Miután minden elveszett ~SZÜNETELTETVE~

Prológus

Felébredtem. Egy rácsos liftszerűségben feküdtem, ami vitt valahova, és folyamatosan csikorgott. Arra emlékeztem, hogy nem emlékszem semmire. Nem tudtam a nevem, hogy miért vagyok ebben a liftben, hogy kik küldtek ide. Semmi nem volt az agyamban magamról. Az oldalam sajgott valamitől, meg akartam nézni mi a baj, de rögtön visszakaptam onnan a kezem, mert valami átáztatta a pólóm. Vér. Erőt vettem magamon és felhúztam a  piszkos pólóm, ami alatt egy elég nagy sebet vettem észre. Nem volt egy szép látvány, bár nem riadtam meg tőle. Visszaengedtem a pólóm, és megpróbáltam segítségért kiabálni, de a felvonó túl hangos volt.

Próbáltam nem megőrülni a hangos zajok és az eltűnt emlékeim elviselhetetlen zajától. Az agyam kétségbeesetten keresett, de nem talált semmit. Emlékeztem az érintésekre, a színekre, de hogy honnan, arra nem. Tudtam, hogy vannak szüleim, de nem emlékeztem se a nevükre, sem az arcukra. Az agyam meg tudta mondani, hogy milyen a különböző ételek, italok íze, hogy milyen, mikor megcsap egy lágy szellő, hogy milyen egy naplemente, vagy napfelkelte. De az életem teljesen rejtve maradt. Semmi emlékem nem maradt, ami segített volna abban, hogy megtudjam, most hol vagyok és hova megyek. Nem érzékeltem az időt, lehet csak percek teltek el, de óráknak érzékeltem, olyan volt, mintha a szerkezet soha nem állna meg, de egyszer csak egy nagy csattanással megállt, majd gondolom valaki vagy valami kinyitotta az ajtaját, mert egy kis fénycsíkot vettem észre, ami egyre csak nőtt. Pár másodpercig semmit sem láttam a vakító napfénytől, majd mikor a szemem megszokta, húsz-harminc csodálkozó tekintetű tizenéves fiú nézett rám kíváncsian le. Ami a legjobban megrémített, hogy egy lányt sem láttam köztük.

„Ez meg hogy lehetséges?", „Ő az első..." nem értettem miről beszélnek. Itt nincs egy lány sem? Egyébként is hol vagyok?

- Ez egy lány. – jelentette ki valamelyik fiú csodálkozva.

- Nagyon okos vagy, biztos te lehetsz itt az ész. – jelentettem ki, kicsit sem kedvesen. A fiú valószínűleg nem számított a válaszomra, mert eléggé megilletődött, mire a többi elkezdett röhögni. Mindenki el kezdett nyüzsögni és olyanokat mondtak, hogy lestoppolnak. Semmit nem értettem magam körül, csak ültem a nagy fémdobozban és vártam, hogy történjen valami. Ekkor egy szőke srác beugrott és a kezét nyújtotta felém.

- Gyere, segítek kimászni. –gyanakodva figyeltem egy kis ideig, aztán elfogadtam a segítő kezet. A nagy nyüzsgésben el is felejtettem a sebem, de mikor felhúzott a liftből, az éles fájdalom belém hasított és rögtön eszembe is jutott. Ezt egy hatalmas fájdalmas szisszenéssel ki is nyilvánítottam. – Te vérzel! Azonnal a Kóroncokhoz kell menned! – majd választ sem várva felkapott és magához szorítva elkezdett futni egy kis épület felé. Kezdtem érezni a vérveszteség jeleit, tompult a látásom és hallásom, csak néztem a homályos világot, ahogy egy idegen fiú fut velem, majd lerak egy ágyra. Eddig bírtam, a szemeim lecsukódtak.

Emlékek kavarogtak a fejemben, de nem tudtam megkaparintani egyiket sem. Annyi maradt meg, hogy egy lány és egy fiú néznek, a lány teljes elszántsággal, a fiú pedig őszinte sajnálattal. Ennyi, más nem jutott el a felfogásomig.

Felriadtam. Egy pillanatig nem tudtam hol vagyok, majd eszembe jutott, hogy tényleg nem tudom, hol vagyok, csak azt, hogy valaki behoz ide, mert van egy nagy sebem. A pólómat felhúzva egy kötést láttam, majd megpróbáltam felállni. Amit észrevettem még magamon az a nyakamban lógó nyaklánc volt. Egy kis drótból készített villanykörte egy bőrszíjon. Nagyon kis aranyos. Nem tudom, miért, de úgy érzem, valaki fontostól kaphattam, valaki olyantól, akit talán a legjobban szerettem a világon. Találtam magam mellett egy mankót, majd arra támaszkodva elindultam kifelé. De amit kint láttam, arra nem voltam felkészülve. Az egész kis tisztást falak vették körbe. Azt hittem megint elájulok, meg is tántorodtam kicsit, de valaki hátulról megtámasztott.

- Ejnye, zöldfül, el ne ájulj megint. – a szőke fiú volt az. Enyhe akcentusa volt, de nem feltűnő, ezzel még jobban aranyossá téve a kisugárzását. Felnevetett. Aranyos volt a nevetése, olyan tiszta, kedves.

- Mi ez a hely? Miért vagyok egyedül lány? Miért nem emlékszem semmire? És miért vannak itt ezek a falak? – kezdtem kiakadni. Túl sok volt ez nekem, kerülgetett a sírás.

- Hé, nyugi. Figyelj, körbevezetlek és elmondok mindent jó? – kérdezte

- Rendben. Mi a neved?

- Newt. Te emlékszel a nevedre?

- Nem. Kéne?

- Mindenkinél máskor jön vissza a neve. Szóval emiatt nem kell aggódnod. – mosolygott rám, majd elindult.

Séta közben észrevettem, hogy Newt kicsit biceg, de nem akartam tapintatlan lenni, ezért nem kérdeztem rá. Nem akartam elvágni magamtól az első embert, aki kedves velem. Körbejártuk a Tisztást. Volt ott minden. A kis veteményes telis-tele zöldségekkel és gyümölcsökkel, voltak kis kunyhók ahol a fiúk alszanak, volt egy kis karám állatokkal és egy pajta. Közben pedig Newt elmagyarázott mindent, amit ők tudnak. Hogy a falak egy hatalmas Útvesztőhöz tartoznak, amiben végestelen-végig hatalmas falak vannak, a főnök Alby és Newt a jobb keze, minden tisztársnak (így nevezik magukat) van munkája és nekem is lesz, csak Alby megengedett pár pihenőnapot a sebem miatt, és a három szabályt. 1. Mindenki végzi szépen a munkáját és nem lazsál, 2. Nem bántunk tisztársat, és ami a legfontosabb, 3. Soha nem megy ki senki az Útvesztőbe, csak a Futárok.

- Ma este ünnepelünk! – szólalt meg Newt. – Mindig tartunk egy kis bulit, ha új zöldfül jön.

- Ne hívj már zöldfülnek! – nem bírtam ezt a nevet, olyan, mintha csak azért gyengébbnek néznek, mert új vagyok.

- Akkor hívjalak bököttnek? – nevetett rám. – Ha nem akarod, hogy bárminek is hívjalak, emlékezz vissza a nevedre.

Minden erőmmel a nevemet kerestem az agyamban, semmi eredménnyel. Majd egyszer csak beugrott.

- Emma. – suttogtam csodálkozva. – A nevem Emma. Newt emlékszem a nevemre! – nevettem rá boldogan.

- Jól van Emma. Üdvözöllek a Tisztáson!

 És a történet ezennel kezdetét vette...