Miután minden elveszett ~SZÜNETELTETVE~

5. fejezet

Már eléggé dél utánra járhatott, de nem volt kedvem visszamenni és dolgozni. Hamarosan úgy is letelik a munkaidő. Inkább elmentem és gyógynövényeket kerestem az erdőben, hogy ha megkérdezik, azért csináltam is valamit. Találtam is néhányat, amiket elraktam a kis tartó tasakomba, majd lefeküdtem a fűbe és csak pihentem. Az idő olyan 5-6 körül lehetett, a napnak hivatalosan is vége, hamarosan vacsora, de nem voltam éhes, pedig nem ebédeltem sokat. Néztem a felhőket az égen, kitaláltam, melyiknek milyen alakja van. Láttam kutya, citrom, hajó alakút, majd egyszer csak egy fiú alakot vettem észre. Majd az a fiú alak egyszer csak szertefoszlott. Ettől könnyek szöktek a szemembe, Mark jutott eszembe megint. Hirtelen lépéseket hallottam magam mögött, de nem volt erőm felkelni.

- Emm? – tudtam ki az. Senki nem szólít így csak ő.

- Igen? – kérdeztem szipogva.

- Sehol nem találtalak és lejárt a munkaidő. Gondoltam sétálhatnánk egyet. –majd észrevette, hogy sírok. – Emm mi történt? Valaki bántott? Jól tudod, hogy kicsinálom.

Jól esett, hogy így törődik velem, de akkor is csak egy barát vagyok neki. Soha nem fog úgy szeretni, mint ahogy én őt.

- Nem, nem semmi. Csak megint kint voltam a síroknál és hát, Markra gondoltam.

- Az nem a te hibád volt. Ezt mindig el kell mondanom neked? – kérdezte szomorúan.

- Csak addig, amíg nem hiszem el. – homályosodott el megint a tekintetem, majd a könnyek újból utat törtek maguknak. Newt odajött hozzám és szorosan megölelt. Pont ugyan úgy, mint amikor kiderült, hogy Mark meghalt. Most is nagyon jól esett. A kezei melegek voltak hozzám képest. Magamba szívtam az illatát. Newt illata. Olyan, mint az esti eső előtti szél, a frissen vágott fű és egy kis férfi tusfürdő keveréke. Mint a munkája. Lassan eltolt az ölelésből, de a két karomat még mindig fogta.

- Mark nem a te hibádból halt meg. Te csak segíteni akartál rajta.

- De túlélhette volna... - kezdtem el a szokásos mondandómat, de félbeszakított.

- Tudom. De nem élte túl. Emm, nem Mark volt az első ilyen eset. Voltak mások is, akik véletlenül meghaltak Jeff vagy Clint keze alatt. Ők is átestek ezen, amin te. De fel tudták dolgozni. El kell őket engedni Emm. Ők sem akarják, hogy egész életedben miattunk legyél szomorú. Hidd el, Mark is azt akarná, hogy állj fel és lépj tovább. A saját érdekedben.

- De... - próbáltam folytatni, de ismét félbeszakított.

- Tudom, hogy nehéz, de rajta már nem lehet segíteni. Kérlek, ne marcangold miatta magad. Utálom látni, ahogy szenvedsz. – szemei mérhetetlen nagy sajnálatot árasztottak. – Gyere, menjünk el vacsorázni, alig ebédeltél.

- Honnan... - kezdtem, de beleszólt (megint).

- Attól még hogy nem voltam ott, messziről láttam, hogy nem eszed meg a kaját. – figyelt rám. Látta, hogy nem eszem. Megkeresett. És megint megpróbált kihúzni a szomorúságomból. Ez a legjobb barát dolga. És bármikor megtenném ugyanezt érte.

Kezdett besötétedni. A falak már biztos bezáródtak. Miközben feltápászkodtam, Newt már elindult.

- Newt, várj! – mondtam, mire megfordult. Odaszaladtam hozzá és szorosan megöleltem. – Köszönöm, hogy rád mindig számíthatok. – mondtam halkan.

