COLORS. ➵ Harry Styles [BEFEJEZETT]

6. Fejezet

Képtelen voltam még aznap visszamenni az iskolába, így miután Harry visszavitt a parkolóhoz, a saját kocsimba ülve elmentem az orvoshoz igazolásért, aztán haza. Őszintén fogalmam sincs mi ütött belém, hogy Harryvel mentem. Kedvelem őt, bevallom, nagyon kedvelem. De vajon ő is úgy érez mint én, vagy csak kihasznál? Nem is tudom miért feltételezem az utolsót mikor alig ismerem. Talán éppen ezért. Nem néz ki egy romantikus alkatnak, olyan zárkózott és titokzatos, de éppen ez kelti fel az érdeklődésemet iránta.

Beesve az ajtón azon reménykedek, hogy mindketten az irodában vannak, de miután édesanyám kérdő tekintetével találom szembe magam minden ahhoz fűzött reményem elillan. Egy gyors mozdulattal dobja le maga mellé az addig kezében tartott magazint.

- Hát te? - kérdezi. Nem tudom eldönteni, hogy most dühös amiatt, hogy ilyenkor itthon talál, vagy hogy tényleg érdekli az, hogy miért.

- Nem érzem jól magam. - vonok vállat, majd a konyhába sétálok, hogy készítsek magamnak egy teát. Hiába nincs semmi bajom, kell valami ami lenyugtatja a jelenleg hevesen verő szívemet.

- Mi a baj? - lép mellém anya a pultnak támaszkodva.

- Fáj a torkom, meg egy kicsit a fejem. - legyintek, hogy nem nagy dolog de ő azonnal aggódó tekintettel méregeti arcomat.

- Nem muszály menned holnap, ha nem szeretnél. - tűri hajamat a fülem mögé, de én kiszedem. Mióta ilyen megengedő?

- Nem, nem szükséges. - csóválom a fejem, és mézet teszek az azóta felforralt és kitöltött vízbe. Egy filter, egy kis citromlé és már kész is van a megmentőként szolgáló italom. Pár percig hagyom állni, aztán kitöltök egy adagot. - Ne haragudj anya, de most mennem kell. Be kell fejeznem egy projektet holnapra.

- Miféle projektet? - homlokán megjelennek a ráncok, és értetlenül néz vissza rám. - Máris projekteket csináltok? Hisz most mentetek vissza a szünetből. Na de milyen projekt? Láthatom? - kérdezi izgatottan, de én megcsóválom a fejem. Nem szeretem ha látják a rajzomat mielőtt végzek vele, valahogy utána csak a megfelelés erősödik fel bennem. A gondolataim közé ismét befurakodja magát a zöld szempár. Az már más dolog, hogy Harry is látta, hisz róla készült a rajz. - Ahogy gondolod Fel. - csókolja meg homlokom. Bólintok, és a bögre elmosogatása, eltörlése és elrakása után megindulok a szobám felé. Ekkor hirtelen csapódik ki az iroda ajtaja.

- Drágám. - jön ki rajta anya férje Steve, papírokat tartva a kezében szokásos idétlen szemüvege az orrán pihen. Mindig mondtam neki, hogy csináltathatna egy hozzá sokkal jobban illőt, de mindig elveti az ötletet.
Felpillant, és mikor tekintete megakad rajtam, arckifejezése elárulja, hogy ő sem érti mit keresek itthon. - Hát te? - kérdezi.

- Korábban engedtek el. - válaszolok neki hamar, és nem várva meg további megannyi kérdését elindulok a szobám felé. Miután hallom, hogy anyával kezd el valami másról beszélni, megnyugodva csukom be magam mögött az ajtót. Nekidőlve a nyílászárónak próbálom összeszedni magam, majd táskámat a székemre téve hanyatt fekszem az ágyamon. Csak fekszek, és gondolkozok mit csinálhatnék, miközben a plafont bámulom. Ha ilyen ideges vagyok, álatalában az iskolai projektjeimen dolgozok, hogy eltereljem a gondolataimat, de jelenleg semmi nem vesz rá erre, hisz a papírról rám visszanéző személy miatt vagyok ilyen összezavarodott. Mit tehetnék? Nem futhatok oda hozzá, és áraszthatom el az érzéseimmel hisz azzal őt is összezavarnám. Vajon ő hogyan érez jelenleg, vagy mire gondol? Neki is a csók, vagy én járok az eszében? Sosem kellettem egy fiúnak sem, kétlem, hogy egy olyan fiú mint ő érezne akármit is irántam. De akkor miért csókolt meg? Megörjít ez a bizonytalanság. Ez a két hét alatt teljesen megváltozott az életem, sőt ma még a komfortzónámból is képes voltam kilépni érte. Az is lehet, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás? Talán partnert kéne váltanom.

