Miután minden elveszett ~SZÜNETELTETVE~

4. fejezet

Reggel a falak zajára keltem, ahogy a kapuk kinyíltak. Felkaptam egy inget és egy nadrágot, majd az étkező felé vettem az irányt. Jóformán senki nem volt ott rajtam és Serpenyőn kívül, a Futárok már elmentek, a tisztársak még ébredeztek.

- Jó reggelt Serpenyő! – köszöntem rá mosolyogva.

- Jó reggelt Emma! Hogy aludtál?

- Jól, csak keveset. – ásítottam.

- Megkaptam a kis üzeneted. Minho kapott egy plusz müzli szeletet. Egyébként miért is kellett neki adnom? – nézett rám a srác kérdőn, de száján ott bujkált a jól ismert mosolya.

- Mert sokat segített nekem, és meg akartam hálálni. És mivel kell neki a kalória a futáshoz, a kaja volt a legészszerűbb. – magyaráztam, mire Serpenyő még jobban elmosolyodott.

- Jó barátok vagytok, igaz?

- Igen. Igen az egyik legjobbak. – mondtam. Kaptam egy szendvicset, amivel leültem a szokásos kis asztalomhoz. Ahogy a reggelimet ettem, Newt ült le mellém, egy ugyanilyen szendviccsel.

- Jó reggelt! – mondta álmosan.

- Jó reggelt Newt! - köszöntem. Kicsit feszült volt a levegő, a tegnapi eset után. ami érezhető is volt, eddig soha nem volt olyan, mikor ne tudtunk volna kimászni az ilyen helyzetekből.

- Figyelj Emm... – kezdte. – Felejtsük el a tegnapi kis hülyeséget, oké? Nem szeretném, ha ártana a barátságunknak. – ahogy kimondta ezt a két mondatot, egy világ tört bennem össze. Newt nem akar ártani a barátságunknak. A barátságunknak. Az eddigi icike-picike reménykedésem is elszállt. El akarja felejteni, hogy azt mondta rám, szép vagyok. Ki csinál ilyet? Persze hogy az, aki nem érez többet, mint barátság. Bármennyire is fájt, mivel nem akartam leleplezni magam, nem mondhattam nemet.

- Rendben. – mondtam teljesen érzéstelenül. – Rendben, felejtsük el. – a szívem darabokban hevert, alig tudtam magam türtőztetni, hogy ott helyben el ne sírjam magam. – Figyelj, nekem mennem kell dolgozni, majd valamikor összefutunk. – mondtam, de már a sírás kerülgetett. Tudtam, hogy ezzel ismét csak gyanússá teszem magam, de nem érdekelt, el akartam onnan menni, amilyen gyorsan csak tudtam. Felpattantam a székről és otthagytam. A sátor felé indultam. Az oda vezető úton már nem fenyegetett a veszély, hogy Newt meglát sírni, a többi fiú meg nem érdekelt különösen, elengedtem magam, a könnyek elkezdtek folyni az arcomon. Nem akarja, hogy elrontsa a barátságunk. Nagyon kevés dolog fájt ennyire, mióta itt vagyok a Tisztáson. A sátorba beérve, Jeffel találkoztam, aki észrevette a piros szemeimet és azonnal rákérdezett mi a baj.

- Semmi, csak egy kis allergia.

- Akkor rendben. – mosolygott rám. – Van egy gyenge gyógyszer, ha érdekel.

- Köszi, de most már jobb. Nem pazarolok ennyiért egy gyógyszert.

Csak páran jöttek be délelőtt kisebb sebekkel, aminek őszintén örültem. Egy részt, mert egyik bökött sem sebezte meg nagyon magát, másrészt, mert egyedül akartam lenni. Newt nem is tudja, hogy megbántott. Nem is sejti, mennyire fájt az a mondat. Ebéden nem ettem sokat, kerültem Newt táraságát, hamar visszatértem a sátorhoz.

Majd hirtelen felindulásból bementem a sátor melletti erdőbe. Sokszor jöttem erre a helyre, ha ki akartam szellőztetni a fejem. Leültem egy farönkre a temetőnél, és elgondolkodtam. Mennyi fiú halt meg ez alatt a három év alatt. De abból csak egy miatt van lelkifurdalásom. Szegény Mark. Nem érdemelte meg.

