél, hogy elüt egy autó. Bizonyára.