Nem.

Határozottan nem.

Harry jó társaság [...] Már amikor beszél.

De mondom ezt én, aki egy normális szót sem képes kinyögni annyira parázik ha vele vagy akár csak a közelében tartózkodik.

- Bejöhetek? - kopogtat anya az ajtón, és bár nem vágyom most társaságra mégis hálás vagyok, hogy kizökkentett a gondolataimból.

- Gyere. - válaszolok neki, és másodpercek elteltével nyílik is az ajtó, majd besüpped mellettem a matrac. - Ismerlek Felicity. Valami baj van? - kérdezi, mire én összevont szemöldökkel nézek vissza rá.

- Mondtam, hogy nem érzem jól magam? - kijelentésem sokkal inkább hangzik kérdésként, melyet anyám unott tekintete követ. A francba, hogy ennyire jól ismer.

- A vak is látja, hogy nem az a bajod. - gondolatmenetemből anyám hangja ránt ki. - Máshogy viselkedsz mostanában, több időt töltesz a szobádban. - érzem, hogy kiakarja szedni belőlem amit nem szeretnék hogy tudjon. Legalább is addig nem, míg semmi sem biztos Harryt illetően. - Ő kicsoda? - észre se vettem, hogy azóta felállt és az asztalomhoz sétált.

- Kérlek ne! - kiáltok fel, s azonnal a rajzomért nyúlok, de hiába, hisz látta.

- Nem értem miért nem szereted, ha megnézem a rajzaidat. Tudod, hogy nagyon tehetségesnek tartalak. - teszi karba a kezét és úgy nézi végig ahogyan elpakolok. - Ki ő? - kérdezi ismét. Túl sokat kérdez, és ez jelenleg nem segít sokat az amúgy is zakatoló fogaskerekeimen.

- Az osztálytársam, és vele raktak párba a projekthez, amit korábban említettem.

- Aham. - bólogat és tovább mered a rajzomra. - Helyes fiú, nem igaz?

A szemeim elkerekednek, és hirtelen köpni nyelni nem tudok. Nem is lenne annyira nagy szám, hogy ezt mondja, ha talán nem keveredtem volna ennyire bele ebbe az egészbe, és nem arról a fiúról beszélnénk, aki pár órája megcsókolt.

- Anya! - kezeimmel eltakarva az arcomat huppanok le az ágyra. A rajz a padlóra esik, és furcsa mód nem érdekel, de anyám azonnal felemeli onnan és fejét enyhén oldalra biccentve méregeti. Annyira elmondanám neki, de akkor az a mai vacsoránál úgy is téma lesz és azt meg nem akarom. Hiába ígéri meg mindig, hogy tartja a száját, az ilyen témák túl izgatottá teszik és onnantól kezdve mint a lavina, képtelen megfékezni magát.

- Ezt egy igennek veszem. - az asztalomnak támaszkodik, aztán hátra nyúlva lerakja a félkész rajzot. - Tetszik?

Igen. Igen anya, tetszik. Úgy érzem beleszerettem.

- Még csak két hete, hogy ismerem. - vonom meg a vállam, és gondolkodni kezdek, hogy mivel tudnám elterelni a témát.

- Az éppen elég. - legyint és ellökve magát a bútortól leül mellém az ágyra. - Felicity szerintem van valami, amit te nem mondasz el nekem. - fordul félig felém, és a szemem sarkából látom, hogy fürkészi az arcomat, megpróbálva leolvasni az érzelmeimet.

- Nincs semmi amit megtudnék veled osztani. Legalább is még nem. Még engem is összezavar ez az egész és fogalmam sincs mit tudnék tenni ez ügyben. - arcomat ismét tenyereim közé rejtem, majd mutató ujjaimmal maszírozni kezdem a halántékomat. Anya értetlen arcal néz rám. Addig úgysem fog békén hagyni, amíg el nem mondom neki. - Megcsókolt, anya. - szaladnak ki a szavak a számon, ismét meggondolatlanul. Anya hangos kiáltása tölti meg a szobát, s egy pillanatra biztos voltam abban, hogy dühös, de amikor rám mosolyog, bebizonyosodik, hogy ez nem így van.

- Drágám. - kiált közben Steve, mire anyám elkapja rólam a tekintetét. Mielőtt még mondhatna valamit, közbevágok.

- Kérlek anya. Ez maradjon köztünk. [...] Kérlek. - kérlelem, mire bólint, majd azt követően sietve elhagyja a szobát. Egy mély sóhaj következtében dobom magamat az ágyra, majd ahogyan eddig is, ugyanúgy egy darabig csak a plafont vagyok hajlandó bámulni majd percekkel később ráveszem magam a portrém folytatására.