- Örökké. – súgta. Kibontakoztunk az ölelésből, viszont a távolság kettőnk között nem változott. Szőke, félhosszú hajam a szemembe lógott, amit ő megfogott és lágyan a fülem mögé tűrt. Felnéztem rá, az arca komoly volt. Fejével lejjebb hajolt, közelített az enyémhez, majd mikor már alig volt távolság az ajkunk között, megállt. Várta a megerősítést. Nem értettem mi történik. Teljesen összezavarodtam, de a szívem átvette az irányírást a zavarodott agyam felett. Belenéztem a szemébe, abba a gyönyörű barna szemébe, majd alig láthatóan biccentettem, majd én is közelebb húzódtam. Az ajkunk összeért. Olyan puha volt, olyan kellemes. Beletúrtam a hajába és egyre erősebben szorítottam magamhoz. Csókunk közben elmosolyodtam, mert éreztem, hogy ő sem csak barátként tekint rám. Ő is úgy érez, mint én. Ő is elmosolyodott, majd szétváltunk.

- Tudod ezt milyen rég meg szerettem volna tenni? – kérdezte halkan, mire elvigyorodtam. - Olyan jó mosolyogva látni. Csináld gyakrabban, jól áll. – majd megfogta a kezem és elindultunk vissza a tisztásra. Ahogy a kis erdőben sétáltunk, felmerült bennem a kérdés: Mit fognak szólni a többiek? Egyedüli lányként nem kevés alkalommal kezdtek el rám nyomulni a fiúk, pláne akkor, mikor felkerültem. Flörtöltek, nem tudtam levakarni magamról őket, folyamatosan rajtam lógtak. Már az első napomon a beavató bulin hallottam magam mögött az „Ő az enyém!", „Nem, mert az enyém!" beszélgetéseket. Rosszabbnál rosszabb dumákat hallottam tőlük, úgy látszott, hogy ezek a „csodák" csak úgy jönnek azok helyett is, amiket kitöröltek. Aztán egy idő után ezt meguntam és egy jó nagy jelenetet rendeztem, mikor egy srác odajött bepróbálkozni. Nagyon úgy tűnt, hogy az egész tisztás hallotta, vagy aki nem, annak elmondták, mert utána viszonylag békén hagytak. Minho volt az, aki viccből tovább is idegesített a borzalmas dumáival, de mind a ketten tudtuk, hogy játék az egész, ezért én is vissza-visszaszólogattam neki. De ha most mindenki megtudja, hogy Newt és én... Bár még én sem tudom, hogy mi van most köztünk.

A tisztás széléhez érve ösztönösen elengedtem a kezét, mire kérdőn rám nézett, majd rájött, hogy mi jár a fejemben és csak elmosolyodott. A konyha felé tartva, Minho csatlakozott hozzánk és megnyugodva észlelte, hogy meglettem. Azt mondta, hogy többen is a keresésemre indultak és Alby meg akar büntetni, hogy nem dolgoztam.

- Ez nem igaz. Az erdőben voltam és találtam gyógynövényeket, azokat gyűjtöttem. –háborodtam fel. – Szóval mondjátok meg neki, hogy itt a kistáskám, meg lehet nézni.

- Nem leszel megbüntetve, gondoskodom róla. – mondta Newt.

- Köszönöm. – mondtam hálásan, majd nyomtam egy puszit az arcára. Minho már innen levette, hogy mi történt, majd úgy, hogy Newt ne lássa, rám kacsintott, mire csak mosolyogva forgattam a szemem.

Serpenyő ragut főzött, ami nem olyan jó, de nem tud luxus minőségű alapanyagot szerezni, ezért nem a legrosszabb munkája. Bár most, mintha minden finomabb lett volna. Amint végeztünk az evéssel, Minho félrehívott, hogy négyszemközt tudjon velem beszélni, mire Newt nem nézett valami barátságosan rá.

- Nyugi haver, csak pár perc, nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. – mondta, mire a szőke arca kicsit megnyugodott. Az erdő szélére mentünk a fatönkökhöz, onnan néztük a falakat.

- Örülök, hogy végre ti bököttek megtaláltátok egymást. – szólalt meg egy kis idő után. – A temetőnél voltál, ugye?

- Honnan tudtad? – lepődtem meg.

- Ismerlek. Ezért is mondtam neki, hogy menjen az erdőbe, hátha ott vagy.

- Te mondtad Newtnak, hogy keressen az erdőben?

- Hát, nem ezekkel a szavakkal. Először csak ketten kezdtünk el keresni és mondtam, hogy váljunk ketté, én átfésülöm újra a tisztást, övé az erdő. – mondta.

- Szóval ismét neked köszönhetek mindent. Nyilvánvalóan. – vigyorogtam rá.

- Hát, nem esne rosszul. – mosolygott rám vissza.

- Köszönöm Minho. Nagyon, nagyon köszönöm. – mondtam, majd megöleltem.