A Sötét Árny

8. fejezet

-Anya, apa, Matthew, ne tegyétek ezt! Tudok uralkodni magamon, kérlek, neee! -öleltem át őket.

A mezőn álltunk, nem messze a falka házaitól. El akartak üldözni, mert nem olyan vagyok, mint ők. Anya könnyes szemeivel figyelt engem, ekkor egy sikítást hallottam.

Fájdalmas volt, így el kellett engednem a szüleimet. Egy erő löket ért, ami eltaszított a családomtól.

Hirtelen egy csomó farkas állt a családom és közém. Felálltam, és leporoltam magamat. Az arcomon folytak le a könnyeim.

-Melissa Black. A Tanács úgy határozott, hogy veszélyt jelentesz a Moonlight falkára, így távozásra kényszerítünk téged. Száműzünk, hogy mindannyian nyugodtan éljük tovább az életünket. -mondta az alfa, miközben a családom mellé állt.

-Ezt nem tehetik! Elválasztanak a családomtól! Most hova menjek? Mit kezdjek magammal? Annyi mindent tettem a falkáért! -sírtam tovább.

-Nem tehetünk mást csillagom! -mondta anya.

Ő is sírta apa karjai között, akinek a szemeiben ugyanúgy láttam a könnyeket. Hiába gyűlölt meg a családom, én nem akartam elengedni egyszerűen őket.

-Sose feledd kislányom, Apa szeret! -mondta apa, majd anyával hátat fordítottak.

Matthew, a bátyám szomorúan állt ott továbbra is.

-Matthew? -kérdeztem.

-Vigyázz magadra, hugi. -mondta, azzal ő is elment.

Zokogva futottam el a másik irányba. A családom elfordult tőlem. Elvesztettem mindent.

Pár pillanattal később visszatértem a valóságba. Az arcomon könnyek siklottak le, ahonnan a padlóra estek. Derek rázogatott, és szólongatott engem.

-Melissa, jól vagy? -kérdezte tőlem, mikor a szemébe néztem.

Megráztam a fejemet, majd éreztem, ahogy a szemeim felvillannak. A düh és a szomorúság villámgyorsan utat tört magának a falam repedésein.

Felpattantam, és könnyekkel a szememben rohantam ki pillanatok alatt. Egy fának támaszkodtam, mikor éreztem, hogy a csontjaim egyesével eltörnek.

-Sajnálom, Derek! -mondtam, azzal átadtam magamat az átváltozásnak.

Fájdalmasan ordítottam fel, ami a lelki fájdalmaimra is gyógyír volt. Hirtelen megjelentek az ajtóban a többiek, akik szörnyülködve nézték, hogy mindenem természet ellenesen helyezkedik el rajtam.

Már fetrengtem a földön, mikor elmúlt a fájdalom, és megéreztem a fekete szőrt a lábaimon. Felálltam, a falka pedig elhűlve méregetett.

Fújtattam egyet, majd elrohantam. Egy szakadéknál kötöttem ki, ahonnan be lehetett látni az erdő egy kis részét. Farkasként gyönyörködtem a kilátásban, mikor mögülem neszezést hallottam.

Hátrafordulva Dereket láttam meg, aki a kezeit maga elé tartotta.

-Nem akarlak bántani. Változz vissza, nem foglak bántani. -mondta, majd egyre közelebb jött.

Én kezdtem megnyugodni, majd egyszer éreztem, ahogy a csontjaim eltörnek. Percekkel később már teljesen pucéran feküdtem a földön, de én remegő lábakkal felálltam.

Derek meglepődött, de egyből levette a dzsekijét és rám adta. Kedves gesztus volt tőle, ha nem most álltam volna a szakadék szélén, talán mosolyogtam is volna.

Felvettem, ami hatalmas volt rám, így kellően elfedett mindent. Éreztem rajta Derek illatát, ami meg tudott nyugtatni.

-Mi történt Melissa? -kérdezte tőlem.

A szemeibe néztem, amiben aggódást láttam. Egyszerűen az ölelését választottam. Sírni kezdtem. Ő védelmezően átkarolt, majd leült velem egy köre.

Az ölében kuporogtam, miközben kiadtam magamból a múlt év szenvedéseit. Egy idő után, mikor megnyugodtam, csak a mellkasának dőlve figyeltem a szívverését.

Mikor megnyugodtam, az arcomra simította a kezét, és az arca felé fordította. Közeledni kezdett, én pedig csak a száját figyeltem. Lecsapott az ajkaimra, én pedig viszonoztam a csókját.

Szükségem volt valakire, aki visszahúz a szakadék széléről. De nem tehettem ezt vele. Akkor neki is hazudoznia kéne, így elváltam tőle, és amíg csukva volt a szeme eltűntem.

Pár pillanattal később már a házamban voltam. Még mindig rajtam volt Derek dzsekije, amit ledobtam a kanapéra. Felmentem lefürödni, és egy darabig csak folyattam magamra a vizet.

Nem tudom, hogy holnap így hogy nézzek a szemükbe. Láttam rajtuk, ahogy félnek tőlem. Rettegtek, amikor meglátták a farkas alakomat.

Ezt próbáltam nekik elmagyarázni, de szokás szerint nem hallgattak rám az emberek. De már nem tudott érdekelni.

Állandóan én voltam az, aki rosszul érezte magát. Ők akarták tudni, és most, hogy előttük van a nyers igazság, már nem akarják tudni.

Félnek tőlem. Lehet álmomban megölnek. De most már a sarkamra állok. Elég volt ebből! Nincs közük ahhoz, hogy mi vagyok és hogy honnan jöttem. Ez csak is rám tartozik.

Mindegyiküknek tökéletes élete van itt, de ha nem is, várja őket valaki otthon, aki tiszta szívből szereti őket. Még Dereknek is. Nekem nincs senkim.

Jason és Agnes az egyetlenek akik maradtak nekem. Felkelek, csend van. Haza érek, csend fogad. Egyedül vagyok ebben a házban, és gyakran már fullasztó.

Legszívesebben letelepednék, de amikor kiderül mi vagyok, az emberek furcsán néznek rám. A látványosság vagyok.

De elég. Ez az én életem. És úgy élem, ahogy akarom.

Kiszálltam a víz alól, majd felöltöztem. Felkaptam magamra egy pulcsit, a fiókomból kivettem egy doboz cigarettát. Kiléptem a hátsó udvarra, és meggyújtottam a szálat.

Nemrég szoktam rá, de nem gyakran fordultam ehhez. De most szükségem van a tisztánlátáshoz. Számomra olyan volt, mint egy horgony, vagy egy nyugtató.

Fáradtan fújtam ki a füstöt, és csodálva néztem ahogy megcsillan a hold fényében. Morgást hallottam, mire az erdőre néztem. Egy vörös szempárt láttam meg, az illata pedig ismerős volt.

A mutató ujjamat a szám elé tettem jelezve, hogy tartsa a titkom. Egy pillanattal később az árny már ott sem volt. Nyugodtan elszívtam a cigarettámat, és visszamentem a házba.

Megvacsoráztam, majd az alvás mellett döntöttem. Holnapután telihold, gondoltam, és lehunytam a szemeimet.