•°. * 𝖎𝖙
━━
「 𝐀𝐌𝐈𝐊𝐎𝐑 egy lány kiáll magáért és egy csapat idegen mellett Henry Bowers ellen, minden megváltozik. Bekerül a Vesztesek Klubjába, szoros barátságokat köt a tagokkal és felfedez olyan dolgokat magáról, amiket eddig nem is tudott...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
19.| CUE
SZEPTEMBER.
A csapat kint ül egy szép mesébe illő réten, és éppen a múlt történéseiről beszélünk. Arról, hogy mégis mi történt pontosan vörös hajú barátnőmmel, illetve arról, ami velem. Az utóbbira még nem nagyon találtam választ.
— Csak villanásokra emlékszem. - kezdte Beverly, és ujjaival babrált. — De, mintha meghaltam volna. Talán ezt éreztem. Láttam mindenkit, mindnyájunkat a ciszternában. Csak már öregen, vagyis inkább felnőttként.
— És m-mit csináltunk ott? - tudakolta meg Bill és kíváncsian nézett a lányra.
A lány megrázta a fejét. — Az volt bennem, hogy féltünk. Rettegtünk és......azt hiszem ezt sosem felejtem el.
Ekkor a dadogós hirtelen felpattant és kezébe vett egy éles tárgyat, ami a fűben hevert. Egy üvegszilánkot.
— Esküdjünk meg a-arra, hogy ha nem halt meg és egyszer visszatér, mi is jövünk.
Én voltam az első, aki feltápászkodott, Richie mellől. Engem követett lassacskán mindenki.
Bill végighúzta a szilánkot a saját kezén, eközben egy fájdalmas grimaszt vágva.
A szemüvegeshez lépett, akinek nem csak az arca torzult el, de még hallatott is egy apró kiáltást.
Én következtem, viszont nekem egy izmom se rezdült. A sok fájdalom után, ami ért, ez már semmi.
Miután mindenki megvolt, lassan megfogtuk egymás kezét és egy körbe álltunk.
Így voltunk egy pár percig, aztán mindannyian elengedtük a másikat. Legelőször Stanley szólalt meg.
Egy ideig még faarccal kémlelt minket, majd megjelent egy mosoly az arcán. Mindenki elnevette magát, majd néztük, ahogy elhalad mellőlünk.
Lassacskán, de mindenki elpárolgott a csapatból, csak én és Richie maradtunk. A fiú szégyenlősen rám sandított, bizonyára gondolkozott azon, hogy mit is mondjon.
— Köszönöm. - böktem ki végül, mire értetlenül nézett.
— Mit?
Apró mosolyra húztam a szám. — Mindent. - fordultam felé és kezéért nyúltam.
Nem érdekelt, hogy mindkettőnké véres, akkor az volt a legkevesebb problémám.
— Amikor ott feküdtél, az alaksorban, mozdulatlanul.....azt hittem tényleg elveszítettelek. - nézett le, de kezemet annál erősebben szorította.
