Katasztrófa Királynő

Prológus

6 hónappal ezelõtt...

Rezzenéstelen arccal bámultam az előttem tevénykedő emberek munkáját, miközben legbelül tomboltam örömömben. A legkisebb részem se sajnálta, hogy erre a sorsra jutott, csak a könnyebb s az egy fokkal boldogabb jövőm volt az, ami lelkiszemeim előtt lebegett. Már nem féltem, már nem volt mitől, sokkal jobban érzem magamat, végre valahára szabad vagyok!

Hallom nagymamám hangját, amint a keserves sírását már nem tudja tovább színlelni, így csak a magára erőltetett könnyeivel az arcán mered õ is a már teljesen földdel belepett sírra, amiben annak a gazfickónak a holtteste nyugszik, - s csak remélni tudom, a túlvilágon megkapja méltó büntetését.
A feketébe öltözött színészek között megakad a szemem egy alakon, ki oly' ismerősnek tűnik. Túlságosan is feltűnően kémleltem, amit észrevett, s mikor kíváncsi szempárommal találkozott az övé, csak komor arccal hajtotta le a fejét, amit a rajta lévő kalapja eltakarta egész arcát, amit csak egy pillanatig voltam képes szemeimmel megpillantani.

Csak nem..

A tökéletesnél is tökéletesebb házban, a legnagyobb erőmmel azon voltam, hogy minden embert, aki részvétét nyílvánította ki, a legkedvesebb egyben legszomorúbb mosollyal köszönjek meg, majd engedjem útnak őket. Mikor már az utolsó család is elhagyta a házat, utánuk becsukva az ajtót fújtam ki megkönnyebülve a levegőt. Gondoltam, hogy majd ennyien megfognak jelenni, ahogyan azt is, milyen nehéz fog lenni ennek a sok embernek azt eljátszani, mennyire is széttört bennünk a lélek, amiért Ő már nincs velünk, s pont az volt a legszomorúbb az egészben, számunkra most kezdődik csak el minden egyenesbe jönni.

Nem volt jó ember, ezt mindenki tudta, hol a munkahelyen, hol a barátiköreiben mutatta meg nem túl szimpatikus oldalát, ami egészpontosan nekik csak egy kis ízelítő volt, hogy tudják, kivel is állnak szembe, s hogy vele aztán ne merjenek ujjat húzni. Ők azt hitték, mindez csak azért teszi, hogy megijesszen másokat, a saját védelme érdekében, de ez koránt sem volt így. Ő így született, egy romlott, gonosz, érzéketlen embernek, akit csak a pénz hajtott. Sajnáltam nagymamámat, amiért a fia is arra a sorsra jutott, mint a férje, de nem tudtam nem örülni, hogy végre mélyen a hideg földben nyugszik, mozdulatlanul.

- Aaliyah - szólít egy lágy hang nevemen, s ezzel egy időben érzek meg egy meleg, puha kezet vállaimra nehezedni. A hang irányába fordulok teljes testemmel, s nagymamám sötétbarna szemeivel találom szembe magamat. - Kész a tea - informál, majd megindul a hatalmas nappaliba, de még előtte hátra néz válla felett, s int egyet, kövessem.

A vajszínű, hatalmas kanapén helyet foglalok, miközben az idősebb nő a neki szánt egyszemélyes kanapéjába helyezkedik el kényelmesen, s a dohányzóasztalon pihent gőzölgő teáját magához véve kezdte fújni. Követtem példáját, noha én nem fújtam, egy kicsi részem se kívánta most a teát, túlságosan is a fejemben motoszkált egy héttel ezelőtti ígérete. Nyomatékosan néztem az őszösödő nőre, aki a semmibe meredve kortyolta lassan a meleg teáját hagyta figyelmen kívül majd' kiugró szempárjaimat. A csend közöttünk ordított, már szinte fulladoztam a bennem lévő kérdéseimtől, de nem mertem azokat kiereszteni, féltem, még szemeiben én se lennék több, mint egy pénzéhes dög, mégis, válaszokat akartam.

- Amit még legutoljára mondtál... - kezdtem bele, de elnyomva hangomat közbevágott.

- El kell költöznöd - jelentette ki, amire kitágult szemekkel meredtem a nőre. Kérdezni akartam, mégis hogy jött ez, amikor még nem is olyan rég megbeszéltük, most, hogy már csak ketten maradtunk, mindent helyrehozunk, amit az a szemétláda tönkre tett, de kérdés nélkül folytatta. - Most, hogy te birtoklod mindezt, ilyen fiatalon, lánylétedre, éhesen vadászni fognak rád, épp ezért kell, hogy eltűnj, csak egy kisidőre - nézett mélyen szemeimbe a nő, reakciómat várva, amit csak akkor mutattam ki, amint az előbb hallottakat megemésztettem.