Katasztrófa Királynő

Prológus

- Éhezni..rám? - motyogtam értetlenül, amire a nő drága csészéjét elemelve vörösre festett ajkaitól kezdett felvilágosítani, az örökség sötétoldaláról.

- Amint az emberek fülébe jut, hogy apád mindent egyetlen gyerekére hagyott, aki még csak 21 éves, fiatal nő, a legnagyobb fejek fognak rád hajtani, csak, hogy birtokukba vehessék a család cégjét, ami most már a Te tulajdonod - mosolygott rám a nő, utolsó szavait kiejtve.

- És amíg én oda leszek fogalmam sincs, talán Pakisztánban, a tervünkkel mi lesz? - vontam kérdőre a nőt, aki megnyugtatott, szó sincs róla, hogy a tervünk törölve lesz, addig majd Ő lesz az, aki - amíg én vissza nem jövök és idősebb nem leszek - vezetni fogja a céget, úgy, ahogyan azt mi megbeszéltük.

Nem kételkedtem a benne, egy percig sem. Tudtam, hogy ebben a családban mindig is Õ volt az, aki ha bármi bajom is volt, itt volt nekem, a házvezetõkön kívül. Anyám helyett anyám volt, s nem azért, hogy hasznot húzzon belőlem, hiszen akkoriban még az sem volt biztos, hogy maradok a háznál, de végül anyám halála után, mégsem fogadtak be anyaiágról nagyszüleim, lerendezték egy annyival, itt jobb helyem lesz szöveggel, holott többről volt szó, egy Morgen se teheti be a lábát a házukba, akik csak tönkre tették a lányuk és az Ők életét.

- Van már választásod, hogy hova akarsz menni? - zökkentett ki nagymamám rekedtes hangja elmélkedéseimből.

- T-tessék? - értetlenkedtem, de nem azért, mert nem értettem a kérdést, hanem mert máris választanom kell.

- Szereted még a keletiországokat? Dél-Koreai remek választás lenne, hiszen a nyelv gyakorlása is jól jönne, ha kimennél - bólogatott a nő, amitõl nekem csak a homlokom ezerráncba szökött.

- Várjunk, máris mennem kéne? De hát még csak most esett le a temetés a vállunkról, nem fognak gyanút, hogy hirtelen eltűntem? - vetettem fel kérdéseimet, de nem azért, mert aggódtam, hogy netalán rosszhírnevem lesz a hirtelen való távozásom miatt, csak nem akartam most azonnal elhagyni szülőországomat, s az öregnőt se, hiszen még csak most tudtunk fellélegezni.

- Aaliyah - tette le a már üres csészéjét a dohányzóasztalra -, tudom, hogy ez most hirtelen jött, hidd el, én se taszítanálak el magamtól, de muszáj lesz menned, nem akarom, hogy ilyen fiatalon felfaljanak ezek a pénzéhes rohadékok - néz mélyen szemeimbe, melyek őszintén csillognak, s látom bennük mennyire nem akarja Ő se ezt, de nincs más választásunk.

Egy nagyot sóhajtottam, majd a teával teli csészémet - amiből egy kortyot se ittam - én is az üveges dohányzóasztalra tettem.

- Jól van, de én választom ki, hogy hova szeretnék menni! - emeltem fel mutató ujjamat, mire a nő csak keserű mosollyal belegyezett, s várta választásomat. - Dél-Korea - ejtem ki határozottan, mire a nő mosolya csak szélesebb lett.

- Reméltem, hogy ezt fogod választani - mosolyog továbbra is. - Sabrina! - kiált a házvezetőnőnek, aki már itt is terem.

- Igen, asszonyom?

- Kérlek, hívd be Seojin-t - utasítja kedvesen a nőt, aki már indul is az említett személyt beinvitálni társaságunkba. Egy pillanatig emésztem a hallottakat, s a nevet, amikor a homályos fej ami a névhez tartozik elő bukkan. Magabiztosan lépked felénk, majd ül le a velem szembe lévő kanapéra.

