The fallen cloud

Chapter two: The second chance I.

Négy nap telt el a búcsúzásunk óta. Büntetésem után nagyjából visszaállt a rend. Napi három guqin órát tartok a fiatal tanítványoknak, a fennmaradó időmben új dalokat tanulok, illetve ha valami hivatalos ügy adódik, akkor azt intézem.
Jelenleg szobámba tartok vissza, hogy elfogyasszak egy csésze teát, majd megvárjam testvérem, hogy eljátssza nekem a "nyugtatást". A klánból egyedül ő tudja, hogy lelkem nyugtalan, érzelmeim felbolydultak. Hiába vagyok rideg és érinthetetlen a külvilág számára, egy velem egyidős férfi mégis megérintette szívem és jól be is zárta magát oda. Felkavart bennem mindent, amit csak lehetett, távozásával pedig fájdalmat, hiányérzetet és kétségbeesést hagyott maga után. Xichen észrevette belső szenvedésem és próbál rajtam segíteni. Ugyan sosem mondjuk ki, de tetteinkkel mindig bizonyítjuk az erős, pótolhatatlan testvéri köteléket.
Teám lassan elfogy, közben némán figyelem az előttem lévő dolgokat. Szobám tiszta, hagyományoknak megfelelően berendezett.  Szinte mindennek világos a színe.
A madarak vidáman csiripelnek valami kellemes dallamot, a szél lágyan lengedezik, az idő nagyszerű, én pedig a szobámban ülök és próbálom irányítani kínzó, negatív érzelmeimet.
Éppen elmerülnék az önmarcangolás fényes vermében, mikor kopogás hallok.
-Wangji, kezdhetjük?-hallom meg kintről Xichen hangját. Felkelek a szőnyegről és ajtót nyitok. Testvérem mosolyogva lép be.
-Hogy érzed magad? Legutóbb segített valamennyit, hogy játszottam neked?- kérdezi kedvesen, törődően. Válaszul bólintok egyet és lehunyom szemeimet.

Várom, hogy megszólaltassa spirituális hangszerét, ám pillanatok múlva sem kezd neki. Ránézek, ő pedig csak bánatos arckifejezéssel méreget.
-Ez így nem lesz jó hosszútávon. Az érzelmeidet kordában tartani tudok segíteni, de el nem tüntethetem őket. Ha mást nem is, legalább el kéne mondanod neki mindazt, ami most a szívedet bántja. Nem kell hazahoznod, nem kell olyan kapcsolatba kényszerítened, amit nem akar, de el kell mondanod neki.
-Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.
-A legtisztább út az őszinteség.
-Eltelt négy nap, már messze jár.
-A szíved mélyén pedig tudod jól, hogy merre.
-A nagybátyánk nem engedne utána.
-Wangji! Te...-folytatná, valószínűleg nem túl szépen, de inkább mély levegőt vesz, hogy lenyugtassa magát. Mikor ez sikerül, nem beszélget velem tovább, inkább előveszi Liebinget és a "Nyugtatás" dallamait kezdi nekem játszani.

Kétszer játssza el nekem, majd megsimítja vállam és elmegy. Kicsit jobban érzem magam, valóban használ a zene. Hirtelen megjelenik szobámban a Jin klán hírhordozó pillangója, így kinyújtom kezem, az pedig tenyeremre száll. A rövid üzenetet percek alatt meghallgatom, majd felkelek és Jingyi keresésére indulok. Hamar megtalálom, ő pedig meglepődve néz rám, biztos nem érti az okát, hogy keresem. 
-Most kaptam Jin Úrfitól egy üzenetet, mely szerint az előbb találkozott Wen Ninggel és Sizhuivel. Már tartanak vissza Felhőzugba, este hét előtt meg fognak érkezni.
-Tényleg? Ez nagyszerű hír! Köszönöm, hogy szólt, Hanguang-Jun!- hatalmas lelkesedéssel, gyermekien csillogó szemekkel, szinte már ugrálva néz rám.
-Hanguang-Jun zárta be Sizhui szobáját, hogy más ne mehessen be, amíg távol van, igaz? Ki tudná nekem nyitni? Igazság szerint elkezdtem megtanulni hajtogatni, és... az első sikeres pillangómat szeretném neki adni, viszont nem akarom, hogy tudja, hogy én voltam az, ezért szeretném a párnájára tenni. Meg tudná ezt tenni értem, Hanguang-Jun?- kérdezi reménykedve, de tiszteletteljesen. Úgy látszik nagyon közel állnak egymáshoz A-Yaunnal. 
Nagyon halvány mosollyal bólintok, majd elindulok vele a szóban forgó szobához. Előveszem kulcsaim és az ebbe a zárba illővel ajtót nyitok. Jingyi körbenéz, nehogy valaki meglássa és amikor biztonságosnak ítéli, besurran. Sosem hittem volna, hogy a türelmetlen, örökmozgó, kicsit szemtelen, de törődő és magabiztos Lan Jingyi origamizni fog. Vajon csak azért csinálta, hogy Sizhui kedvében járjon, vagy más áll a dolog hátterében? Figyelem, ahogy előre hajolva, gondosan elhelyezi a párnán a kissé aránytalan, pontatlan, de egyértelműen szívből készült papír lepkét. Nem egyenesedik fel azonnal, láthatóan elgondolkodik valamin. Igazából talán nem is fontos, hogy mi volt az indíték, hogy miért hajtogatta ezt, az számít, hogy kinek ajándékozza első művét. Különben is, nincs jogom ezen gondolkodni, hiszen nincs hozzá közöm. Ha lenne, akkor már minden apró részletet tudnék.
-Nagyon szépen köszönöm, Hanuang-Jun!-hajol meg mélyen Jingyi. 

Visszazárom az ajtót és ahelyett, hogy visszatérnék szobámba, inkább sétálni megyek. Elsétálok egészen a hideg vizű forrásig és egy sziklára leülve kezdek gondolkodni. Xichennek igaza van, a lelkiismeretem érdekében tisztáznom kell a dolgokat, de mégis hogyan? Nagybátyám nem engedné, hogy napokra felszívódjak. Ha meg is engedné, mit mondhatnék? Hogyan?
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem lenne szabad így éreznem, főleg, hogy ezzel nem nyerek mást, csak elítélést, szégyent és fájdalmat... Annak a fájdalmát, hogy sosem lehet az enyém. Nem tudom, mi ez az egész, vele akarok lenni, de nem szeretnék senkinek sem gondot okozni ezzel. Gondolataimból a két felém szaladó fiú szakít ki, így az idő közben legördülő könnycseppjeimet gyorsan letörlöm.
-Hanguang-Jun! Megjöttem!- fut felém Sizhui vidáman. Még jó, hogy Felhőzugban tilos futni...