Ellentétek

10. fejezet

Tényleg unalmas vagyok? Miért kell ennek az egésznek ennyire bonyolultnak lennie? Miért nem lehetne egyszerűen csak elszeparálódnunk egymástól, és soha többé nem találkozni? Sosem kellett volna megismerkednem ezzel az alakkal, mert folyton csak összekutyulja a gyönyörű állóvizemet!
- Emma, ne rohanj már! - kiáltott utánam egy ismerős hang, de ügyet sem vetve rá, folytattam utam hazáig. Illetve folytattam volna, ha az irgalmatlan hosszú lábaival a másodperc töredéke alatt be nem ért volna... Elkapta a csuklóm, és visszarántott, én pedig még idegesebb lettem, és fizikai fájdalmat is okozott a hirtelen visszafogás.
- Hagyj már békén! Nem fogod fel, hogy nem akarlak többé látni? - kiabáltam. Egy utcán. Nem érdekelt, mennyire illik, és mennyire nem. - Nyugodtan éldegélj csak az alkalmi barátnőiddel, de engem hagyj békén, és ne játszadozz velem!
- Emma, felfogod miket mondasz? Tán féltékeny vagy? - én?! Ó, dehogy! Miből gondolja? Marci sem volt kevésbé ideges, mint én, mégsem kiabált velem. - Nem én játszadozom veled, nem veszed észre?! Te voltál az, aki megcsókolt, emlékszel?
- Részeg voltam! És különben is, abban maradtunk, hogy elfelejtjük, erre te lekaptál, emlékszel? - próbáltam ugyan olyan számonkérő hangsúllyal visszakérdezni, de egy cseppet sem tudtam lenyugodni.
- Mert...
- Nincs mert, Marci! Elég volt! Hogy gondolod, hogy csak úgy taperolhatsz meg minden, aztán semmibe veszel, és vérig sértesz? Ez nem normális! Hagyj már - rántottam ki a kezem a szorításából, és újra megindultam a lakhelyemig.
- De igenis van mert! És akár hiszed, akár nem, azért volt, mert tudom, hogy szükséged van némi izgalomra! - utánam kiáltott, és a visszakézből adott pofont sikerült elkerülnie, mert a karom nem ért el addig, ahol ő állt. Felém jött, és vészesen közel megállt velem szemben, annyira, hogy éreztem a testéből sugárzó meleget, de épp nem értünk egymáshoz. Lenézett rám, bosszús pillantásokkal méregettük egymást. Halkan, de közel a felrobbanáshoz, reagáltam.
- Nincs szükségem ilyesfajta izgalmakra! - határozott válaszomra mosoly kúszott arcára.
- Ugyan már, Emm! Valld be, hogy még sosem érezted ilyen jól magad, mint velem!
- Ne hívj Emm-nek! - morogtam, és a sírógörcs kerülgetett. Mi a fene lehet a fejében? Most vesztünk össze, erre egy pillanat alatt már meg is változott...
- Gyere el velem holnap delután valahova! Mutatok egy helyet - kérlelt lágy hangon, szemei csillogtak, a válaszomra várt. Nem értem, mit gondolhat... Hogyan mondhatnék igent egy ilyenre? Nem lehet kiigazodni rajta.
- Tudom már! Őrült vagy, és a bolondját járatod velem, de én most fogom magam, hazamegyek, és soha többé nem találkozunk!
- Emma! - kétségbeesetten kapott újra a csuklóm után, közel álltam ahhoz, hogy tényleg megüssem. - Kérlek! Én nem tudom, mi van...
- Az van, hogy a hangulatváltozásaid miatt már az idegeim tönkrementek, és nem bírom tovább ezt az undok de ugyanakkor kedves Marcit elviselni - könyörtelenül az arcába vágtam.
- Akkor... - elgondolkozott. Biztosan rájött, hogy bunkó velem, de minden esetre megerősítettem benne a tudatot.
