COLORS. ➵ Harry Styles [BEFEJEZETT]

22. Fejezet

Harry Styles

A nap szűrt fényként fúrta át magát a vastag felhőtakarón. Az égre pillantottam, és biztos voltam benne, hogy bármelyik percben eleredhet az eső. Visszanéztem magam elé, és ekkor realizálódott bennem, hogy egy kopár rét közepén álltam, melynek a végében egy ismerős ház állt. De mégis hogyan kerültem ide? És miért jöttem ide, ha egyáltalán önszántamból?
- Harry. - kiáltotta egy ismerős lány hang, mely olyan lágyan és kedvesen csengett, hogy szinte azonnal azonosítani tudtam. - Harry! - ismételte meg, és ezúttal a hang egyenesen mögülem szólt, így hát hátrafordultam. Szívem hevesen kezdett el verni, ahogyan megláttam őt. Éppen olyan tökéletes és gyönyörű volt mint bármikor. Sötétbarna hajának a nap fénye vöröses árnyalatot adott, arca ragyogott. Telt ajkait egy kedves mosolyra húzta, s közelebb lépett, kezét kinyújtva felém. Éppen nyúltam volna érte, amikor ő visszarántotta azt, mosolya lehervadt arcáról, és ezzel együtt a nap is megbújt a felhők mögött, eltűntetve azt az angyali ragyogást az arcáról. Ijedten meredt mögém, tekintete teljesen megrémisztett engem is. Bátortalanul, de hátrafordultam hogy megnézzem mitől riadt meg annyira. Hát persze. Az ismerős ház ajtajában ott állt az egyszer még jó barátomként szolgáló Zayn Malik, szokásos elégedett mosolyával az arcán. De mitől elégedett?
Visszanéztem a lányra, de ő már nem volt ott. Zihálva kezdtem venni a levegőt, és a gondolattól, hogy ő árthatott neki az adrenalin és a méreg evegylege felforrt a véremben, s félelmem egy pillanat alatt elszállt. Sietős léptekkel közelítettem meg a házat, mire a fiú ellökte magát az ajtófélfától, és besétált a házba. Futni kezdtem, s hiába tűnt csupán pár méternek, hiába futottam, nem értem oda. A mellkasomat szétfeszítette a sírhatnék érzet, a tehetetlenség, hogy nem segíthetek azon, akinek az életemet köszönhetem.

Egyszer csak elértem a házhoz, és furcsa mód az ajtó nyitva állt. Gondolkodás nélkül léptem át a küszöböt, majd indultam a lány keresésére, de hiába kiabáltam a nevét, semmi válasz nem érkezett. Körbepillantottam. Megint az az átkozott tükörterem, s az abból nyíló folyosó.

- Harry! - sikította a lány, melynek hatására úgy éreztem a szívem felcsúszott a torkomba, és annyira ver, hogy már lélegezni is alig, ha hagy. Elindultam a folyósón, egyenesen a szoba felé melyből fény szűrődött ki. - Harry kérlek! - kiabálta ismét, és nem tudtam másra, csak a legrosszabbra gondolni. Akármennyire is szedtem össze minden bátorságom mielőtt ide betettem a lábam, erre nem készültem fel. A lány kisírt szemekkel, megtépett ruhában ült a földön, az egész teste remegett, és én nem akartam mást csak a karomba zárni, és megnyugtatni, ahogyan azt ő mindig tette velem, de amint közeledtem felé, ő azonnal hátrálni kezdett.

- Kicsim. - suttogtam, és hiába akartam, az ijedt rám vetődő tekintete miatt nem mertem közelebb menni hozzá. Ismét mögém pillantott, és alig akartam hinni a szememnek amikor Zayn látványára megkönnyebbülés suhant át az arcán. - Mit mondtál neki? - köptem felé a szavakat, mire felnevetett.
- Én? - mutatott magára. - Inkább te mit tettél. Én csak elmondtam, amit tudnia kellett veled kapcsolatban. - mondta, s mintha a lány kihasználta volna figyelmem elterelését rohant az előttem álló fiú karjaiba.

- Nem nem nem! - ordítottam, és tehetetlenül a földre estem. - Nem veszíthetem el!

- Harry. - szólított egy hang. - Harry ébredj! - rángat valaki a vállamnál fogva, mire szemeim azonnal kipattannak. Ziháltan ülök fel az ágyon, mire az illető feláll az ágyról. Megszánóan néz le rám, és arcomhoz nyúl, hogy egy abba lógó tincset elsöpörjön onnan, de mielőtt még megtenné azt, ellököm a kezét és lerántom magamról a takarót, hogy gyorsan a fürdőbe rohanjak, a vécé fölé görnyedve kiadjam gyomrom csekély tartalmát. Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm ezt a zavarodott érzést minden rémálmom után.
Miután megmosom az arcom és a fogam, visszamegyek a szobába, ahol megkönnyebbülve veszem észre hogy Katherine elhagyta a szobát. Az éjjeli szekrényen heverő telefonomért nyúlok, és egy darabig csak figyelem a képernyőről visszanéző szépséget. Ez az egyetlen, és egyben a kedvenc képem róla. Emlékszem akkor készítettem, amikor elvittem az egyik kedvenc helyemre, és még ott is teljesen elmerülve a munkájában, rajzolt. Másokat idegesítene a megszállottsága, de engem cseppet sem zavar, sőt imádom.
Az órára pillantok, mely szerint majdnem hajnali öt óra van. Feloldva a készüléket keresem ki a nevet, mely nem volt nehéz hisz ő a harmadik személy a telefonomban Liamen és ... és az édesanyám régi számán kívül.