Még nem régen voltam a tisztáson, csupán egy hónapja. Már Kóronc voltam egy kis ideje. Egyszer csak Jeff beállított Markkal, hogy csúnya sérülése van. Tényleg nem volt egy szép látvány, a fiú Építő volt, és egy nagy kő felhasította a mellkasát. Nehezen lélegzett, nagy volt a vérvesztesége, mindenki azt mondta nem az én hibám volt. Adtam neki fájdalomcsillapítót, de úgy tűnt nem eleget, mert még a hatási idő után is nagyon fájlalta a sebet. Ezért hát adtam neki még. Az annyira elég volt, hogy elaludt. Fel akartam ébreszteni, nem tetszett, hogy elaludt, éreztem, hogy baj lesz, de Clint azt mondta, hogy így könnyebb lesz lekezelni. De Mark már nem ébredt fel többet. Túl sok volt a szervezetének a fájdalomcsillapító. Én öltem meg. Miattam halt meg az a szegény fiú.

Könnyek gördültek le az arcomon, egyre több. Próbáltam halk maradni, de egy idő után nem tudtam kontrollálni a légzésemet, muszáj volt vennem egy nagy levegőt, ami elég hangos lehetett, mert elijesztettem vele pár madarat a közelből. Minden hónapban egyszer elmegyek Mark sírjához, ha tudok, viszek neki virágot. És mindig bocsánatot kérek. Letöröltem a könnyeimet és elindultam a közeli kis réthez, ahol a kellemes késő tavaszi idő szép virágokat nevelt, és szedtem egy csokorral. Odamentem Mark sírjához, letettem a virágokat és megszólaltam.

- Majdnem fél év telt el Mark, de még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vagy itt. Én nem akartam ezt az egészet. Nagyon, nagyon sajnálom. – ennyit tudtam mondani, mert megint rám tört a sírás. Leborultam a sírra és zokogtam. Addig, amíg az esti kevés alvás miatt el nem nyomott az álom.

- Teresa, Emma nincs jól. Rosszabbodik az állapota. Ha nem most küldjük fel, akkor nem éli túl, az orvosok nem tudnak foglalkozni vele. Túl jó orvos, nem veszíthetjük el őt is. Ráadásul a barátunk! –a fiú nem akarta ezt, utálta a barátait az Útvesztőbe küldeni, de ez volt az egyetlen megoldás.

- Kellett neki egy Buggyanttal foglalkoznia. Még szerencse, hogy nem kapta el a fertőzést. Thomas nem mehet oda, ő nem olyan, mint a többi! Már nem.

- De ha nem éli túl? Ez az egy maradék esélyünk. Hátha Paige megengedi.

- Rendben. Megyek, megkérdezem. – a lány kiment a szobából, csak a srác maradt ott és az eszméletlen én.

- Sajnálom Emma. De ez az egyetlen megoldás.

Pár perc múlva a Teresa futva tért vissza a szobába.

- Megengedte. Paige megengedte! Annyi volt a feltétele, hogy neked kell elmondani az apjának. – mondta zilálva.

- Ha ezzel megmenthetem. – fintorodott el a fiú, mire Teresának egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Titokban kell felküldenünk. El sem hiszem! Hamarosan az Útvesztőben lesz!

Felriadtam. Ez egy emlék lett volna? Kik voltak ezek az emberek? Thomas, Teresa, olyan ismerős, mintha csak a múltam akarna előtörni. Ahogy ezen gondolkodtam, a nevek folyamatosan elhalványultak, akárhogyan is próbáltam utánuk nyúlni, lezuhantak a felejtés szakadékába. Pár perc múlva már csak az a fiú és a lány maradt meg halványan, és a szituáció kis része. Más semmi.

Mindenkitől elnézést, hogy nem volt múlt héten rész, vasárnaptól gólyatáborban voltam így a beütemezett fejezet késett egy hetet. Remélem mindenki megbocsát és hogy tetszett a rész! Jövőhéten hozom a kövit.

Na puszi! :)