Waving through a window | ✔

8. Evan

   Legalább tíz perce ott ültünk a padlón. Connor még mindig nem szólt semmit, csak a karjaim között feküdt, és néha félénken rám pillantott. Szemei vörösek voltak a könnyektől, a levegőt pedig még mindig kissé szaggatottan vette. Rémes állapotban volt, soha életemben nem láttam még valakit így kiborulni – kivéve saját magamat.

– Ugye k-kapsz le-levegőt?– érdeklődtem idegesen, amikor percek elteltével a fiú még mindig nem úgy lélegzett, mint kellett volna neki.

– Nem tudom... – suttogta Connor elcsukló hangon, azonban még mindig nem húzódott el. Szinte olyan volt, mintha nem is lett volna teljesen jelen, mintha valamilyen álomvilágba ragadt volna. Végül lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Megint elszúrtam – jelentette ki fájdalmas hangon, lemondóan.

– Dehogy szúrtad el! – ellenkeztem hevesen. – Egyszerűen csak... szóval... – nem találtam a szavakat, amelyeket ki szerettem volna mondani, de nem hazudtam. Egyszerűen csak fogalmam sem volt, mit mondjak, hogy megnyugtassam a fiút, aki látszólag teljesen kétségbe volt esve.

– A saját családom utál, a... a húgom pedig fél tőlem. Fél, érted, Hansen?! – csattant fel ismét, ezúttal viszont nem ijedtem meg tőle. Azt hiszem, valamilyen szinten már kezdtem hozzászokni a kitöréseihez, még ha nem is voltam képes normálisan kezelni. – Igaza volt Kleinmannak. Egy nyomorék vagyok – tette hozzá reményvesztetten.

– N-nem vagy nyomorék – ráztam meg azonnal, reménykedve benne, hogy sikerül meggyőznöm a fiút, aki úgy tűnt, teljesen elmerült a saját búskomorságában.

– Dehogynem! – mordult fel Connor dühösen, elcsukló hangon. Hogy a szomorúságtól az idegességtől, azt nem tudom. – Majdnem tizennyolc éves vagyok, de nem értem el semmit az életben! Helyette mindent tönkretettem, érted?! Nem is számolom, hányszor próbáltam kinyírni magamat, és én hülye, az utolsó alkalommal a saját otthonomban próbáltam meg. Azelőtt sem beszéltünk sokat Zoéval, de képzelheted, milyen szinten tönkrement minden, amikor megtalált, gyakorlatilag félig halottan. Te nem tudod, milyen érzés ez, Hansen!

– Dehogynem tudom! – most rajtam volt a sor, hogy kiboruljak. Tisztában voltam vele, hogy Connor élete nem egyszerű, hogy sokáig nem kapta meg a segítséget, amire szüksége lett volna, de egyáltalán nem tetszett, ahogy levonja a következtetéseit. – Képzeld, én is... én is tisztában vagyok vele, h-hogy milyen érzés az, ha senkit sem érdekelsz, ha meg akarsz halni! – törtek ki belőlem a szavak, mielőtt még meggondolhattam volna magamat.

Connor elkerekedett szemekkel nézett rám, és innen jöttem rá, hogy túl sok mindent elárultam. Az eddigi látszat, amelyet gyönyörűen fenntartottam, kezdett leomlani. A reményem, hogy senki sem tudja meg, mit tettem, lassan elszállt. Pedig eddig olyan jól tartottam a hazugságot, hogy senki sem kérdőjelezte meg, mi történt velem, amikor eltörtem a kezemet. Pedig...

– Hogyan törted el a kezedet, Evan? – kérdezte halkan Connor, hosszú percek után, amelyek néma csendben teltek. Döbbenten pillantottam fel a nálam magasabb fiúra, aki törökülésben helyezkedett el a kopott, foltos szőnyegen. Az nem lehet, hogy tudja, ugye?

– Leestem egy fáról... nyilvánvalóan – nyögtem ki, hirtelen pedig azt sem tudtam, hogy mit csináljak.

– Tényleg? Ez történt? – vonta fel szemöldökét Connor, és akkor már tudtam, hogy nem téveszthetem meg. Sok mindent lehetett mondani a fiúra, de azt egyáltalán nem, hogy hülye.

– Igen – bólintottam mégis, megerősítésképpen. – Felmásztam a fa tetejére, elvesztettem az egyensúlyomat, és leestem – ismételtem el a szavakat, pontosan úgy, mint ahogy annak idején anyának és Jarednek is mondtam.