Miután minden elveszett ~SZÜNETELTETVE~

2. fejezet

Egészen ebédig bent ültem Clinttel és Jeffel, de szerencsére délelőtt már senki sem sérült meg. A fiúk hamar mentek ebédelni, ők nem olyan feledékenyek, mint én, és korán reggeliztek. Kicsivel később én is elindultam, habár annyira nem voltam olyan éhes, de enni mindig tudok.

Serpenyő húst sütött ki krumplival, már pár napja látszik, hogy hamarosan kelleni fog az ellátmány. Serpenyő imád rizzsel főzni, de azt sajnos nem tudunk itt termelni, így azt csak havonta-kéthavonta kapunk, és akkor sem annyit, amennyit szeretnénk, kedvenc szakácsunk nagy bánatára. A pulttól egy tál étellel ültem le az egyik kis asztalhoz, és bekaptam es krumplit. Kicsit nyers volt, de a szakácsok sok emberre főznek kevés idő alatt, ezt meg lehet nekik bocsájtani. Egyedül ültem, nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni, egészen addig, amíg Chuck nem jött oda, hogy megkérdezze, odajöhet-e mellém.

- Hát persze! – mosolyodtam el kipirult arcocskáját látva. Neki soha nem tudtam ellenállni, kedves, kisfiús kisugárzása majdnem mindenkinek megmelengette a szívét. – Milyen eddig a napod? – ahogy mindig, szokásához híven elkezdett mindenféléről csacsogni, be nem állt a szája. Elmesélte, hogy megint a WC-khez osztották be és mennyire utálja a Lögybölő szakmát. Hát igen, az sem az egyik legkegyesebb munka. Az egész Tisztás tisztaságára nem egy kis feladat, pláne egy olyan társaságban, ahol csak fiúk vannak, akik folyton minden könnyebb munkát is nehezebbé tesznek. A nagyrésze ebből pedig lögybölőknek megy, senki nem veszi őket komolyan, mindenki azt gondolja, „úgy is megcsinálják, akkor nem kell aggódnom, hogy milyen undorító." Megígértem neki, hogy a délutánt velem fogja tölteni, és segíthet az elsősegély holmik tisztításában és rendezésében, ha Alby megengedi. Erre az arca felvirult és egy hatalmas ölelésben részesített, amit boldogan viszonoztam is.

Az ebéd utáni nagyon kicsi szabadidőmet Alby hajkurászására szenteltem, az egész Tisztást be kellett járnom, hogy megtaláljam. Sikerült rábeszélnem, hogy Chuck segíthessen, habár nem szívesen engedte meg. Albyval nem annyira jó a kapcsolatom, mint a többi fiúval, bár ő egy kicsit tartózkodóbb. Ő a vezető, ő tart mindent egyben, nem pazarolhatja az idejét felesleges hülyéskedésekre, mint mi. De azt sem mondanám, hogy rosszban vagyok vele, inkább ez a köztes állapot van köztünk. Nem nagyon beszélünk, de megbékélünk egymás mellett.

A munkaidő maradék részét Chuck társaságában töltöttem, majd annak leteltével, kiültem a rétre és a falakat kezdtem el nézni. Nincs olyan nap, mikor nem uralkodik el rajtam a bezártság szorongató érzése, ha végeztem a munkával és kimentem az ablaktalan orvosi sátorból. Ott úgy érzem, normális az életem. Ott nincsenek a falak, amik mindig, mikor meglátom őket, gúnyolnak, és azt a szörnyű érzést keltik bennem, hogy soha nem jutunk ki innen. De ki kell! És ki is fogunk. Hamarosan vacsoraidő, de furcsa módon kicsit sem voltam éhes. Látom, ahogy a fiúk a mai fárasztó munka után az étkező felé mennek és vidáman beszélgetnek. Rájuk nem tör rá folyamatosan az-az érzés, hogy csak játszanak velünk és nincs is kijárat? Látszólag semmi bajuk nincs.

Néha belegondolok, milyen lenne, ha nem lennék lány. Ha én is egy ugyanolyan fiú lennék, mint a többiek. Lehet ez is csak egy teszt volt nekik, hogy hogyan reagálnak egy teljesen másik nemű ember érkezésére? Vagy csak meghibásodott valami? De mi lenne akkor, ha nem küldtek volna fel? Mit csinálnék, mire emlékeznék, ki is lennék valójában? Biztos, hogy aki most vagyok, az teljesen más, mint aki voltam. De ezt valószínűleg soha nem fogom megtudni.

Az ég kezdett kicsit sötétedni, narancsos színt ölteni. Igaz, hogy mindig estefelé jön rám a szorongás a bezártság miatt, de mégis ez a napom kedvenc része. A naplemente. A nap még nem bukott le a falak mögé, még bevilágítja az egész Tisztást. A hátamon fekve gyönyörködtem az ég narancsos színében, egészen addig, amíg egy fej el nem takarta előlem a kilátást.

- Nem vacsoráznod kéne? – kérdezte Newt a fejem fölött. A szívem hevesebben kezdett verni, egy kicsit el is pirultam, de reméltem, hogy a narancs ég fénye miatt nem vette észre.

- Nem vagyok éhes. – motyogtam, de nem gondoltam, hogy elhinné, lehet még én magam sem hinném el, hogy nem tudok enni.

- Persze. Ha te nem vagy éhes, akkor én meg egy Sirató vagyok! – nevette el magát, mire nekem is egy kis mosoly jelent meg az arcomon. – Na, gyere, mielőtt megeszik az összes kaját. – nyújtotta felém a kezét, majd felhúzott és elindultunk. Amíg az étkező felé mentünk, Newt egy ideig még nem engedte el a kezem. Miután ezt észrevettem, a gyomrom ugrott egyet, ösztönösen kikaptam a kezem és elhúzódtam egy kicsit. Newt kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit. Viszont utána, mintha mi sem történt volna, teljesen normálisan ültünk le a kis asztalunkhoz. A vacsorát eszegetve az elején szótlanabbak voltunk, de egy kis idő után teljesen megtört a jég, ugyan úgy beszéltünk, ahogy szoktunk.

A vacsora zöldség és hús volt, amit a több fiúk annyira nem szeretett, én és Newt viszont annál inkább. Laktató volt és nem mellesleg nagyon finom.

- Te termesztetted ezeket a zöldségeket? Eléggé olyan az íze, mintha egy nagy bökött ültette volna. – szivattam mosolyogva legjobb barátom.

- Nem tudom, de ez a paradicsom olyan ismerősnek tűnik. De nem ültettél valamikor te is? Lehet onnan. – vigyorgott, mire hangosan felnevettem.

- Mi olyan vicces? – ült le mellénk Minho egy hatalmas adag kajával. Mind a ketten legyintettünk, ezek csak nekünk viccesek. A vacsora alatt, mint majdnem mindig, Minho önimádását hallgattuk visszafojtott nevetéssel.