Katasztrófa Királynő

6. rész

Aaliyah szemszöge

Nem fogok hazudni, borzalmasan hosszúnak tûnt ez az egy hét. Egy pillanatnak tûnt persze az, amikor a szerzõdést s miegymást megbeszéltük, na de a következõ nap, amikor már egy székben ültem, körülöttem rengeteg sminkes és fodrász, akik egyszerre okosítottak, s fenyegettek meg, ha bármit is csinálni merek a hajammal, az engedélyük nélkül, nekem annyi, s ugyan ez volt a sminkesekkel is. Azt hittem, ezzel ennyi is lett volna a kemény rész, de hamar rá kellett jönnöm, ez még csak a bevezetõ volt: amikor a különbözõ kinézetû és kultúrájú lányokkal összemosolyogtunk, s próbáltunk volna összemelegedni, abban a pillanatban szétbontottak minket, hogy felmérjék, mikkel is rendelkezünk. Más helyzetben legszívesebben megsértõdnék, s itt hagynám ezt az egészet, de nem adhatom csak úgy fel, hiszen még csak el sem kezdõdött igazán, s így, az elején lévõ kis nehézségek miatt nem menekülhetek el. Szóval, elnézõbb lettem, s hagytam, hadd csinálják, amit ilyenkor szoktak. Meglehetõsen könnyebben mentek a dolgok, ha könnyebben is vettem azokat, így már meg se hatott, amikor – szintén – megfenyegettek, össze-vissza ne merjek enni, s az edzõtermet is nyugodtan meglátogathatom, de persze nem azért, hogy aztán izmokat építsek magamra.

Az elsõ napon körülbelül így ennyibõl állt, nem tûnik valami soknak, de átélni már másképp üt vissza. Az elkövetkezendõ napjaim is hasonlóak voltak, annyi különbséggel, hogy még pénteken megkaptuk a beosztásainkat, s már egy reklámforgatáson is találtam magamat, szombat reggel, nyûgösen, éhesen, miközben körülöttem mindenki papolt, mit, mikor és hogyan csináljak. Egy üdítõreklám volt, aminek a csomagolása igen jól megtervezett volt, de hatalmas csalódás volt, amikor tudatosult bennem, hogy rohadtul savanyú volt, s bármikor is belekortyoltam, nem tudtam megállni, hogy ne fintorogjak, ami a rendezõúrnak nem tetszett. Így muszáj voltam a kamerák mögött addig, addig gyakorolni, elnyomni a reflex-szerûen elõtörõ fintorgásomat, amíg az tökéletesen nem sikerült. Kellett egy kis idõ, míg ez sikerült, de amint ezzel megvoltam, már indulhatott is a forgatás, - s meg kell említenem, ha a reklám fõ arca nem késett volna, amivel nyerni tudtam magamnak egy kis idõt, akkor biztosan páros lábbal rúgtak ki. Nem tudtam, kivel is fogok reklámozni egy – számomra – cseppet sem finom üdítõt, még három másik emberrel, de kíváncsiságomnak hála, utána kérdezõsködtem, s teljesen megnyugvás futott végig Rajtam, amikor kiderült, ki is az a fõ arc.

- Jól van, mindenki a helyére! – kiabálta a rendezõ, miközben székébe ült, s szúrós szemekkel nézett mindannyiunkra, - vagy csak Rám, nem tudom, nem mertem tovább Rajta tartani a szemeimet, eléggé ijesztõ volt a pasas, ma meg még szeretnék aludni, hogy a vasárnapot is valahogy túléljem.

A kezemben lévõ üdítõt a kis asztalkára tettem, majd a kamerák elé sétáltam, ahol még a sminkes megigazította rúzsomat. Egy élénkszínekkel berendezett kis szobácskában voltam, miközben a széken ültem, egy kikapcsolt laptopot – csinosan - unott fejjel néztem, mintha valami hiányozna az életembõl, s ekkor toppant be a fõ arc, akinek a kezében az a csodálatos üdítõ foglalt helyet, majd egyszerû, ügyes mozdulattal a kezembe dobta, amit elkaptam, s a betanult módon már nyitottam is ki, s kortyoltam is boldogan. Ennyi volt ez a rész, de még így is, vagy 3-szor újra vettük, csak hogy biztosra menjenek.

- Jól van, 10 perc szünet, aztán jöhet a következõ jelenet! – kiáltotta a rendezõ, mire Én megkönnyebbülve ültem le azonnal egy székre. Éhgyomorra inni azt a szénsavas savanyúitalt felér egy öngyilkosság kísérlettel.

- Hé, jól vagy? – hallottam meg azt az ismerõs hangot, érdeklõdve hogylétemrõl, miközben egy széket mellém húz, s leül Rá, mellém.

