17. Fejezet

1.1K 95 5
                                    

Bekanyarodva a szokásos kis utcára, a szívverésem felgyorsul, és gyomromban görcs keletkezik. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes anyát illetően. Mondjam el neki, hogy apa itt van, és őt keresi? Tudom, hogy neki is nehéz volt túltennie magát rajta, és most olyan boldog Steve-vel az oldalán. Bizakodva figyelem a házsort, abban reménykedve, hogy talán nem lesznek otthon, de mikor meglátom a konyhában égő lámpát, az idegesség bennem felerősödik.
- Ma is maradsz éjszakára? - kérdezem Harryt, majd összekulcsot ujjainkra pillantok, és egyszerre önt el a melegség és a biztonságérzet. A mai nap bebizonyosodott az, hogy számíthatok rá, és velem van, ha kell.

- Tudod jól, hogy szívesebben tölteném minden percemet veled. - mondja, de hangja halk és bizonytalanul cseng. - De azt sem szeretném, hogy rám küldjék Louist, és ő bármire képes. Nem akarlak kitenni ennek. - felel a kérdésemre. Egy picit csalódott vagyok, de teljesen igaza van. Neki ott az ő családja.
- Érthető. - adom tudtára, hogy egyetértek vele. - És holnap látlak? - kérdezem annak reményében, hogy csak a mai napot kell kibírnom nélküle.

- Holnap programom van. - feleli, ezzel elvágva az összes reményhez kötött szálat. Ennyit arról, hogy vele töltöm a hétvégét, bár nézve a jó oldalát, lesz időm befejezni az elkezdett rajzomat.
- Rendben. - bólintok, és enyhe hányinger kap el mikor meglátom, hogy megérkeztünk a házunk elé. Harry elengedi a kezem, majd derekamnál fogva közelebb von magához, hogy egy gyors, de mégis érzelmes csókot hagyjon ajkaimon. Lehet túlzásba viszem a távozása gondolatát, ugyanis látásomat másodpercekkel később könnyek homályosítják be. Talán nem önmagában a tény, hogy elmegy, hanem az egész napi stressz. Egyszerre zúdult rám minden változás, jó és rossz vegyesen.
- Mennem kell. - mondja lágy, de mégis valamiért frusztrált hangon, melyet nem igazán tudok hova tenni. Én egy szót sem vagyok képes kinyögni, ezért válaszul csak bólintok. Egy apró csókkal látja el a homlokom, majd beszállva a kocsijába elhajt. Egy ideig csak meredek utána, majd érzem, hogy egész testemet máris birtokába veszi a hiányérzet. Egy mély sóhajtás után fordulok meg, s indulok meg a bejárati ajtó irányába. Szívem már szinte a torkomban dobog, ahogy megteszem az utolsó lépcsőfokot is. Remegő kézzel ragadom meg a kilincset, s nyitok be a házba, ahol a szüleim az asztalnál ülve mindketten a papírmunkájuk felett görnyednek. Anya hirtelen kapja fel a fejét az ajtó csukódására, majd másodpercekkel később már mellettem is terem.
- Mit csináltál Felicity? - kérdezi, tekintetéből, és hangjából egyszerre csak úgy sugárzik a szánalom, ahogyan végignéz rajtam, és az elázott mindenségemen. - Vagy milliószor hívtalak, azt hittem valami bajod esett! - mondja kétségbeesetten.
- Én csak sétáltam egyet a parkban, és egyszer csak eleredt az eső. Nem vittem telefont, kicsit ki akartam szellőztetni a fejem.

- Eredj és öltözz át, még a végén megfázol. - ragadja meg a vállam, és az emelet felé fordít. Gyorsan szaladok fel az emeletre, hogy minél hamarabb eleget tegyek a kérésének. A szobámba érve kikapok egy pólót és egy rövid nadrágot a szekrényemből, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt, amikor megszólal a telefonom. Összeráncolt szemöldökkel nyúlok a készülékért, s mikor meglátom kitől is jött az üzenet, egyszerűen csak megforgatom a szemem.

Amber: Szia. Tudom, hogy nemet mondtál a holnapi bulit illetően, de hamarosan amúgy is itt a szülinapod és a vizsgák miatt nem lesz alkalmunk rendesen megünnepelni.

Ujjammal idegesen kopogtatom a képernyőt, miközben azon gondolkozom mit is válaszoljak. Az eredeti tervem befuccsolt, Harry nem ér rá tehát ha belegondolok nincs jobb dolgom.

