Egy Nyár Alatt (Timothée Chalamet)

5. Rész | A megállóban

~De valószínűleg te is ezt láttad az enyémeimben, mert pár másodpercre biztos leálltunk mindennel.~

-Akkor mostmár mehetünk a tengerhez? -tettem fel egy kérdést, hogy megszakítsam a csendet.

-Persze! -mondtad vidáman, majd egy hatalmas mosolyra húzva a szád, vetettél véget a videódnak. Majd egyszerre felkelve a hintaágyból, nekikezdtünk készülődni.

Elpakoltam minden szükséges dolgot, mint például pokróc, naptej, napszemüveg stb. Meg persze egy kicsi pénz sem árthat, mivel vonattal van oda az út.
Előre felvettem a fürdőruhám, hogy ott majd ne kelljen. Felvettem, egy lenge ruhaszettet. A sminkkel nem cicováztam, mert úgyis lemosná a víz. Mikor végeztem mindennel, és útra kész voltam, leszaladtam a lépcsőn és a nappaliban vártalak téged két nagy hátizsákkal a kezemben.
Mikor már kezdtem megunni a várakozást, te megjelentél a napaliban, egy szokásos rövidnadrágban és egy fehér mintás polóban. A napszemüveged nem változott, úgyan az volt rajtad, mint amikor idejöttél. Papucs helyett most sport cipőt húztál a lábadra majd útnak is eredtünk.
Mikor épp elhagytuk a bringatárolót, te megszólaltál.

-Nem biciklivel megyünk? -mutattál a tároló felé, húnyorítva mert a nap pont belesütött a két szemedbe.

-Nem. Elsétálunk a vonatállomásig, és vonattal 2 vagy 2 és fél óra alatt lent vagyunk a tengerpartnál. Elég lassú jármű, de mivel még nem vagyok 18, és nincs meg még a jogsim, ezért kénytelenek vagyunk azzal menni. -néztem rád, hátra sétálás közben. Bevártalak téged, majd folytattuk a beszélgetést.

-Dehát, nem hoztam semennyi pénzt a jegyre. Azt hittem csak itt van a sarkon! -kezdtél bepánikolni.

-Nyugi, én hoztam. És ne foglalkozz a pénzel amíg itt vagy, kérlek. Hisz azért vagy nálunk, hogy mindenben segítsünk. Hát én is ezt teszem. -néztem fel rád mosolyogva.

-Dehát nem kellett volna. Nekem is van még pénzem. Hoztam magammal. Igaz dollárba van még, de átvállthattuk volna út közben. -magyaráztál, még mindig kiakadva.

-De kellett volna. Most ezt én viszem el, a következőt, te. Rendi? -folytattam tovább, nyugott hangnemben a beszélgetést.

-Rendben. -csendültél el, majd a napszemüvegedet letoltad a fejedről, le az orrodra.

Csendben és békésen sétáltunk el az állomáshoz. Az út sem volt hosszú. Max 10 perc alatt kiértünk.

-Ahoz képest, elég közel van az állomás hozzátok. És semmit nem hallani belőle. Mond ezt ti, hogy csináljátok? -csodálkoztál el, megint egy apró dolgon. Az egyik kedvemc dolgom benned, hogy apró dolgokat is észreveszel szinte minden helyzetben. Amit más nem lát vagy nem figyel fel rá, te azt meglátod. Hihetetlen.

-A hozzánkba, már te is beletartozól. -mosolyodtam el, a kijelentésemen. Te is így tettél, majd kiálltál megnézni mennyi az idő és mikor jön a vonatunk. A jegyeket már megvettük, a vonat körülbelűl 10-15 perc múlva érkezik meg.

-És azért nem hallani felénk semmit, mert egy varázslakásban élünk. -mondtam ki egyszerűen érzéstelen arcal. Rádpillantottam, és láttam a nem értést a fejeden. Elnevettem magam, majd belekezdtem a mondatba.

-Azért nem hallod annyira, mert körűlvesznek a fák, és azok nagyából kivonják a nagyobb zajokat. Viszont ha majd megfigyeled, ha meghúzzák a dudát, a hajnali órákban, azt most biztosan mondom neked, hallani fogod. -magyaráztam neked, majd kinéztem, hogy jön e a vonat. És jött!
Mikor végre ide ért, előre engedtél, és felszálltunk a vonatra. Egymással szemben ültünk le.

~~~♡~~~
Szia! Köszönöm, hogy végig olvastad a részt! Ha tetszett, kérlek jelezdd vissza, sokat jelentene nekem. :) További szép napot neked!💞