Nagy nehezen, de Rá emeltem a tekintetemet, s mondanom se kell, megint a fogán kalandoztam el. – Igen, jól vagyok, csak nincs hozzá szokva a gyomrom a sok szénsavhoz – feleltem, mire egy hideg valami nyomódott fedetlen alkaromnak. Oda néztem, s egy bontatlan, mentesvizet nyújtott felém. – Köszönöm, Chanyeol sunbaenim – háláltam meg kedvességét, majd elvéve Tõle a vizet bontottam ki, s kortyoltam nagyokat belõle, ami egy fokkal megnyugtatta a gyomromban dúló káoszt.

- Semmiség – mosolygott szokásához híven. Hát, most már tudom, miért vannak oda érte, nem csúnya fiú – na mintha az SM-nél szabadna annak lenni -, noha utána néztem, kivel is fogok dolgozni, nem nagyon tudtam Róla semmit - azon kívül, hogy egy banda fõrappere – így csak reménykedni tudtam, nem egy büszkeficsúr, s megmarad olyan kis kedves, mint legelsõ találkozásunknál.

Már egy ideje nem szólalt meg, így Én sem, csak kortyoltam a vizemet, de azt is abbahagytam, nehogy nagy legyen a hasam, így csak a sürgõ-forgó embereket kezdtem el nézni, mennyire törekednek arra, hogy minden tökéletes legyen a következõ jelenetre.

- És, milyen eddig az SM-nél? – zavarta meg gondolkodásomat hangja, amire meglepõdtem, azt hittem már rég elment máshova elütni az idejét.

Ijedten kaptam felé a fejemet, s néztem nagyokat. Nem voltam felkészülve, hogy egy nagysztárral társalogjak, de ha már megadatik az esély, akkor miért ne?

- Nem igazán vagyok hozzászokva ehhez az életvitelhez, hogy rengeteg ember ugrál körbe csinos ruhákkal a kezükben, vagy vágnak bele egy kényelmetlen székbe, majd rám parancsolják, hogy ne mocorogjak, hogy elkészíthessenek egy számomra undorító sminket, amit muszáj leszek elviselni, és úgy tenni, mintha tetszene, majd vállalni a kockázatot, és a kamerába mosolyogni – de persze csak akkor, ha a fotós ezt mondja. De, ha erre vállalkoztam, akkor elõbb vagy utóbb, de akkor is kihozom belõle a jót! – néztem Rá mondanivalóm végezetével, mire csak dermedt fejjel, és kitágult, hatalmas szemekkel nézett Rám. – Valami van az arcomon? Aish, Daeun megfog ölni! – nyúltam egybõl arcomhoz, s már szemeimmel próbáltam meg a lányt keresni, hogy ismét megigazítsa a sminkemet, noha féltem, mit fog megint szólni, hiszen az elõbb is majdnem leszedte a fejemet.

- Nem, nem! – tiltakozott hevesen, mire kezeimet arcomtól ölembe engedtem, nehogy végül most, a tapogatásokkal rontjam el a sminket. - Csak, nagyon ismerõs volt, amit az elõbb mondtál, biztos vagyok benne, hogy valaki más is ugyan ilyen szavakkal fejezte ki magát, még régen nagyon régen – töprengett el, bús fejet vágva miközben lenézett – méregdrága – cipõbe bújtatott lábára, s megrázta a fejét. – Mindegy is, jobb, ha megyünk, mielõtt még szólnak – mutatott a hevesen magyarázkodó rendezõre, akit már megint sikerült kihozni a sodrából. Bólintottam egyet, ami elég volt Neki ahhoz, hogy meginduljon nélkülem. Kellett egy kis idõ, hogy Én is felálljak, s utána menjek, hogy a hátra maradt jelenetet végig pörgessük, s utána haza mehessünk. Chanyeol magára erõltetve mosolyát csinálta tovább a dolgát, mintha beszélgetésünk során nem történt volna semmi; vagyis lenyelte az elõtörõ érzéseit.

Ismerõs.

-

- Végre, mehetünk haza! – örvendett az egyik sminkes, miközben pakolászott, ahogyan Én is. Még hallgattam fél füllel, ahogyan tervezgetik, hova menjenek munka után inni vagy enni, vagy esetleg mindkettõt. Nem tudtam melyik helyrõl beszéltek, így nem is keltette fel komolyabban az érdeklõdésemet, így csak folytattam pakolásomat. A ruhámat már régen átvettem, így csak a magammal hozott pár arckrémemet dobtam gyors mozdulatokkal a táskámba, azután pedig egy gyors SMS-t írtam Seojin-nak, végeztem, és hogy hamarosan otthon leszek. A szokásos flegma válaszával letudva a beszélgetést léptem ki az öltözõbõl, majd kezdtem megindulni a kijárat felé, amikor a telefonom folyamatosan rezgett, már kezdtem azt hinni, Seojin az, hogy menjek be a boltba venni tésztát vagy bármit, ami éppen a fõzni kívánt étel elkészítéséhez szükséges, amikor Seojin neve helyett csak egy ismeretlen szám volt.

Mi az Isten?