Meredten bámulom azt a hófehér arcot, amit még gyerekkoromban láttam utoljára. Szemeimmel gyorsan körbejárom teljes egészét, mégis kezében lévő kalapján megakad a szemem. Senki nem viselt kalapot, az idősebb embereken kívül.

- Milyen rég láttalak már titeket így, együtt - sóhajt a nő, nekem pedig nem világos, mégis mit keres itt, ennyi idő elteltével?

- Mit keresel itt? - kérdezem halkan a fiút, aki csak mosolyogva fordul nagymamámhoz.

Vette a célzást, így kérdésemre a választ Ő adja meg, a fiú helyett. - Vele fogsz lakni - válaszolja tömören, egy hatalmas mosollyal az arcán. - Mi az, nem is örülsz neki? - vonja fel szemöldökét, mire csak megrázom a fejemet.

- Nem errõl van szó, csak, mégis hogy találtál Seojin-ra?

- Ó kedves kisunokám, ne vond kétségbe nagymamád erejét - kacsintott rám a vénlány, majd lassan felállt a kanapé kényelméből. - Sok idő eltelt, amíg nem láttátok egymást, beszélgessetek kicsit.

S ezzel magunkra is hagyott. Csendben ültünk mind a ketten, nem szóltunk egymáshoz, csak néztük egymást, miközben próbáltunk a másik fejébe látni, - de ez nem sikerült egyikünknek se.

- Jól van, mondd, mit akarsz tudni? - törte meg a csendet, mély hangjával.

- Minek jöttél ide? Eleve minek egyeztél bele, hogy nálad lakjak? Van pénzem, nem is kevés, vehettem volna magamnak egy kastélyt is, nem kell megsajnálni, csak mert meghalt az...

- Semmit sem változtál komolyan - köpött bele levesembe, s tarkóját vakarva húzta mosolyra ajkait. - Minek jöttem ide? Nem tudom, végre van lehetőségem látni, sőt, veled lenni, miután az a rasszista apád már nem fog pórázon. Minek egyeztem bele, hogy nálam lakj? Mert én nem felejtek. Igen, tudom hogy van pénzed, kedves kisörökös, de lakat a számon, megígértem a nagymamádnak, hogy vigyázni fogok rád, úgyhogy kérlek, ne légy makacs, se visszautasító, hiszen így egyikőnknek se lesz könnyebb, oké? - hosszas monológja befejeztével várja válaszom, ami csak egy könnyed bólintás. - Jól van, most, hogy ezzel megvagyunk, gondolom érdekel, hogy mivel foglalkozok - dől hátra a kényelmes kanapén, büszkén mosolyogva.

- Igazából nem érdekel - válaszolom őszintén, amitől hirtelen lehervadt arcáról a mosoly.- De ha elszeretnéd mondani, nem tartalak vissza - egészítettem ki mondandómat, ami ugyan felbátorította a velem egyidős fiút, kevesebb magabiztossággal kezdte el mesélni.

- Nos, bármennyire is hihetetlennek fog tűnni, elismert koreográfus vagyok, aki az SM Entertainment szárnya alatt van - vette kissé viccesebbre a figurát, ami megmosolyogtatott. - Na látod, tudsz te ilyet is, noha igaz elég fura vagy ilyenkor - utalt mosolyomra, mire az egyik díszpárnát - ami mellettem foglalt helyet -, hozzávágtam. Halk, őszinte nevetés töltötte be az öregnappalit, ami már olyan régen tűnt ilyen melegnek. Az ajtóban álldogáló, őszösödő nővel összeakadt a tekintetem, majd mindkettőnk ajkai széles mosolyra fakadtak.

Nem láttam bele a dolgokba, nem tudtam, mire is számítsak, amikor kiteszem a lábamat ebből az országból, de most már bánom, bánom a pillanatot, amikor beleegyeztem, amikor hagytam, hogy rá szedjenek. Ha beleláthattam volna a jövőbe, be se tettem volna a lábamat abba a nyomorult országba, se abba az ügynökségbe, ahol mára már csak úgy neveznek néhányan Katasztrófa Királynő.