- Ne utálj! - mondtam sokkal kedvesebben.
- Megpróbálok kedvesebb lenni - sóhajtotta, a hajába túrt, és látszólag nagyon össze volt zavarodva.
- Csak legyünk barátok, vagy hagyjuk békén egymást, de ezt nem játszhatjuk tovább, mert beleőrülök.
- Nem hiszem, hogy el tudnánk kerülni egymást... A többiek nagyon megkedveltek téged - alig hittem a fülemnek. Talán Heni kivételével mind kedvelnek?
- Akkor csak legyünk barátok, és te kedves leszel - mondtam halkan, és valahol fájt, hogy csak barátok lehetünk, de a józan eszemre hallgatva ez a legjobb, amit tehetünk. Nem csókolózhatok csak úgy egy fiúval, elvégre nem erre neveltek.
- De akkor te sem leszel olyan befásult budai, oké? - ezt meg hogy érti?
- Én ilyen vagyok, akárhogy is értetted most ezt.
- Csak engedd el magad velem, rendben?
- Azt hiszem, megpróbálhatjuk - beadtam a derekam. Percekig csak szótlanul ácsorogtunk, aztán a gyomromba hasított a felismerés. Barátság extrákkal...
A telefonom pittyegett, Fruzsi kérdezte, hogy rendben hazaértem-e. Nem válaszoltam, csak Marcival elindultunk hozzánk.
- Marci, azt hiszem, én nem tudok olyan barátod lenni, aki... - elpirultam.
- Tessék? - értetlenül nézett rám, valószínűleg azért, mert nem értette, miről beszélek, és mert hazafelé menet jutott eszembe a semmiből.
- Tudod... Te minden lánnyal...
- Oh, ne már! Pedig hidd el, izgalmas lenne - nevetett. - Tudtam én, hogy féltékeny vagy!
- Mi?! Dehogy! Inkább sajnálom azokat a lányokat - mosolyogtam, mert nem bírtam visszatartani.
- Nem szorulnak rá, élvezik - mondta, mire mindketten hangosan felnevettünk. Talán Marci jó barát is lehetne?
A kapunk előtt álltunk, nem akartam beinvitálni, így búcsúzkodni kezdtem, de ő visszatért egy korábbi kérdéséhez.
- Akkor eljössz velem holnap?
- Én nem tudom... - bizonytalan voltam, el akartam menni vele, de féltem attól, mi történne, ha igent mondok. Nemet sem mondhatok, mert a barátok együtt lógnak... Túl sokáig gondolkodtam.
- Rendben, holnap délután itt leszek - mosolygott, majd el is ment.
Kissé sokkos állapotban tértem be a házba, és miután majdnem egy egész doboz tejet megittam, bebújtam az ágyamba.
Mosolyogtam, hiszen jó mederbe tereltük a kapcsolatunkat, de mégis szomorú voltam, mert a barátság neki egész biztos mást jelent, mint nekem. Furcsa, hogy az üvöltözést követően utánam jött, még furcsább, hogy "nem tudja, mi van", és mintha fontos lennék neki egy kicsit. Remélem, ezentúl nem lesz probléma a viselkedésével! Hiszen most is nevetgéltünk... Annyi kérdésem lenne hozzá. Például, hogy miért nem alakít ki érzelmi kapcsolatokat, miért olyan, amilyen? Talán van esélyünk egy jó baráti kapcsolatra. Igen, az jó lenne... De olyan jól csókol! Az még belefér? Vagy én is olyan leszek, mint a többi lány?
Lassan elnyomott az álom, és zavaros, Marcival és magammal kapcsolatos dolgokat álmodtam. Mintha az elmúlt bő egy hét történései játszódtak volna le álmomban. Éjjel, álmomból felriadva jöttem rá, hogy várom a találkozót, és reménykedem valamiben... Be kell vallanom magamnak, hogy nem nagyon tudok uralkodni magamon, ha Marciról van szó...!