Me: Rendben.

Amber: Szupeeeer! Oliver és én holnap érted megyünk olyan este fél kilenc fele. Megfelel?

Szívesen válaszolnám azt, hogy természetesen, de még egyelőre ezt nem tehetem meg a szüleim beleegyezése nélkül. Utálom, hogy ennyire függök még tőlük. Tizennyolc éves vagyok, van felelősség érzetem, és képes vagyok önálló döntéseket hozni!

Me: Jó lesz!

Egy utolsó sóhaj után dobom vissza a telefont az ágyra, majd most már véglegesen elhagyom a szobám és a fürdőbe megyek, ahol lenyúzom magamról átázott ruháimat. Miközben belépek a zuhanykabinba, gondolataimat megint az apámmal való ismételt találkozásom, a gyerekkori fájdalmas emlékek, a szüzességem elvesztése, és Harry furcsa viselkedése teszi ki. Ahogyan a forró víz hozzáér bőrömhöz, úgy nyugtatja le a stressztől feszült testemet, és szinte érzem ahogy az izmaim ellazulnak.

A törölközőmért nyúlok, majd miután alaposan megszárítkoztam, felöltözök és megszárítom a hajam. Csak figyelem a tükörképemet, tekintetemet lassan vezetem végig magamon, de tekintetem megakad a nyakamat, és a mellkasomat borító apró lilás foltokon. Ujjaimmal finoman simítok végig rajtuk, s szemeimet lehunyva gondolok vissza az ajkainak puha érintésére. Szemeim hirtelen pattannak ki, ahogy a csöndet megtöri egy összetört tányér csörömpölése. Ahogyan a lépcsőfordulóhoz érek, és meglátom mi is folyik itt, a testemet megint ellepi a forróság, s úgy érzem menten elájulok. Ott áll ő, teljes nagyságban és hirtelen az egész látvány visszarepít az időben.
- Te mit keresel itt? - szögezi neki a kérdést anya, hangja indulatosan cseng.
- Csak hiányzott a lányom. - feleli nemes egyszerűséggel, elérve, hogy szemeim könnybe lábadjanak. A férfi beljebb tesz egy lépést a házba, mire anya egy lépést hátrébb lép.
- Ennyi év után hirtelen érdekel, hogy mi van a lányoddal? Ha annyira akarod tudni, tessék megmondom én, hogy jól van, de nincs szüksége egy újabb nehéz időszakra, amin miattad kell majd keresztül mennie.

- Csak ő? - kérdezi, mire anya horkant egyet. - Hidd el nekem is ugyan olyan nehéz volt. - próbálja kimagyarázni, és anya éppen közbe is szólna, de nem hagyja. - Tudom, hogy én rontottam el, de teljesen elnyelt a csalódottság, és akkor azt találtam helyesnek.
- Hogy megbeszélés nélkül itt hagysz engem, és őt is? Mégis ez mióta helyes?! - kiabálja anya, és karbatett kézzel, minden bátorságát összeszedve közelebb lép hozzá. Apa lehajtja a fejét, majd mintha megérezné, hogy jelen vagyok, egyenesen rám emeli döbbent tekintetét. Ebben a pillanatban azt kívánom bárcsak itt lenne ő mellettem, mert jelenleg csak alakarok süllyedni a biztonságot nyújtó karjaiban.
- Felicity? - kérdezi suttogva, és anyát kikerülve közelebb lép. Teljesen elveszettnek érzem, ahogyan könnyekkel teli szemmel az enyéimet vizslatja. Nem tudom mi üt belém, szinte egy másodperc alatt vetem karjaiba magam, utat engedve könnyeimnek. Egyik kezével hajamba simít, míg másikkal a hátamat tartja. - Úgy hiányoztál! - suttogja. - Kérlek bocsáss meg nekem! - kérlel, de én képtelen vagyok akár egy szót is szólni. Talán életem legnehezebb időszakán mentem keresztül miatta, és tudom, hogy ennek csak úgy lehet vége, ha őszintén, és teljes szívemből megbocsájtok neki.





Sziasztok!
Jaj, hát az a fejezet - őszinte leszek - a legrosszabb fejezet amit valaha írtam, kérlek nézzétek el. Napokba telt megírnom, nehéz is volt, de enyhe megkönnyebbülést érzek hogy végre itt van, és elolvashattátok.
Remélem tetszett!
All the love. x

COLORS. ➵ Harry Styles [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now