Egy napló, hozzád.
(Ebben a könyvben a történtek, egy napló szerűségben fognak megvalósulni, amit Sofia Timothée-nek ír az idők során.)
Sofia Baranello, egy Olaszországba született amerikai tinédzser. Szülei fiatal koruk óta Olaszországban élnek, e...
Rádnéztem, és szinte láttam a jővőnket együtt. Mikor visszanéztél rám, az idő belassúlt körülöttünk. Legalább is én így éreztem irántad. Szinte az első pillantások után. Itt még nem tudtam mi vár ránk. Milyen sok mindenen fogunk mi keresztűlmenni. Szinte rémisztő belegondolni.
-Szeretnéd, hogy bemutassam a várost? -törtem meg a csendet, egy egyálltalán nem odaillő kérdéssel, de jól tettem, hogy megtettem.
-Persze. Imádnám! -húztad széles mosolyra a szád, ami az enyémeimet is erre késztette. Majd elvettem a tekintetem rólad és visszanéztem a tájra. Gyönyörű volt, mint mindig. A nap sárgán világította meg a földet, fákat, leveleket. Az égen egy felhő sem kapott helyet, így csak egy sík kék eget lehetett látni. Egyszerűen imádok néha elveszni a tájban. Órákig is menne. Akár csak amikor rádnézek. Lejöttem az erkély széléről és befele vettem az irányt. Tudtam, hogy követtél, hisz hallottam lépteidet. Egészen a folyosóig követtél, mikor eszedbe jutott, hogy a szobádba felejtettél valamit. Én addig ugyan ott várakoztam, majd visszatértél egy kamerával a kezedben.
-Ezt nem felejthetem itt. -mutattad fel a kezedben lévő tárgyat, majd félmosolyra húztad a szádat.
-Megértem. Én általában lerajzolom őket. Ezért is van nálam mindig lap, ceruza. Néha le is festem a látottakat. -mondtam büszkén, a rekciódra várva. Végül egy elégedett nézést egy mosollyal párosítva kaptam, tőled.
Lementünk a lépcsőn és elkeztük felvenni a cipőjeinket. Mikor végeztem azzal, befutottam a nappaliba, ahol éppen a szüleim néztek tv-t. Elmagyaráztam nekik a helyzetet és elengedtek a körbevezetésre. Boldogan kisétáltam onnan, egy intéssel elköszönve tőlük,- visszasétáltam hozzád, aki az ajtófélfához támaszkodva, egy napszemüveggel az orrodon, engem néztél és vártál rám. Te kinyitottad előttem az ajtót és átengedtél rajta, majd bezártad azt magad után. Megköszönve cselekedeted, mosolyogva menten a garázs felé, ahol a biciklik helyezkedtek el. Elvettem a sajátom és neked adtam apuét, majd útnak eredtünk felfedezni.
Először a városba mentünk, pontosabban egy étterembe, ahol megreggeliztünk, majd megmutattam a kedvenc helyemet is neked, ami egy folyó meletti növényes rész volt. Pár fával és alacsony gaz növényzettel.
-Ide szoktam járni, ha már nem bírom tovább a nehézségeimet. Vagy csak kell a csend néha. El se tudod képzelni mennyi könyvet olvastam itt már ki. -kuncogtam az orrom alatt.
Megnyilni egy másik ember előtt mindig is nehéz volt számomra. Most veled eléggé könnyedén megy, de még mindig nem érztem magam 100%-an biztonságban. Hisz ki tudja mit nem ad tovább a másik. Túl sok ilyen emberrel találkoztam már.
-Megértem. Nekem is volt ilyenem kint, -odahaza, New Yorkban. Nehezen de találtam magamnak is. De ez a hely...-néztél körűl körülöttünk. -Teljesen más, mint ami az enyém otthon. Ez a hely sokkal nyogottam, csöndesebb és békésebb. Na meg persze szebb is. -mosolyodtál el, még mindig a tájat tanulmányozva.
-Köszönöm. -néztem le a kezemre zavaromban, majd füszálakat keztem tépegetni.
Deze afbeelding leeft onze inhoudsrichtlijnen niet na. Verwijder de afbeelding of upload een andere om verder te gaan met publiceren.
