Álmaink útján ( F1 Fanfiction )

10.

" Minden éjszaka egyszer reggelbe fordul. Lehet, várnunk kell, de eljön. - Végtelen szerelem c. film (sorozat) "

*~*

A reggeli nap sugarai keltettek fel csodálatos álmomból. Charles-sal álmodtam. Egy hatalmas akvárium előtt álltunk és csak néztük a halakat. Annyira szép volt.

Az este nyitva felejtett ablakon beszűrődött a madarak csiripelése. Milyen szépen indul ez a nap is.

Szemeimet behunyva fordultam oldalra, mikor beleütköztem valamibe. Egy karba. Jézusom, mi történik itt? Hol vagyok? Pár percig még elpánikolgattam, mikor leesett, hogy ki kéne nyitnom a szemem és kiderül. Nos, így is tettem. Egy izmos váll, borzas barna haj, férfias arc. Ja tényleg, nem is otthon vagyok. Kezdtek visszajönni a tegnapi emlékek, mely hatására mosoly kúszott arcomra. Pár percig még szuggeráltam, mikor elkezdtem tényleg pánikolni.

Ne, tiszta kócos lehetek. És az ő elnyúlt felsője van rajtam. Oké, ő adta rám mikor este fáztam, de akkor is. Jézus, és ha meg akar majd csókolni? Reggeli leheletem van. Nem láthat meg így. Próbáltam finoman arrébb rakni a kezét és óvatosan kimászni mellőle. Már a lábamat is kiraktam az ágyból, mikor 2 kar fonódott derekamra és rántott vissza a párnára, ezzel kisebb szívrohamot hozva rám.

- Hová menekülsz?- dörmögte fülembe, miközben még jobban magához szorított.

Hátulról átölelve szuszogott a nyakamba.

- A fürdőbe.

- Maradj még itt velem- dörmögött.

Erősen kellett koncentrálnom, hogy megértsem mit is mond reggeli rekedtes hangján.

- Fel kell öltöznöm- próbáltam kiszabadítani magam, de nem ment.

- Jó vagy így is.

- Kócos vagyok- érveltem tovább.

- Én is.

Jó, ez rossz érvelés volt számomra de, hogy mondjam el azt máshogy, hogy büdös a szám, hogy ne égessem be magam nagyon?

Pár perc néma csend után, mikor már azt hittem, hogy Charles visszaaludt, újra megpróbálkoztam a hadműveletemmel. Nos, ez a művelet ott bukott meg, hogy amint felemeltem a takarót Charles rám gördült ezzel maga alá szorítva.

- Ej te lány, miért akarsz ennyire megszökni mellőlem?- közeledett felém.

- Mert reggel van.

- Nem mondod- ingatta meg a fejét.

Közelebbről megfigyelve arcát, elcsodálkoztam. Hogy lehet az, hogy amikor én reggelente felkelek olyan fejem van, mint akit agyonvertek, neki meg, mint aki egy katalógusból lépett volna ki? Ez olyan igazságtalanság.

Hajolt egyre közelebb és közelebb, már csak egy hajszál választotta el a szánkat, mikor oldalra fordítottam a fejemet.

- Oké, mi a baj?- nézett rám komolyan.

- Semmi.

- Látom- bólogatott gyanakodva- miért nem csókolhatlak meg?

- Mert reggel van- temettem be arcomat tenyerembe.

Elbújtam előle. Ha én nem látom őt, akkor ő sem láthat engem. Igaz?

- Nem értem- hallottam hangján, hogy nagyon agyal.

- Ajj már. Reggeli leheletem van- dünnyögtem morcosan, mert el kellett neki mondanom az igazat.

- Nem értem, ha dünnyögsz- húzta el kezeimet arcom elől.